Filmvilág

Új-Hollywood

Paul Newman

A kék szem átka

Paul Newman a legtöbb rajongóját vonzó külsejének köszönhette, pedig a tökéletes megjelenés mögött éleslátó, intelligens, önmarcangolásra hajlamos gondolkodó bújt meg.

„Én nem születtem semmire. Nem voltam szívtipró. Nem voltam sportoló. Nem voltam jó tanuló. Nem voltam vezérürü. Mindent ahhoz mértem, mi nem vagyok, nem ahhoz, aki vagyok. Úgy éreztem, valami űr tátong bennem, amelyet nem tudok áthidalni, mert képtelenség behatárolni és felmérni. Nem értettem meg. Nem állt össze a kép” – így vall iskolás éveiről Paul Newman barátjának, Stewart Stern forgatókönyvírónak, aki hat éven keresztül készített interjúkat vele és családtagjaival, barátaival, pályatársaival abból a célból, hogy a vallomások egyszer majd önéletírássá állnak össze. Az 1986 és 1991 között zajlott maratoni munka azonban félbeszakad, mert Newman megelégelte az önboncolgatást, az anyagot pedig egészen mostanáig nem ismerhette a nagyközönség.

A színész 2008-ban meghalt, a hangfelvételeket állítólag a kilencvenes évek végén elégette, az örökösök azonban néhány évvel ezelőtt megtalálták azok leiratát. A kincset érő leletet két formában is feldolgozták az elmúlt hónapokban: Ethan Hawke minisorozatot forgatott az HBO számára (Az utolsó filmcsillagok decemberben került magyar forgalmazásba), illetve memoárt szerkesztettek belőle, ami magyarul Egy hétköznapi ember különleges élete címmel jelent meg.

A fenti idézet nemcsak a gyermek, hanem a felnőtt Paul Newman önértékelését is jól jellemzi. Hiába volt körülrajongott világsztár, előszeretettel kisebbítette a saját érdemeit, a magánéletében pedig hajlamos volt az önostorozásra. Rossz apának tartotta magát, fia, Scott küzdelmes életéért és korai haláláért önmagát okolta. Úgy érezte, a sikerének titka a kemény munka és a szerencse, a tehetséget teljességgel kivonta a képletből. A huszadik század egyik legnagyobb ikonja tényleg csupán azért került ebbe a pozícióba, mert „véletlenül” felvették a method acting fellegvárának számító Actors Studióba, James Dean váratlanul meghalt, ezért rámaradt egy csomó neki szánt szerep, Marlon Brando pedig túl nehéz személyiség volt? Vagy mindössze azon múlt minden, hogy fehér, jómódú családba született Amerikában, tökéletes külsővel áldotta meg a sors, majd nem halt meg a második világháborúban? Newman maga állította mindezt, talán így hárítva a felfoghatatlan rajongás és népszerűség terhét. S talán éppen ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy egész élete során hétköznapi figura maradt, aki a külsőségek helyett a munkát látta a filmezésben, jobban élvezte a színházi próbákat, mint az előadásokat, az egyetlen költséges hobbija az autóversenyzés volt, ötven éven át házas maradt és vagyonokat költött jótékony célra.

Az Actors Studio nem csupán színészeket, inkább művészeket nevelt, ő maga pedig az egyetemi tanulmányai során nemcsak színészetet, hanem rendezést is tanult. Paul Newman nem sokat beszélt a színészet varázsáról, a rivalda csábításáról vagy a filmvászon csodájáról – inkább műhelymunkaként értékelte a szakmáját, olyan hivatásként, amely korántsem érdemli meg azt a felhajtást, amit csapnak körülötte. Miért lenne bárki különleges attól, hogy a mozivásznon látható? Hiszen rengeteg jó szakember van, aki ennél sokkal fontosabb munkát végez. John Huston szerint Newman „sosem játssza az agyát, ahogy a vele egy kaliberű színésztársai. Marlon, akit egyébként roppant nagyra tartok, igazi ripacs a magánéletben, méghozzá tudatosan.” Sokan zárkózottnak hitték, míg ő önmagát óvatosnak tartotta. Valójában csak felismerte, hogy a nézők egyébként sem a színészért rajonganak, hanem a karakterért, aki viszont az író, rendező fejében született meg. Neki semmi köze hozzá, így a rajongáshoz sem.

