Barabás Klára
A rendezőnővel a biarritz-i televíziós vásáron beszélgettünk, legutolsó sorozata, a Diane de Poitiers ősbemutatója alkalmával.
A francia tévéfilmek, sorozatok koronázatlan
királynője, Josée Dayan 79 éves. Alkotásainak több milliós nézőtábora van
Franciaországban, az általa jegyzett 105 (!) film, illetve sorozat jó része a
magyar tévécsatornákra is eljutott (Monte Cristo grófja, Nyomorultak,
Ez a szerelem, Raszputyin, Milady, Veszedelmes
viszonyok – a sort hosszan folytathatnánk).
*
Különös neve van. Honnan származik a Josée előnév?
A nevemet magam
választottam. A Josée-ra azért esett a választásom, mert azon a napon, amikor
megszülettem, operaénekes édesapám Don José-t énekelte a Toulouse-i Operaház
Carmen előadásán.
Életrajzából kiderül, hogy gyerekkorát Algériában töltötte.
Kétéves koromban családommal
együtt Algériába költöztünk, ugyanis édesapám amellett, hogy operaénekes és
színész volt, de egyúttal az Algériai Televízió egyik megalapítója is. Nagyon izgalmas,
de egyúttal megrendítő volt az ott töltött időszak, ugyanis akkor zajlott az
algériai függetlenségi háború. A szüleim ki sem engedtek a házból, vagy ha
muszáj volt, testőrök kísértek mindenhová. Neveltetésemre az az ellentmondás
volt jellemző, hogy egyrészt szellemileg tökéletesen szabadon hagytak, apám még
azt sem vette zokon, ha ellógom a tanítást, és helyette a tévében figyelem a
műsorkészítést, másrészt viszont az állandó életveszély miatt mozgásomban nagyon
is korlátoztak. Nagyanyám mozit üzemeltetett, állandóan filmeket néztem, a
kijárási tilalom miatt néha egyedül ültem a moziteremben. Ha egy film tetszett,
volt úgy, hogy 20-25-ször is végig ültem. Ennek hatására már egészen
kiskoromban eldöntöttem, hogy filmes leszek. A világon semmi más nem érdekelt.
Hogyan sikerült megvalósítania ezt az álmot?
17 éves koromban
visszaköltöztünk Párizsba, az érettségit már ott tettem le. Aztán jött a filmfőiskola,
gyakornoknak pedig nem kisebb híresség, mint Claude Chabrol mellé kerültem.
Ennek ellenére nem a mozifilm, hanem a tévéfilm kerítette
hatalmába.
A hetvenes évek elejétől
napjainkig 105 alkotást készítettem, ebből mindössze három a mozifilm, köztük
egy dokumentumfilm. Ez utóbbit Simone de Beauvoir-ról forgattam, az ő
felkérésére. De utána már soha nem merészkedtem a dokumentumfilm területére,
engem csak a fikció érdekel.
És miért éppen a tévéfilmek?
A temperamentumomnak
sokkal jobban megfelelnek a tévéfilmek, ugyanis egy játékfilm elkészítéséhez csaknem
két év kell, és úgy érzem, ennyi idő alatt bármilyen témába beleunnék.
Megőrülök a lassúságtól, halálosan idegesít. Én egy tévéfilm epizódot 15-16 nap
alatt forgatok le, holott a legtöbb kollégámnak ez egy hónapjába is kerül. Persze
ehhez az kell, hogy előtte fejben tökéletesen kitaláljam a részleteket.
Legtöbb tévéfilmje, sorozata történelmi témájú irodalmi adaptáció.
Nem vagyok történész, de szeretem
a történelmet, filmjeimmel különböző történelmi korszakokba kalandozom. A Maurice
Druon regényei alapján készített Elátkozott királyok sorozat (2005) a
középkorban játszódik, a most bemutatott Diane de Poitiers a kedvenc
korszakomban, a XVI. században, a Monte Cristo pedig a XIX.-ben. A Diane
nem irodalmi mű alapján készült, a forgatókönyvét teljes egészében én írtam.
Nagyon szeretek a történelmi múlt távolában lévő történeteket mesélni, de a mai
kor szemüvegén, látószögén keresztül. A díszletek, jelmezek vonatkozásában
ragaszkodom a történelmi hűséghez, szeretem a korszellemet megidézni, de
kerülöm a rekonstrukciókat.
