Rudas Dóra
Hogyan lehetnének egyenlőek a nemi szerepek, ha megtagadásukért más következményekkel kell szembenéznie nőnek és férfinak?
A húszas éveink vége,
harmincasok eleje a fénykor, életünk virága, erőnk telje, ahogy erre a
kellőképpen kopott emlékezetű idősek hivatkoznak. Ugyanakkor ez az az időszak,
amikor a legtöbb döntést kell hoznunk és a legnagyobb nyomás nehezedik ránk,
ami sokaknak igencsak belepiszkít ebbe a virágkorba. Amit az idősek gyakran elfelejtenek,
hogy azokból az utakból, amiken nekik „csak” járniuk kellett, időközben
kilazította a köveket az egyre táguló ismeretekből fakadó tudatosság és az
azzal járó kétségek, aggodalmak. Mert amíg náluk a húszas éveik legelején sem
volt már kérdés, hogy vállaljanak-e gyereket, bennünk még a egy évtizeddel
később is felmerül, hogy mi lesz a karrierrel, tudunk-e anyagilag, emberileg is
élhető jövőt biztosítani számukra? De nem szükséges ilyen életbevágó
kérdésekkel példálózni, hogy bizonyítsuk, a Generation Y a tudatossággal vívja
a háborúit: a gyereke mellett majdnem ugyanannyit kell aggódnia például az
elszennyezett, teleszemetelt Föld jövője miatt is.
A
kapunyitási pánik, mely főként a milleniálokra jellemző (korábban
nemigen voltak adottak a feltételek az állapot kialakulásához, a Z generáció
pedig még nem ért be az érintett korba) jelensége mindenképpen egyfajta jólét
indikátora, ahol a (rosszul) választás lehetősége miatt szoronganak a fiatalok,
akik a korábbi nemzedékektől nem tanulták, nem tanulhatták meg hogyan kell
bánni ezzel a fajta szabadsággal – ami gyakran jókora szakadékot is ver
közéjük. Bizonyos szintű gazdasági stabilitás, széles körben elérhető felsőoktatás
és valamiféle támogatói háttér szükséges ahhoz, hogy a quarter-life crisis
kialakuljon. Persze sokaknak abszurd lehet, hogy ilyen, számukra ideális
körülmények között hogyan lehet ennyit gyötrődni, de ha elfogadjuk axiómaként,
hogy mindenkinek az a legnagyobb válság, ami őt nyomasztja, akkor érthetővé
válik miért gubózik be saját szűk világába valaki attól való félelmében, hogy
hibásan dönt vagy elszalaszt valamit.
Ahogy
a jelenség egyre elterjedtebb lett, természetesen a filmipart is foglalkoztatni
kezdte, különösen, mert megfoghatatlan jellege a szerzőiség melegágya, kiváló
lehetőség a visszafogott érzelmeket és fantáziát preferáló rendezők
kiugrásának. Legutóbb a skandináv A világ legrosszabb embere című
dramedy nyert nagyobb figyelmet magának a témában, meglepő átélhetőségéért, illetve
amiért olyan „emberi”. És valóban, a kapunyitási pánikkal küzdők egyik
jellemzője és legnagyobb problémája is a hibákhoz fűződő viszonyuk. Az illúziókból, ideálokból kiábránduló
generáció felismeri saját hibáit, alkalomadtán szembenézni is képes velük, ám
ahhoz, hogy érdemben változtasson rajtuk – hiszen ehhez emberi mivoltán kellene
túllépnie – nem képes. Ettől végtelenül „elcseszettnek”, alapjában hibásnak
érzi magát, ami nagyban megnehezíti az esetlegesen megmaradt életigenlés megélését
és egyfajta tinédzserkort idéző állapotban fixálhatja az elszenvedőt. Ezt a Pán
Péter-szindrómát dolgozzák fel az – „így jöttem” filmek után szabadon – „így
maradtam” filmnek nevezhető darabok. Ilyen nemzedéki közérzetfilm Reisz Gábor VAN
valami furcsa és megmagyarázhatatlan (és a pár évvel későbbi sajátkezű
remake-je a Rossz versek is) valamint Grosan Cristina A legjobb
dolgokon bőgni kell című mozija. Noha mindkettő elég erősen támaszkodik a
fantázia világára, meglehetősen reális képet fest a kapunyitási pánikról, amely
kórnak – a filmeket megvizsgálva úgy tűnik – férfira és nőre nézve igen eltérő
a lefolyása.
*
Áron
a húszas évei végén járó filmtörténész, akit nemrég elhagyott a barátnője.
