Ádám Péter
Truffaut meg akarta mutatni: az „Új Hullám” fiatal filmesei még az irodalmi művek mozivászonra való adaptációjában is jobbak a „francia minőség” általuk elmarasztalt rendezőinél.
Ha igaz, még kamaszkorában, Zola Thérèse
Raquinjének és Balzac Szamárbőrének olvasása után határozta el, hogy
filmrendező lesz. Akárhogyan is, tény: a vele nagyjából egyidőben induló francia
filmesek közül ő kötődött legszorosabban az irodalomhoz: a könyvek nemcsak az életében,
nemcsak a filmjeiben, de még a hősei életében is fontos szerepet játszottak.
*
Nincs is olyan
Truffaut-film, amiben ne volna valamilyen utalás az irodalomra vagy az írásra. A
Lopott csókok Antoine Doinelje, a film legelején, A völgy lilioma
című Balzac-regényt olvassa, hogy azután, a film egyik utolsó epizódjában, a
fiatalember padlásszobájában megjelenő Madame Tabard-ral megvilágosodjon a mű
dramaturgiai funkciója (az utóbbi ugyanis korántsem olyan megközelíthetetlen,
mint A völgy lilomának hősnője). De még az olyan – az irodalomtól első
pillantásra távol álló – filmben is, mint amilyen a Gyermek vadember (nálunk
A vad gyermek címen forgalmazták), látni, amint Itard doktor (1774-1838)
feljegyzéseket készít a gondjaira bízott, vadonban felnőtt gyerekről (Truffaut
a forgatókönyvet is Itard doktor visszaemlékezéseiből és jelentéséből írta). És
korántsem ez az egyetlen írói tevékenység Truffaut életművében. A férfi, aki
szerette a nőket főhőse könyvben írja meg hódításai történetét, Antoine Doinel
pedig a trilógia Menekülő szerelem című befejező darabjában fiktív
életrajzi regényt ír Les Salades de l’amour címen…
A Négyszáz csapás
világsikere után a producerek valósággal elárasztották a fiatal rendezőt
adaptációs ötleteikkel. A Proust-sagából kiemelt Swann szerelme ugyanúgy
szóba került, mint Camus Az idegen, Alain-Fournier Az idegen birtok
vagy Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regénye.
Truffaut azonban minden javaslatra nemet mondott. „Semmi kedvem egy remekmű
ismertségéből hasznot húzni – nyilatkozott a hetvenes évek elején az Aragon
által szerkesztett Les Lettres françaises-nek –, … engem a híres könyvek adaptálása
sohase hoz lázba, én inkább ennek ellenkezőjére törekszem. A Jules és Jimmel
például sikerült egy jószerivel ismeretlen szerzőre meg egy remek könyvre
felhívni a figyelmet. Hála a filmnek, rengeteg példány elkelt a regényből, amit
több nyelvre, még japánra (és magyarra – Á. P.) is lefordítottak.”
Tény, hogy a rendező az
általa forgatott húszegynéhány filmnek legalább a felét irodalmi műből írta
mozivászonra. Első hallásra talán meglepő, hogy pont az a Truffaut ír filmre
regényeket, aki „A francia mozi egy bizonyos irányzata” című 1953-as írásában olyan
indulatosan elmarasztalta Jean Aurenche, Pierre Bost és mások adaptációit. Csakhogy
míg az utóbbi kettő az irodalmi művet lefilmezhető színdarabbá alakította,
Truffaut egészen más eljárást vall magáénak: az ő módszere – amit, ha igaz,
Jean-Pierre Melville két korai adaptációja, A tenger csendje (1947) és a
Rettenetes kölykök (1950) nyomán dolgozott ki –, a Jean Aurenche-étól meg
a Pierre Bostétól eltérően, a mű valamiféle „filmes olvasata”, amelyben az
eljátszott jeleneteket narratív epizódok vagy kommentárok választják el
egymástól. Ez a sajátos adaptációs módszer már az 1960-as Lőj a zongoristára
című második játékfilmjében is jól megfigyelhető (ennek forgatókönyvét a
rendező az amerikai David Goodis krimijéből írta).
