Földényi F. László
Nemes Anna testépítőnőkről szóló dokumentumfilmje másfajta szemszögből járul hozzá a test, a szépség, a nőiség megértéséhez, mint a Csuja Lászlóval közösen rendezett Szelíd.
Egy testen lassan végig kúszik a kamera, letapogatja az
olajozottan csillogó bőrt, az izomkötegeket, olyan közel megy, hogy látni a
pórusokat, a sötétlő mellbimbó egyenetlenségeit, a köldök körüli ráncok árkait,
a kockahast. Egy darabig nem tudom eldönteni, férfinak vagy nőnek a testét
látom-e. A bőr állaga inkább egy férfira utal; a hónalj és a csípő inkább egy
nőre. Azután kiderül, hogy a kamera egy nő testét pásztázza, olyan lassan és
meghitten, mintha simogatná. Bár nem ezt teszi, azt mégis eléri, hogy a szememen
át mintha az ujjaimmal tapogatnám a testet.
„Csak hús, csak bőr, csak csont – egy anatómiai térkép
tulajdonképpen”, mondja saját magáról később ez a nő. Egy test, és semmi más. Ám
ez a „semmi más” mégis egy teljes univerzum. Hiszen, ha nézek valamit, nemcsak
azt látom, amire a tekintetem irányul, hanem látom azt is, amit tudok róla, látom
annak láthatatlan rétegeit. Egy testet, miközben nézem, nemcsak anatómiai térképnek
látom, hanem egy élet lenyomatának is. Látom mindazt, amit szigorúan véve nem
láthatok. Látom, mennyi idős, látom, mit műveltek vele az évek, látom, hogyan
viszonyul hozzá az, aki a testben lakik, látom, hogyan törődik vele vagy éppen
hogyan hanyagolja el, látom rajta, hogy szerették-e valaha, hogy simogatták-e,
hogy bántották-e. És látom azt is, akit pedig végképp nem láthatok: azt, aki e
testben lakozik, annak a szenvedélyeit, ösztönműködését, az élvezeteit, az
elfojtásait. Vagy akár a vágyát, hogy kitörjön abból a testből, amelyet a
sajátjának mondhat. Hogy szert tegyen egy olyan testre, amelytől ugyan nem
szabadulhat, de amelynek mégsem rabja. És látom azt is, miféle belső zavarnak
lehet az eredménye az, ha valaki a saját testét kizárólag anatómiai térképnek
hajlandó látni.
Nemes Anna négy női testépítőről készített egy lebilincselő filmet
Beauty of the Beast címmel, amelyet a legutóbbi Verzió Nemzetközi Emberi
Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mutattak be. Látszólag „előtanulmány” ez a film
a Szelíd című nagyjátékfilmhez, amelyet Nemes Anna Csuja Lászlóval
közösen készített. De csak látszólag, ugyanis „vázlat” helyett önálló mű
született. A Szelíd is egy női testépítőről szól, aki azonban egy hagyományos
értelemben vett történetnek lesz a főszereplője. Mindaz, amit látni, mégannyira
„valóságos” helyzeteket emeljen is be a filmbe, eleve egy fikció keretei közé
van helyezve. A Beauty of the Beast kilép e keretek közül, s bár sok
átfedés van ugyanazzal a világgal, amely a játékfilmben jelenik meg, alapvetően
mégis eltér attól. A Szelídben a valóság a fikció kereteibe ágyazódott,
a dokumentumfilmben viszont a „valóságot” látni. Így, idézőjelben. A Beauty
of the Beast ugyanis, bár mindvégig tényleges élethelyzeteket bemutató dokumentumfilm,
mégis műalkotássá transzponálja azt, amit megmutat. Ez azonban nem történetként,
nem narrációs szerkezetként valósul meg, hanem a képek, a jelenetek ritmusai, és
az élethelyzetek kiszámítottan váltakozó képsorai gondoskodnak arról, hogy a
női testépítés világa a társadalmi, szociológiai vagy pszichológiai vizsgálódás
helyett magának az emberi testnek az alakíthatóságáról szóljon. S ezzel együtt
a 21. század sajátosan új emberképéről is. Ennek látlelete ez a film.
A téma sokféle lehetőséget kínál. Kézenfekvő lenne utánamenni az egyéni
sorsoknak, annak, hogy egy nő miért választ egy ilyen bizarr életpályát. A női
testépítés intézményeit, szubkultúráját is izgalmas lenne felderíteni – végül
is szinte semmit nem tudni erről, az a kevés, amiről hallani lehet,
idegenkedést vagy éppen perverz érdeklődést vált ki az emberekből. A nemi
szerepekkel kapcsolatos szempontok egy amúgy is hiszterizált kulturális
környezetben ugyancsak magától értetődőek lennének. Nemes Anna a film készítése
során mindezeknek nyilvánvalóan utánajárt. Látni, hogy mindent tud erről a
világról, s a Szelíd forgatására készülve eleve mindent elolvasott vagy
megnézett, ami a témával rokonítható. Mégis, a filmje engem elsősorban nem ilyen
kérdésekkel szembesített. Ha lehet így mondani: a testépítésnek nem a
társadalmi, nem is a pszichológiai, hanem az egzisztenciális aspektusait
vizsgálta. A négy főszereplőt majdnem mindig a lehető legközelebbről látjuk: a
fejüket, a fogsorukat, az arcukat, a hajukat. Mindent hosszan kitartva. Azután
a vállukat, a hátuk felső részét. A karjukat vagy a combjukat, lábukat már
kevésbé. Az egész testet pedig még ritkábban. Egyszer látjuk az egyiket a
testépítők hagyományos pózaiban – a film végén. Beethoven 7. szimfóniájának
zongoraátiratára mozog a színpadon, giccsesen csillogó körítésben, és az
egymást kioltó kétféle hatás egy új, erős impulzussá áll össze. Innen
visszatekintve látni, hogy a testépítés kérdése a rendező, illetve a négy
testépítő nő számára nem a sport egyik ága, hanem alapvetően sorskérdés. Ez nem
élettörténetet jelent – abból alig tudunk meg valamit. Mint ahogyan a négy nő
világáról, környezetéről, élethelyzetéről is keveset tudunk meg. Inkább csak a
sejtés szintjén értesülünk arról, hogy mennyire zárt világban élnek, micsoda
belső magányt kell elviselniük – még ha családosok is. A polgári, sőt
kispolgári otthonokból lendülnek át egy olyan világba, amely mindennek
elmondható, csak polgárinak vagy prózainak nem. Mesebeli lényekké alakítják át
magukat, akik mintha nem is evilágiak lennének. „Szörnyetegek”, legalábbis a film
címe szerint. A szörnyetegek szépségéről szól a film. Arról, hogy minél
tökéletesebben kidolgozott egy test, annál taszítóbb is. Minél hibátlanabb,
annál kevésbé emberi.
