Barkóczi Janka
A Jonas Mekas által létrehozott Anthology Film Archives az avantgárd és kísérleti filmek megkerülhetetlen archívuma.
Jonas Mekas, az amerikai avantgárd filmművészet
egyik legizgalmasabb figurája, megszállott gyűjtő volt, aki ráirányította a
figyelmet arra, hogy a kísérleti és művészi mozgóképek megőrzése épp olyan
fontos, mint a közismert klasszikusoké. A litván származású alkotó – aki éppen
100 éve, 1922-ben született és 1949-ben érkezett New Yorkba – leginkább arról
híres, hogy évtizedekig dokumentálta saját életét. Naplófilmjei költői szépségű,
szubjektív testamentumok, amelyek egyben letűnt idők pótolhatatlan dokumentumai
is. A majd százévesen, 2019-ben elhunyt Mekas szinte feldolgozhatatlan volumenű
hagyatékát felhasználva legutóbb Töredékek a Paradicsomból (rendezte: KD
Davidson, 2022) címen készült összegző dokumentumfilm, amelyet Magyarországon a
19. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilmfesztivál nézői is láthattak. A
filmben szépen kirajzolódik az öntörvényű, érzékeny művész alakja, aki nemcsak
annak szentelte idejét, hogy saját archívumát építse, de életművének legalább
annyira fontos része volt, hogy következetesen képviselte a mainstream mellett
létező, underground, experimentális kultúra megőrzésének ügyét. Filmjeivel
egyenértékű főműve, a független és kísérleti filmek, valamint hozzájuk tartozó
kulturális örökség gyűjtésére, megőrzésére és népszerűsítésére létrehozott
archívum, az Anthology Film Archives, amely a mai napig megkerülhetetlen
intézmény. Az amerikai filmipar hollywoodi stúdióarchívumait ellensúlyozva nem
véletlen, hogy éppen a keleti parton, New Yorkban indult az a mozgalom, amely a
gyűjtésre érdemesnek talált filmek körét elsősorban a művészet fogalma felől határozta
meg.
Iris Berry birodalma
Az amerikai filmarchiválás
első központja New York volt, ahol a Museum of Modern Art játszott úttörő
szerepet. A múzeum vezetői hamar felismerték, hogy a kortárs művészeti formák
között a film egyre fontosabb helyet foglal el, ezért 1935. június 25-én
megalapították a MoMA Film Library-t a Rockefeller Alapítvány anyagi
támogatásával. A gyűjtemény első igazgatója John Abbott volt, mégis felesége,
Iris Berry, az első kurátor neve vált legendássá. Iris Berry, a filmarchiválás
egyik karizmatikus pionírja, egy törékeny alkatú, de vasakaratú brit hölgy, aki
filmkritikusként indult, majd az Egyesült Államokba költözött és könyvtárosként
csatlakozott a MoMA-hoz. A gyűjtemény kialakításánál a mozgóképek művészeti
értéke volt a legfontosabb szempont, így a tömegfilmes sztenderdektől eltérő
alkotások, kuriózumnak számító európai és ázsiai művek is bekerülhettek a
kollekcióba. Az állomány alapjait egy vetítéssel egybekötött parti keretében
teremtették meg, amelyet Mary Pickford némafilmsztár adott, és amelyen a
korabeli filmélet legjelesebb szereplői vettek részt. A parti után számos
felajánlás érkezett, amelyben alkotók és stúdiók ajándékoztak egy-egy kópiát a
gyűjtemény számára. A MoMA archívuma a nevéhez méltóan az első pillanattól valódi
filmkönyvtárként működött, vagyis nagy hangsúlyt helyeztek arra, hogy a filmeket
különböző rendezvényekre, oktatási célra ki lehessen kölcsönözni. A rendkívül
változatos, népszerű vetítési program sok induló filmesre volt nagy hatással, és
jelentőségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a MoMA filmmegőrzési
tevékenységéért már 1938-ban Oscar különdíjat kapott, amelyet 1979-ben egy
második tiszteletbeli Oscar követett. Az elismerés indoklása mindkét alkalommal
kiemelte, hogy az intézmény különösen sokat tesz a filmek művészetként való
elismertetéséért és az alkotások elérhetővé tételéért.