Másik jelentős különbség
Truffaut meg a „minőség mozijának” forgatókönyv-írói között, hogy míg az utóbbiak
kizárólag klasszikusokat vagy sikerkönyveket adaptáltak, Truffaut, velük
ellentétben, kizárólag olyan irodalmi művet választ, amit kedvel, ami felkeltette
az érdeklődését. A fentebb említett Goodis-krimit Madeleine Morgenstern 1957-ben
vitte le Nîmes-be, ahol Truffaut a Csirkefogók című rövidfilmjét
forgatta. Mellesleg ez a tizennyolc perces film, amiben Bernadette Lafont először
jelenik meg a mozivásznon, szintén irodalmi műből, Maurice Pons egyik novellájából
készült. Truffaut-t az irodalmi mű „filmszerűsége” hidegen hagyja, őt kizárólag
kedvenc olvasmányai inspirálják, és azok is csak annyiban, amennyiben
saját rögeszméit is el tudja helyezni az adaptációban. „Ezek a filmek – mondta
egyik interjújában – nem is annyira irodalmi adaptációk, sokkal inkább «filmre
vett tiszteletnyilvánítások», amikkel kedvenc könyveimnek és szerzőimnek hódolok.”
(Lásd még: Varró Attila Goodis-portréja – Filmvilág 2022/06.)
Végül különbség az is az általa
filmre vitt irodalmi mű meg a „minőség mozijának” forgatókönyv-írói között,
hogy Truffaut a szabad feldolgozás híve. A Goodis-féle bűnügyi regény
adaptációjában is sok a humor meg az irónia, mintha Truffaut egyszerre akarná
követni és parodizálni a „film noir” népszerű műfaját. Az a tény, hogy ez utóbbi
inkább a „papa mozijára” volt jellemző, egyáltalán nem zavarta a fiatal
rendezőt, már csak azért sem, mivel Truffaut – ellentétben a korabeli (javarészt
baloldali) filmkritikusokkal – mindig is nagyra becsülte a „film noir” műfajának
amerikai alkotásait. Ami a feldolgozás szabadságát illeti, a Lőj a
zongoristára például nem az – ellenszenvesnek egyáltalán nem ellenszenves –
gengsztereket, hanem a női szereplőket meg a szerelmet állítja középpontba. A rendező
1962-es amerikai útján David Goodisszal is találkozik, és megdöbbenve látja,
hogy az általa kedvelt krimi-író milyen mostoha körülmények közt tengődik New
Yorkban. Truffaut, hogy segítsen rajta, több Goodis-regény kéziratát is magával
viszi Párizsba, ezek közül kettő meg is jelenik a Gallimard kiadó híres série
noire sorozatában.
Truffaut később sem lesz
hűtlen a „film noir” műfajához, sőt. William Irishtól két bűnügyi regényt is
filmre ír, A menyasszony feketében volt címűt 1967-ben, A Mississipi
szirénjét pedig 1969-ben. Nemkülönben mind az 1972-es Egy olyan szép
lány, mint én, mind az 1983-ban bemutatott Végre vasárnap! is
krimiből készült: az első Henry Farrell, a második Charles Williams bűnügyi
regényéből. A négy játékfilmre – akárcsak
Hitchcock regény-feldolgozásaira – egyformán
jellemző, hogy egyik sem követi görcsösen a művet, aminek adaptációja. A
menyasszony feketében volt esetében (a krimi, amiből a film készült, Truffaut
kamaszkori olvasmány-élménye) a bűnügyi regény hősnője által bosszúból megölt
négy férfinak semmi köze a vőlegény lelövéséhez, őt – ellentétben a filmmel,
amelyben a gyilkosság nem szándékos – egykori gengsztertársai teszik el láb
alól. De nem is ez a film újdonsága a regényhez képest, hanem a bosszúálló
özvegy által nyíllal szíven lőtt szoknyabolond festő (Charles Denner) figurája:
az epizód valójában A férfi, aki szerette a nőket (1977) előképe…
Truffaut-nak, mindent
összevéve, az 1962-es Jules és Jim meg a Fahrenheit 451 (1966) a „legirodalmibb”
adaptációja. Ami az elsőt illeti, rendező 1956-ban egy jobbparti könyvesbolt
előtti ládában fedezte fel, a leárazott könyvek között, Henri-Pierre Roché Jules
et Jim című művét, amely pár évvel korábban minden kritikai visszhang
nélkül jelent meg a Gallimard kiadónál. Az életrajzi ihletésű regény – egy
szerelmi háromszög története – teljesen elbűvöli Truffaut-t, aki cikket is ír
róla, és több levelet vált az akkor már csaknem nyolcvanéves szerzővel. (A
rendező írókhoz intézett levelei – köztük a Henri-Pierre Rochénak címzettek is –
François Truffaut Correspondance avec des écrivains 1948-1984
címen 2022-ben jelentek meg a Gallimard kiadónál.) Truffaut-ban már a könyv
első olvasásakor felmerül az adaptáció gondolata, sőt, a forgatókönyvbe is
belevág, de kellő filmes tapasztalat híján egyelőre félreteszi az ötletet.
Amit, a Lőj a
zongoristára kudarcos fogadtatása után, csak 1960 őszén vesz újra elő;
ekkor már, a regénytől eltérően, nem a két férfi barátságára, hanem
Catherine-nak a két férfi iránt érzett párhuzamos szerelmére hegyezi ki a
történetet. A jelenetek mellett a kommentárok is fontos szerepet kapnak az átdolgozásban
(jellemző, hogy az eredetileg 110 perces filmben csaknem15 perc a kommentár). Truffaut
hosszú szemelvényeket illeszt a dialógusba vagy a filmet kísérő kommentárba, de
még az általa kitalált jelenetekben (ilyen például a film eleje) is hű marad a
regény szellemiségéhez, költői hangulatához. Sőt, a Jim figuráját játszó
színész, Henri Serre még hasonlít is Henri-Pierre Rochéra. A film varázsa
elválaszthatatlan Jeanne Moreau/Catherine egyszerű és spontán játékától. Mintha
a lényegre lecsupaszított cselekmény valami időtlen térben játszódna, Truffaut
egészen a befejezésig fenn tudja tartani a melodráma és az erkölcsi tisztaság,
az üdeség és a komolyság, a nevetés meg a szomorúság, a reális és irreális
törékeny egyensúlyát.
Truffaut-nak Henri-Pierre
Roché másik regényével már nem volt ekkora szerencséje. A rendező tíz évvel a Jules
és Jim sikere után 1972-ben tér vissza kedvenc írója regényvilágába. Az
ugyancsak a Gallimard által 1955-ben közreadott A két angol lány és a kontinens
cselekménye, akárcsak a Jules és Jim, szintén a századelőn játszódik. Jellemző
Truffaut módszerére, hogy adaptáció közben nem marad meg a regény keretei
között, a jeleneteket meg a dialógusokat az író kiadatlan naplójából kölcsönzött
ötletekkel és idézetekkel gazdagítja. A napló hatása még A férfi, aki
szerette a nőket egyik (a gépírónővel kapcsolatos) epizódján is érződik. Vagyis
amennyire életrajzi ihletésű a volt regény Henri-Pierre Rochénak, annyira
életrajzi ihletésű a film a rendezőnek. A történet egy kicsit a Jules és Jim
cselekményének fordítottja: két angol lány lesz szerelmes ugyanabba az általuk
Kontinensnek hívott francia férfiba. Truffaut ugyanis a hetvenes évek elején (miután
Catherine Deneuve szakít vele) mély válságba kerül, három hónapot tölt egy
idegklinikán, míg végül össze nem szedi magát. A forgatás lehetősége egyben
segítség, mentőöv is, hogy újra talpra álljon.