A kijózanító, önmagát a sztárperszónától eltávolító gondolat meghatározó volt Newman hozzáállásában. Így lehetséges az is, hogy a memoárrá formált anyagból teljesen hiányzik a csillogás, a sztárkarrierek és –életrajzok jól ismert helyszínei, mint a díjkiosztók, partik, luxusnyaralások. Newman szívesebben beszél a dolgok hétköznapi valóságáról, az univerzális érzelmek tüzéről, emberi történetekről, a munkája földhözragadt realitásáról. Ezek határozzák meg őt, a körítés említésre sem méltó. Lánya szerint a kötet „önboncolás, érzelmek, indítékok és motivációk alapos vizsgálata”; ez korábban távolt állt a színésztől, legalábbis látszólag. A hatvanas éveit taposva viszont valami átszakadt: olyan nyomot akart hagyni a világban, amelyik valóban az övé, ellentétben a filmjeivel.

„Tudomásom szerint soha és senkitől nem kaptam érzelmi támaszt.” – hangzik az újabb súlyos vallomás a kötetben. Paul Newman úgy emlékszik, nem volt olyan mentora, támasza gyerekként, akitől életre szóló leckét kapott volna, akinek sokat köszönhet. A magát sokáig „érzelmi republikánusnak” tartó, rideg apa és kisajátító anya mellett felnőtt művész talán épp emiatt lett független, önálló gondolkodású valaki, aki, ha támadt egy ötlete, nem várt senkire, hanem minden további nélkül megvalósította. Így volt természetes. A vaskos tréfáiról is ismert Newman igazi szerzői gondolkodó volt az ehhez gyakran kapcsolódó művészi egocentrizmus nélkül. Rendezett, mert megtehette. Középkorú autóversenyző lett – nem a sebesség nyűgözte le, hanem a sport tisztasága, egyértelműsége. Politikai kampányokat támogatott, mert hitt bennük. Súlyos beteg gyerekeknek nyitott táborokat, élelmiszermárkát alapított kifejezetten abból a célból, hogy a profitot eladományozza. Hiszen mire való a pénz, ha nem erre?

Newman mindig is úgy érezte, a külsejének köszönheti a sikereit, nem a tetteinek, így könnyen elajándékozta a „meg nem érdemelt” pénzt, amit a munkájáért kapott. A vakítóan kék szem, a szőke haj és az idős korában is vékony és izmos test olyan adottság volt, ami gyerekkora óta délibábként vonzotta és tévesztette meg a környezetét. Állítása szerint az anyja csak azért szerette őt, mert szép gyerek volt, és a rajongói sem láttak tovább a felszínnél. Pedig ő nem akarta annyival beérni, hogy szépfiúkat játsszon: alkotó, gondolkodó művész volt, ezt pedig a biztos kézzel választott szerepei mellett a rendezései is alátámasztják. Mégis azáltal lett az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek ikonja, hogy aki csak megpillantotta őt, elalélt a látványtól.

A helyzetet bonyolítja, hogy Paul Newman nem is cáfolta teljesen a róla alkotott képet – igaz, ekkoriban még kevésbé volt lehetséges fellépni a typecasting ellen, illetve a drasztikus elmaszkírozás sem volt divatban. Miközben Newman egész életében azzal a tévképzettel küzdött, hogy biztos csak a megjelenése miatt ér el sikereket, ritkán lázadt fel radikálisan a skatulya ellen akár az általa játszott karakterek külső, akár belső tulajdonságait tekintve. Talán a legmesszebb Robert Altman revizionista westernjével, a Buffalo Bill és az indiánokkal ment, amelyben a megkopott renoméjú címszereplőt vaskos öniróniával ábrázolta, a kisszerűségét és az öregségét kidomborítva. Legtöbbször azonban hiába csinált magából bohócot, mindig is cool maradt: a Harper vagy a Felkavart víz szakadt, pökhendi és nőcsábász magánnyomozója menthetetlenül vonzó volt annak ellenére, hogy joggal kaphatott volna megvetést is a karakter.