A kurátori megfontolások,
miként minden művészeti gyűjteményben, a filmarchívumok esetében is sokszor felülírnak
egyéb szempontokat. A válogatás egyben a művészetfogalom változását is tükrözi,
és sokszor kizárhat bizonyos kánonon kívüli műveket. A megoldást az archívumi
terület sokszínűvé válása hozta, de ez fokozatosan ment végbe. Miként Anthony
Slide, az amerikai filmarchiválás krónikása felhívja rá a figyelmet, a változás
az 1970-es években indult meg, amikor az állami intézmények mellett létrejöttek
első tematikus filmarchívumok, amelyek bizonyos irányzatokra, műfajokra
koncentráltak. Erre azért is nagy szükség volt, mert a kisebb közönséget elérő
független filmesek nem rendelkeztek azokkal az eszközökkel, mint a nagy gyűjtemények
és stúdiók, és nem tudták biztosítani a saját filmjeik megőrzéséhez szükséges
környezetet. Az is egyértelművé vált, hogy a kísérleti filmek restaurálása sokszor
különleges szaktudást igényel, mert a speciális technikák és formai megoldások új
módszereket és komoly háttértudást feltételeznek. A problémára többen felhívták
a döntéshozók figyelmét, például Stan Brakhage függetlenfilmes, aki először az
Amerikai Filmintézettől kért segítséget, sikertelenül, hiszen a nitrón
található nemzeti filmkincs megőrzése ekkor fontosabbnak tűnt a főleg
kisformátumokra, 16 és 8 mm-es hordozóra, később videóra forgatott anyagoknál.
Az 1970-es évek elejére azonban egyre sürgetőbbé vált a probléma és világos lett,
hogy a filmeseknek saját maguknak kell tenni valamit, ha komolyabb
szemléletváltást szeretnének elérni.
Anthology Film Archives
Jonas Mekas legendás
kezdeményezése, az 1960-as évek közepétől induló, avantgárd filmeket bemutató
Filmmakers’ Cinematheque valójában még csak a nevében filmmúzeum, hiszen nem
egyetlen intézményhez kötődött, hanem különböző vetítési programok összefoglaló
neve volt. Mekas viszont már ekkor tervezte, hogy létrehoz egy állandó helyet,
ahol az egyre növekvő számú új független és avantgárd filmeket rendszeresen
bemutathatják. Ehhez társakat is talált és az évtized végén megalakult az a
progresszív művészekből álló bizottság, amelynek tagjai Mekas mellett James
Broughton, Ken Kelman, Peter Kubelka és P. Adams Sitney voltak, egy nagylelkű szponzor,
Jerome Hill alapítványával a háttérben. Az alapítvány biztosította a helyet és
a kópiákat, a csapat feladata az volt, hogy összeállítsák azt a listát, amely a
gyűjtemény alapját képezheti és amely, ennek megfelelően, az Essential Cinema
Repertory nevet kapta. A válogatás célja, hogy a lehető legteljesebb módon
mutassa be a filmet mint művészi önkifejezési formát, és bár a projekt soha nem
zárult le, a 110 vetítésből és 330 címből álló programot a mai napig ciklikusan
ismétlődve vetítik, hogy évről évre újabb generációk ismerkedhessenek meg vele.