Nem csoda, hogy a film is
tele szenvedéllyel, gyötrődéssel, fájdalommal, ahogyan az is ott van a film
hátterében, hogy ő maga is szerelmes volt két lánytestvérbe, először, az
1964-es Bársonyos bőr után, az autóbalesetben elhunyt Françoise
Dorléacba, majd A Mississipi szirénje (1969) után Françoise nővérébe,
Catherine Deneuve-be. Nyilván a képen kívüli hang is azért azonos az övével, hogy
ezzel is jelezze, hogy a cselekményt mennyire sajátjának érzi. Truffaut a
forgatás befejezése után váltig meg van győződve, legszebb filmje került
dobozba. A kritikai fogadtatás azonban langyos, Truffaut egy időre le is
állítja a forgalmazást, hogy jó negyedórányit kivágjon a filmből. Hiába, az így
is a rendező legkeserűbb kudarca. Pedig sokkal többet érdemelt volna. Hála
Néstor Almendros operatőri munkájának, hála a kifogástalan színészi játéknak
meg az érzelmi hitelességnek A két angol lány és a kontinens egyik
legmegkapóbb alkotása a Truffaut- életműnek.
Ami az 1966-os Fahrenheit
451-et illeti, Truffaut először 1960-ban hall Ray Bradbury regényéről; a
rendező Jean-Pierre Melville vacsoravendége, amikor producer barátja, a nagy
mesélő hírében álló Raoul Lévy beszámol legújabb olvasmányélményéről. Truffaut
tátott szájjal hallgatja. Igaz, hogy különösebben nem lelkesedik a sci-fi
műfajáért, viszont nagy könyvgyűjtő, és órákat tölt a könyvesboltokban. De két
év is eltelik, mire Truffaut-nak sikerül megszereznie a jogokat, majd újabb két
év, míg Jean-Pierre Richard segítségével elkészül a forgatókönyvvel. Bár az író
rokonszenvez a rendezővel, Truffaut-nak nem kis erőfeszítésébe került, hogy elfogadtassa
Bradburyvel az átdolgozással kapcsolatos filmes elképzeléseit.
A rendező ugyanis,
ellentétben az íróval, korántsem futurista látomást akart megjeleníteni a
mozivásznon; az ő szemében a film (és ezt 1967-ben a Fahrenheit 451
hazai forgalmazói is félreértették) sokkal inkább kiállás az olvasás szabadsága
mellett és tiltakozás a cenzúra ellen. (Aligha véletlen, hogy a francia
hatóságok pont a film forgatásának évében tiltják be Jacques Rivette Az
apáca című produkcióját.) „A könyv-cenzúra – mondja a rendező a filmmel
kapcsolatos egyik interjújában – sokkal időszerűbb a sci-fi témájánál. Ma szinte
naponta éghetnek könyveket szerte a világban, és a regény azért keltette fel az
érdeklődésemet, mert a lehető legélesebben veti fel a cenzúra problémáját.” Truffaut
a regényben az utolsó fejezeteket becsülte legtöbbre. Azt, amikor néhány „könyv-ember”,
nők és férfiak, a társadalomból való kivonulással reagálnak a piromániás
tűzoltók esztelen könyvégetésére, és mindegyikük betéve megtanul egy szabadon
választott könyvet, amivel azonosul. „Ilyen helyzetben magam is «könyv-ember»
lennék – tette hozzá a rendező ugyanabban az interjúban –, nevezetesen Jacques
Audiberti Marie Dubois című regénye.”
Az irodalmi adaptációk
főleg a rendező életútjának első felére jellemzők. Később, és elhatározásába az
ismertségével párhuzamosan növekedő jogdíj is jócskán belejátszott, óvatosabb
az átdolgozásokkal. Ahogyan 1960. május 13-án René-Jean Clot-hoz intézett
levelében írja (a levelet az említett kötetből idézem): „az én szememben erkölcsileg
elfogadhatatlan ahogy a filmművészet kifosztja az irodalmat. […] A mozinak
saját lábára kéne állnia, és ki kéne találnia tulajdon témáit”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15629 |