Ismerjük a gyakorlatot, gyors gyógyulástörténet: szélsőséges lépések vezetnek
egy olyan nyugvópontra, amit végül majd úgyis egy új, külső személy hoz el,
fixálva, hogy a romlásba vezető út megismétlődjön. Nem úgy Áronnál, akinél a
szerelem csak egy szimptóma, így nem is csoda, hogy azt barátokkal, egyéjszakás
kalandokkal, munkára való koncentrációval nem tudja gyógyítani. Az ő baja az
élet, vagyis az ő abban elfoglalt helye, vagyis az, hogy nincs benne helye. Ki
tudja mi a baja, talán semmi. Semmi baja, csak belehal a létezésbe. Legalábbis
szeretne. De csak a szorongásig és pánikrohamokig jut, ahányszor a világ be
akarja hajtani rajta az eddig elmaradt adókat munka-vagy felelősségvállalás
formájában. Mit tehetne mást? Hát fut!
Majának
viszont bejött az élet, úgyhogy nem menekülhet. Szerelmével éppen most vettek
fel hitelt harminc évre, és babát terveznek. Igaz a lánynak még nincs saját
egzisztenciája, de hát orvos párjának igen, úgyhogy nem is prioritás. Még
barátnője is akad egy éjszakára, aki otthonülő anyukaként annak is örül, ha egy
holttest mellett töltheti el a csajos estét. Jobbra egy hulla, balra az
anyaság, Maja előtt minden egérút bezárulni látszik, ám ekkor érkezik egy lakatos,
aki egy gyors zárcserével új ajtókat nyithat számára.
Először
a hasonlóságokat érdemes megvizsgálni, ezek fényében válnak ugyanis igazán
szembetűnővé az eltérések, amelyeknek egyenlőnek hirdetett társadalmi
berendezkedésben aligha van helyük. Kezdve a két fiatal rendező által használt
filmnyelvvel, ami különböző eszközökkel ugyan, mégis ugyanazt az absztrakt, szinte
szürreális alaphangulatot igyekeznek megfesteni, ami a főszereplők aggasztóan
beszűkült, izolált világát uralja. (Folyton fejükben élő, fantazmagóriákban
járó, feledékeny, figyelemzavarral és beilleszkedési nehézségekkel küzdő
személyiségük egyébként tökéletes – bár feltehetően nem szándékosan megfestett
– képe az ADD-nek, amely Maja esetében szenzorossággal is bővül.) A felelősséghez
való viszonyuk is közel azonos, a számukra kényelmetlen dolgokat szinte képtelenek
megtenni, komfortzónájuk elhagyása pokoli megpróbáltatás számukra.
Rendeltetésüket, melyet a külvilág szánt nekik, nem akarják betölteni, ám ahhoz
túl tanácstalanok, hogy sajátjukat kialakítsák. De nem csak belül hasonlítanak:
mindketten diplomás értelmiségiek, akik nehezen találják helyüket a munkaerőpiacon,
mégsem kényszerülnek mindenáron munkába állni, mert szüleik, illetve a lány
barátja biztosítja számukra a megélhetést.
Na
és persze a szerelem. Mindkét film fő szála a romantika, habár ettől kissé
nehezebben vizsgálható generációs filmként, tény, hogy az életben is központi
kérdés. És mégis, érdekes módon, hiába motivációjuk mozgatórugója, furcsa
viszonyt ápolnak a szerelemmel. Áron betegesen romantizálja az exét, és Majának
is nagyon fontos Bence, de mégis mintha személytől függetlenül élnék meg ezt a
kötődést, és magával a nagy érzelemmel, semmint az érintettel élnének
kapcsolatban. Hogy mindketten légből kapott, futó ismeretségekkel helyettesítik
oly’ fontosnak mondott párjukat, azt bizonyítja, hogy a szerelemnek csak obszesszióként
van helye az életükben, csak mágikus elemként, ami újra kitölti a képzeletüket,
hogy legyen kire gondolni. Egyéniségük és helyzetük is közel azonos tehát,
de akkor milyen különbségek, és főleg miért merülhetnek fel ezekben az
életutakban?