Hol forgatja a történelmi filmeket?
Franciaországban
csodálatos állapotban megmaradtak kastélyok, fontos történelmi helyszínek, ahol
csak lehet, eredetiben forgatom a külső jeleneteket, de a belsőket – praktikus
okokból – stúdióban. Történelmi filmjeimnek – már csak a díszletek, kosztümök,
a saját zene, a lovak és a parádés szereposztás miatt is – hatalmas a költségvetése,
de ez megtérül, hiszen mindegyiknek többmilliós nézettsége van, nem beszélve a
külföldi eladásokról. A Diane de Poitiers zeneszerzőjének Jocelyn Pook
angol zeneszerzőt kértem fel, aki többek között Kubrick filmje, a Tágra zárt
szemek zenéjét komponálta.
A Diane de Poitiers elején egy robot meséli el a film történelmi előzményeit.
Ez az „elidegenítő effektus” teljesen új vonás az ön munkásságában.
A film elején diákok
látogatják meg Diane de Poitiers kriptáját, amely a szobra alatt helyezkedik
el. A maradványait a forradalom után találták meg. Azóta ezt a helyet rendszeresen
látogatják, többek között történelemóra keretében diákok, illetve a történelem
iránt érdeklődők. Azt találtam ki, hogy mulatságosabb, ha egy robot meséli el a
diákoknak és látogatóknak a történelmi hátteret, mintha egy idegenvezető tenné ugyanezt.
Úgy gondoltam, hogy a robottal jobban össze lehetne kapcsolni a múltat és a
jelent és ezzel a történetnek és a hősnőnek is az időtlenségét szerettem volna
hangsúlyozni.
Témái kiválasztásával van valamiféle üzenete a jelennek?
Igen, feltétlenül. Nézzük
például legutolsó filmemet. Diane de Poitiers korának egyik legmodernebb
nőalakja volt, rendkívül intelligens, művelt, erős nő, akinek ráadásul volt
politikai víziója is. Ha úgy vesszük, őt tekinthetjük az első feministának. A
nők helyzete ma is ugyanúgy aktuális.
Kevés jelen idejű filmje van.
Azért időnként van.
Például a Marguerite Duras írónő utolsó szerelméről szóló Ez a szerelem
Jeanne Moreau-val a főszerepben, vagy a Captain Marleau (2021-22) című
bűnügyi sorozatom szintén jelen idejű. De az új, most készülő sorozatom
Isabelle Adjanival és John Malkovich-csal a főszerepben abszolút mai történetet
mesél el, amely ráadásul finoman a fantáziafilmek világát is megidézi.
Évtizedek óta a legkiválóbb francia színészekkel dolgozik együtt (Gérard
Depardieu, Catherine Deneuve, Jeanne Moreau, Isabelle Adjani, Fanny Ardant).
Úgy tűnik, Ön nagyon hűséges a színészeihez. Depardieu a címszereplője a Monte Cristó-nak, ő a Nyomorultak
Jean Valjean-ja, ő formálja meg az ön kedvenc íróját, Balzac-ot is, a Diane
de Poitiers-ban szintén feltűnik egy kis szerepben, Nostradamusként
Depardieu-vel a
kapcsolatom nagyon furcsán kezdődött. A reménység folyója sorozatom első
epizódját közvetítette a televízió. Amint vége lett, megszólalt a telefonom.
Depardieu hívott és elmondta, hogy nagyon tetszett neki ez a családi saga. Majd
minden epizód után ugyanez megismétlődött. Az utolsó epizód után felvetette,
hogy rendezzem meg a Monte Cristót, ő szívesen eljátszaná a főszerepet. Előtte
soha nem találkoztunk, de a beszélgetés hatására azonnal ráharaptam az
ötletére. El is készült, és a Monte Cristo grófja (1998) lett az egyik
legsikeresebb francia tévéfilm-sorozat. Csak Franciaországban több mint 15
millió nézője volt és rengeteg ország megvásárolta. A munkakapcsolatból
barátság lett, mindkettő azóta is tart.