Paul Newman a karrierje legnagyobb részében ugyanannak a szerepnek a különböző árnyalatait játszotta. Simlis volt, de egyben szerethető is, a mérleg nyelve pedig hol az egyik, hol a másik irányba billent, legyen szó a Hudról, a Bilincs és mosolyról, a Robert Redforddal közös Butch Cassidy és a Sundance kölyökről és A nagy balhéról, vagy az olyan későbbi, őszülő fejjel, ám változatlan sármmal játszott szerepekről, mint Az ítélet vagy A szenzáció áldozata. Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen szűk skálán mozgott, Newman mennyire volt jó színész. A válasz közhelyes: inkább jelenség volt, mint cizellált eszköztárú színész, ám a félelmeivel ellentétben ez nem a külsejéből fakadt, hanem abból a természetes nagyságból és kisugárzásból, ami csak a született sztárokban van meg. Visszatérő rendezője, George Roy Hill szerint „Paul olyan lett, mint Walter Huston, aki soha életében semmit nem csinált a vásznon azon kívül, hogy önmagát adta – sosem színészkedett.” Ezzel a taktikával élethosszig tartó karriert épített ki magának, korszakról korszakra átmentette magát, ami nem sok kortársáról mondható el. A legtöbben meghaltak, eltűntek vagy eljelentéktelenedtek, ő viszont elkerülte a bukásokat, szinte kizárólag főszerepeket játszott fontos és/vagy szórakoztató filmekben, a népszerűsége töretlen maradt. A végeredmény: számtalan egyéb díj mellett egy cannes-i és berlini színészi díj, kilenc Oscar-jelölés (ebből egy a Legjobb film kategóriában a Rachel, Rachelért) és három elnyert szobor: egy színészi A pénz színéért, egy életműdíj és egy emberbaráti elismerés.

Mint a korszak meghatározó színészeinek többsége, Newman a filmrendezésbe is belekóstolt, itt sem okozva csalódást. Hat rendezéséből ötben felesége, Joanne Woodward is szerepelt – az első, legsikeresebb és legnagyszerűbb darab, a Rachel, Rachel főszerepéért Woodward Oscar-jelölést is kapott. Newmant az hajtotta, hogy állítása szerint még sosem láthatták a nézők Woodward igazi nagyszerűségét, a pszichoszexuális mélyfúrás pedig tényleg embert próbáló feladat elé állította, lemeztelenítette a színésznőt. A közös mű némileg vezeklés is lehetett Newman részéről: Woodward ugyanis Oscar-díjas színésznőként gyakorlatilag feláldozta a karrierjét a családjáért, hiszen három gyereket nevelt otthon (a Newman előző házasságából származó gyerekekkel együtt hatot), míg a férje egymás után aratta a sikereket évtizedeken keresztül, megszakítás nélkül.

Joanne Woodward és Paul Newman kapcsolata külön fejezetet érdemelne – nem véletlen, hogy Ethan Hawke sorozatában is egyenlő teret kapnak, kettejüket közös nagyító alatt vizsgálja a széria. A bűnös alapokon nyugvó viszony (Newman házas volt, amikor viszonyt kezdtek, és évekbe telt, mire elvált az első feleségétől) nemcsak a magánéletben, hanem a vásznon is élethosszig tartó kapcsolattá érett. A magnetikus vonzalomból, izzó szenvedélyből 16 közös film született, kezdve az egyik legnagyszerűbb darabbal, a Hosszú, forró nyárral. Ahogyan a róluk készült sorozat, Newman életrajzi kötete is részben azt a célt szolgálja, hogy lebontsa vagy árnyalja a kettejük tökéletes harmóniájáról szőtt képet. Ahogyan sok művészházaspár, úgy Newman és Woodward látszólag mintaszerű kapcsolata is konfliktusos volt, miközben elválaszthatatlanok voltak egymástól. A problémák Newman évtizedekig tartó alkoholizmusából, esetenkénti hűtlenségéből, távolságtartásából, jelen nem levéséből fakadtak. Paul Newman tizenöt éve meghalt, Joanne Woodward pedig Alzheimer-kórral küzd, így a lányaik valószínűleg azért is adták áldásukat a frissen felfedezett emlékanyag feldolgozására és publikálására, hogy a szüleik hiteles és igaz emléket kapjanak.

Bár a memoár – az eredeti interjúk elkészítési ideje miatt – erre már alig tér ki, lányai szerint Paul Newman az élete végére jobb emberré vált. Bizonyára az indította az önelemzésre is, hogy leszámoljon a róla keringő mítoszokkal, illetve maga is jobban megértse, ki ő és mit miért csinál (rosszul vagy jól). Amikor ezzel elkészült, az már kevésbé érdekelte, hogy ténylegesen a világ elé is tárja az eredményt. A lényeg megtörtént: ő tisztábban látott, a tanulságok levonása után pedig könnyebben tevékenykedhetett úgy, ahogyan helyesnek látta. Ezzel megvalósíthatta azt, amire mindig is vágyott: hogy a kék szem helyett a tettei határozzák meg őt.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 13-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15626