A gyűjteménynek otthont adó
archívum Anthology Film Archives néven nyílt meg New Yorkban 1970. december
1-én. Az alapítók manifesztuma így fogalmazza meg a küldetését: „A világ cinematheque-jei
általában a film különböző megjelenési formáit gyűjtik és mutatják be:
dokumentumként, történelemként, iparként, tömegkommunikációs médiumként. Az
Anthology Film Archives az első olyan filmmúzeum, amelyet kizárólag a filmnek
mint művészetnek szenteltek. Mi a filmélmény lényege? Mely filmek testesítik
meg a filmművészet csúcsait? Az Anthology Film Archives létrehozása ambiciózus
kísérlet arra, hogy választ adjon ezekre a kérdésekre; az első a fizikai – egy
olyan mozi kialakítása, amelyben a filmeket a lehető legjobb körülmények között
lehet látni; a második a kritikai – a filmművészet meghatározása olyan
válogatott művek alapján, amelyek bemutatják annak lényegét és paramétereit.”
Mekas és munkatársai tehát
nem csak egy új filmarchívum kereteit határozták meg, de az ideális vetítési
hellyel kapcsolatban is saját filozófiát alakítottak ki. Ebben elsősorban Peter
Kubelka osztrák filmes és építész járt az élen, aki Johannes Spalt és Friedrich
Kurrent építészekkel együtt már az 1950-es években kidolgozta a „láthatatlan mozi”
(Invisible Cinema) koncepcióját. A mozit olyan mechanizmusként képzelték el,
amely az alkotó és a közönség közötti közvetítés eszköze, ezért építészeti tere
teljes mértékben a filmet, az audiovizuális műalkotást helyezi a fókuszba. Az
épület mintegy „háttérbe vonul”, minden eleme fekete, a szőnyegek, az ülések, a
falak és a mennyezet is. Fontos, hogy a nézői élményt semmi sem zavarja, nem
lehetnek figyelem elterelésére alkalmas fények és semmi sem lóghat a képbe, még
az előző sorban ülő másik néző feje sem. Az első vetítőhely, amely a láthatatlan
mozi elvei szerint lett kialakítva, az Anthology Film Archives mozija volt Manhattanben,
a Lafayette Street 425. szám alatt. Ez 1970 decemberétől 1974-ig működött,
amikor Hill halála után átköltöztek a Sohóba, a Wooster Street 80., majd
1979-től a ma is meglevő téglaépületbe, a 2nd Avenue 32. szám alá, ahol a
felújítási munkák után 1988-ban nyitotta meg kapuit. Ez a volt bírósági épület,
amelyben a századelőn híres gengszterek ügyeit tárgyalták és a környékén véres bandaháborúk
folytak, ma már ikonikus színhelye az avantgárd filmkultúrának. Kubelka láthatatlan
moziról szóló ötletét 1989-ben, az Osztrák Filmmúzeum 25. évfordulóján Bécsben
is megvalósították, amikor az Albertina épületének oldalában található
cinematheque-et a láthatatlan mozi iránylevei szerint újították fel. Érdekes
kapcsolódás, hogy a budapesti Örökmozgó Filmmúzeumnak aztán ez lett az egyik
mintája, így Kubelka elképzelése az Erzsébet körúti mozi termének sötét falaiban
is visszaköszön.
Az Anthology megőrzési
program 1972-ben indult, elsősorban az amerikai független és kísérleti filmesek
munkáira koncentrálva – a gyűjteményben így megtalálhatók többek között Shirley
Clarke, Joseph Cornell, Maya Deren, George és Mike Kuchar, Kenneth Anger és
Stan Brakhage filmjei. Az avantgárd klasszikusok mellett azonban a kollekció fontos
részét képezik az amerikai életet, elsősorban az 50-es, 60-as, 70-es évek
mindennapjait dokumentáló mozgóképek is. Az archívumban mindenféle hordozón
találunk filmeket a celluloidtól a videóig, és intenzív digitalizálás zajlik, a
helyi programokon azonban, ha csak lehet, analóg filmről vetítenek. „Számunkra
a filmművészet értéke mindig a bemutatás és a megőrzés kombinációján keresztül
valósul meg; az erőfeszítések egyikre vagy másikra való korlátozása csak az
eltűnéshez vezethet” – fogalmazzák meg a küldetésüket a honlapon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15622 |