*
Elsőként
mindjárt itt van a legalapvetőbb eltérés, a premissza. Míg Áron egy szakításból
próbál felállni, Maja egy alapvetően teljesen jól működő kapcsolatban tengeti a
mindennapjait. Hogyan lehetséges, hogy két, egymással teljesen ellenkező
kiindulópontot hasonló konfliktussal felkavarva végül ugyanarra a lezárásra
jutunk (hiszen Maja csakúgy, mint Áron, végül arra döbben rá, hogy önmagában
kell keresnie azt boldogságot, amit eddig kívülről várt)? Úgy, hogy a való élet
narratívája csak egy férfi esetében hangzik úgy, hogy „a cél az, hogy megtaláld
önmagad”, a nő esetében ez „a cél az, hogy találj egy férfit”-re módosul. Ez a
félreértelmezés okoz torzulást nők millióinak identitásában, sikerük és
kiteljesedésük megélésében. Hiszen egy nő, aki frissen megvásárolt lakásában
gyereket tervez a párjával, az általában a végcél első lépéseit teszi. Így minden
kétség, elégedetlenség és megmagyarázhatatlan ürességérzet az indokolatlan
túlérzékenység, hiszti, sőt adott esetben egyenesen a hálátlanság kategóriájába
esik a külvilág szemében. Ez az alapvető különbség a két főhős
szenvedéstörténetében, a legitimáció: környezete elfogadja-e vagy sem. Árontól
– még ha nem is kerül tőle mindjárt az alfahímek közé – elfogadott és megérthető
az elveszettség és totális éretlenség állapota, Maját viszont még viszonylag
elfogadó környezete is tehernek érzi emiatt. Hogy az a rendszerbeállítás,
miszerint a nőket eredendően gyengébbnek és határozatlanabbnak tartjuk,
mennyire hibás, már abból is látszik, mennyivel rosszabbul reagál a társadalom,
ha egy nő reked meg az életben, mintha egy férfi.
És
ez meg is ágyaz minden további eltérésnek. A kapcsolati normákon túl a főhősök
gyermekvállaláshoz fűződő viszonya is különbözik. Illetve a viszonya nem, hiszen,
mint kiderül Maja pont annyira nem akar gyereket, mint Áron, aki számára azonban
a gyerekvállalás egy egészen távoli, idegen világ eleme, nem is szembesül vele.
A legjobb dolgokon bőgni kell cselekményében viszont értelemszerűnek
fogadjuk el, hogy a film sokkal nagyobb hangsúlyt a gyerekre, nem távoli
háttérzajként, hanem valós és egyre fenyegetőbb problémaként jelenik meg. A
vele egykorú barátnő tekintetében pedig nyomasztó elvárásként is ott lebeg a
lány feje felett, tekintet nélkül arra, hogy legbelül még ő maga is gyerek.
Ha
már barátok – bár ez talán nem vetíthető ki relevánsan a társadalomra a két
filmben viszont élesen eltér – a baráti kör megléte. Áron gyakorlatilag általuk
érzékeli a világot, illetve a barátai a férfi archetípusok (nőcsábász, apa, kétkezi
munkás) az általa be nem járt utak megszemélyesítőiként is funkcionálnak. Maja
azonban teljesen egyedül van, egyetlen jobbhíján rá csimpaszkodó nővel
kénytelen egyfajta sorsközösséget vállalni az ominózus éjszaka idejére. Ez már
csak azért is fontos, mert megváltoztatja a filmek kulcsfontosságú magányérzetét.
Jóllehet a fiú is kilóg a többiek közül, de a krízis meghatározó emóciója a
magány, amit különcségükért, a társadalomba való beilleszthetetlenségük miatt
kapott büntetésként könyvelnek el az ezzel küzdők (holott velük együtt milliók
szenvednek ugyanettől, egyfajta közösség nélküli csoportot alkotva).
Hogy
a karrier témájában nincs látványos eltérés – ami pedig remekül alátámaszthatná
az alapállítást – az leginkább annak köszönhető, hogy a munkával való se veled,
se nélküled kapcsolat szerves része a kapunyitási pánik kialakulásának. Enélkül
ezek a filmek csak újabb, szerelmi csalódásokat feldolgozó romkomok lennének,
így azonban, az elmosódott képek, idősíkok és alternatív univerzumok közti
ugrálás ellenére, sőt talán épp ezektől, hiteles lenyomatai a ránk szakadt szabadsággal
folytatott harc korszakának.
Ami
még ebben az új világban is más kihívásokat tartogat a két nem számára. Egy
szerepet be nem tölteni, úgy tűnik kevésbé bocsánatos bűn egy nő esetében, ami
felvet néhány kérdést arról, hogy miért értékelik azt még így is mindig
kevesebbre, mint a férfiét.
A
köztes nemzedéknek mondható Y generáció tehát a nemi egyenlőség tekintetében is
két távolodó jégtáblán áll egy-egy lábával. Az előttük járók Csapd le csacsija
és az utánuk érkezők Eufóriája közt pedig láthatóan jókorára nőtt a
szakadék, így nem is csoda, hogy az ezt összekötő nemzedék pániktól bénítva a
kapu előtt rostokol.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15621 |