Nekem a színészek a
barátaim. Ez a hűség kölcsönös, hiszen ők is bármikor eljönnek, ha hívom őket
egy-egy új filmhez. Szeretjük, becsüljük egymást, tulajdonképpen csak olyan
színészekkel szeretek dolgozni, akikkel megvan ez a kölcsönös szimpátia és
megbecsülés. Minden idők egyik legnagyobb színésznőjének Jeanne Moreau-t
tartom, gondolkodásával, szellemiségével nagyban hozzájárult közös munkáinkhoz.
Sokat adott nekem, egyéni világlátásával többször módosította is az előzetes
elképzeléseimet. Halála mélyen megrendített, sokat veszítettünk azzal, hogy már
nincs közöttünk.
Szabadon tud filmezni, mindent meg tud valósítani, amit szeretne?
Mindig Ön választja ki a témát?
Nem akarok nagyképű lenni,
de valóban teljes szabadsággal tudok filmezni, ennyi év alatt már elértem, hogy
mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Ráadásul 2005-ben létrehoztam a Passion
Films nevű saját filmes cégemet. A filmjeimnek szerencsére csak a művészi
oldalával kell foglalkoznom, az üzleti ügyekre ott vannak azok a munkatársak,
akik ehhez sokkal jobban értenek.
Soha nem akart szerzői filmet csinálni?
Szerintem az én filmjeim
szerzői filmek. Az Ez a szerelem mindenképpen, a Diane de Poitiers
is nagyon személyes. Jeanne Moreau egyszer azt mondta, hogy én a szereplőim mögé
rejtőzöm. Van ebben igazság, hiszen Duras szerelmének, Yannak az alakjába sok
mindent belecsempésztem magamból. Ez a szerzői film mánia francia betegség, ma
már senki nem vágna bele egy filmbe forgatókönyv nélkül. Az új hullám már nagyon
régen nem létezik, ezzel szemben a klasszikus történetmesélő filmek soha nem
mentek ki a divatból.
Magyarországon a fiatalokat nem igazán érdekli a televízió. A filmeket
is inkább az interneten nézik, számítógépen vagy mobiltelefonon keresztül. Mi a
helyzet Franciaországban?
Szerintem ez katasztrofális.
Egy filmben nem csak a történet fontos, hanem a képi világ, a zene, az
atmoszféra. Ennek nagy része elvész, ha nem nagy képernyőn, vagy filmvásznon
nézik az emberek.
A Covid óta, úgy tűnik, megváltozott a televízió szerepe.
Fontosabbá vált. Franciaországban is?
Természetesen, hiszen
minden zárva volt, a mozik, a színházak, a múzeumok. Az emberek állandóan a
képernyő előtt ültek, a Netflix, az Amazon rendkívül népszerűvé váltak. De a
franciák soha nem is lettek hűtlenek a televízióhoz, még ma is többmilliós
nézettsége van egy-egy televíziós adásnak. Én magam is rendszeres tévé-néző
vagyok, sok amerikai sorozatot nézek, a Netflix műsorait is nyomon követem. És
természetesen továbbra is nagy filmrajongó vagyok.
A Covid a mi munkánkat is
nagyon megnehezítette. A lezárások előtt éppen a Captain Marleau-t
forgattuk, a forgatást a járvány miatt el kellett halasztanunk. Mivel nem tudok
tétlenül ülni, a lezárásokat arra használtam fel, hogy átnézzem és kicsit
koncentráltabban átírjam az elkészült forgatókönyveket, illetve újakat írjak.
Soha nem gondolt arra, hogy megfilmesítse gyerekkorát?
Nem, mert túl személyes,
fájdalmas sebeket szaggatna fel. Mi, franciák halálos ellenségekként álltunk
szemben az arabokkal, közben nekem sok jó barátom volt az iskolában az algériai
gyerekek közül. Egyébként azóta, hogy eljöttünk onnan, képtelen voltam
visszatérni Algériába.
Honnan ered ez a fiatalokat is megszégyenítő, hihetetlen életerő?
Amint befejez egy filmet, már kezdi is a másikat.
Engem a munka éltet,
imádok forgatni. Tulajdonképpen a filmkészítést nem is érzem munkának. Gyűlölöm
a tétlenséget. Ha nem dolgozom, ha nem vesznek körül a saját magam által
kiválasztott munkatársak, a színész-barátaim, akkor üresnek érzem magam és
belebetegszem. Remélem, életem végéig fogok tudni forgatni és a kamera túloldalán
állva ér majd a halál.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 37-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15618 |