A közeli felvételek, az arcokra irányuló kitartó figyelem azt
szolgálja, hogy a közhelyszerű arckifejezések mögé behatoljon a kamera, s
meglássa azt, amit a versenyek, a bemutatók, a színes magazinok címlapjai
eltakarnak, sőt elhazudnak. Látni a gondot, az aggodalmat, a keserűséget,
feszültséget, a befelé fordulást, a világtól való elfordulást, a tartózkodást –
mindazt, ami az embert a sorsával, élete megismételhetetlenségével szembesíti,
azzal, hogy mit ronthatott el életében, amit soha nem tehet jóvá, mit
mulasztott el, vagy éppen mivé tette magát, mit tett annak érdekében, hogy
senkire ne hasonlítson, hanem kizárólag a maga egyszeri és egyedi létezését
élje és valósítsa meg – mégoly fájdalmas legyen is ez. El ettől a világtól,
minél távolabbra kerülni tőle – de hova?
És innen nézve egyáltalán nincsen hiányérzetem, hogy nem látni a
teljes testet, nem látni az edzéseket, az edzőket, a versenyeket. Ez nem
ismeretterjesztő film, hanem rendhagyó sorsok látlelete. Nincsenek interjúk,
csak monológok, amelyek jó ritmusérzékkel vannak megvágva, mint ahogyan az
egész filmnek is kiváló a ritmusa. Egy alaposan feltérképezett felső hát vagy egy
megfeszülő nyak többet elárul, mint mindaz a körítés, amit egy hagyományos
dokumentumfilmtől elvárni szokás. Számos beállításnál Robert Mapplethorpe
felvételei jutottak eszembe: azok esztétikája, amely a testeket kiemeli a
megszokott kontextusból és ehelyett mindazt, amit hagyományosan szépnek vagy
csúnyának tartunk, egzisztenciális dimenzióiban vizsgálja. Ezt teszi Nemes Anna
is. Festőként már jó ideje azon dolgozik, hogy az emberi testet ábrázolva
egyszerre mutassa meg annak külsejét és belsejét, azt, ami látható belőle, és
azt, ami mindig láthatatlan marad. (Nemes Anna festményeit legutóbb 2022 márciusában
lehetett megnézni a Várfok Galéria Egyszerű bonyolult kiállításán. – A szerk.)
E filmjében hasonló kérdések foglalkoztatják: a test ezúttal nemcsak hús és
izomköteg, amire a testépítés kapcsán ösztönösen is gondolni szokás, hanem egy
univerzum. A test a sorsunk – mi tesszük olyanná, amilyen, mi rontjuk el,
miközben az elvárásokhoz akarjuk igazítani, mi bánunk vele úgy, ahogyan nem
lenne szabad, vagy éppen mi varázsoljuk tökéletessé. Test, mint olyan
legfeljebb csak a patológus számára létezik – a halál beállta után. Addig
azonban nincsen test önmagában, hanem csak egzisztencia, ami egyszerre hús és
lélek, zsiger és ösztön, szabadságvágy és izomköteg, tudat és tehetetlenség.
Nemes Anna filmje pontosan mutatja be ezt az összefüggést. Dokumentumfilmet készített, amely azonban nem felel meg a műfajjal szembeni közhelyes elvárásoknak. Nem oktat, nem bemutat, nem jelöl ki irányt, nem akar sem meggyőzni, sem lebeszélni valamiről. Úgy dokumentumfilm, hogy átlépi saját határait. Klasszikus példával élve: Buñuel Föld kenyér nélkül című 1933-as filmje dokumentumfilmnek készült, de menet közben műalkotássá alakult át, amelynek kritériumai, a vele szemben támasztható elvárások gyökeresen mások. A találó című Beaty of the Beast-ről ugyanezt tudom mondani. Egy kiváló műalkotás született, ezúttal nem a festészet, hanem a film műfajában.
Beauty of the Beast –
magyar dokumentumfilm, 2022. Rendezte: Nemes Anna. Kép: Nagy Zágon, Dér Asia. Vágó:
Rudas Marianna. Producer: Horváth-Szabó Ágnes, Muhi András Pires. Gyártó: ELF
Pictures. 47 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15624 |
