Filmvilág

Magyar Műhely

Kollarik Tamás – Takó Sándor: Csupó Gábor

Animációs „így jöttem”

Csupó Gábor sokszoros Emmy-díjas, két hollywoodi csillagban is érintett világhírű animációsfilm-rendező, producer munkásságát Magyarországon sokáig alig ismerték vagy ismerték el. Ezt a helyzetet kívánja orvosolni Kollarik Tamás és Takó Sándor közösen jegyzett könyve, amely a Magyarok Hollywoodban könyvsorozat részeként jelent meg 2022 őszén, létrejöttével is köszöntve a hetvenedik születésnapját ünneplő alkotót, aki közel ötven éve vágott neki a világnak, amelyet nem sokkal később sikerült is meghódítania.

A meghökkentően súlyos – közel másfél kilós! –, figyelemfelkeltő, megjelenésében és szerkesztési módszerében is a kollázstechnikát idéző könyv hátsó borítójának ajánló szövege – „Az ötszörös Emmy-díjas rajzfilmproducer és filmrendező eddigi kalandos élete” – pontosan közvetíti a szerzők vállalásának mértékét és a hangvételt is érzékelteti. Az életút sikereit és viszontagságait a szó szoros értelmében látványosan végigkövető interjúkötet szakmai elemzésre, a műfaji környezet megrajzolására nem vállalkozik. A szerzők döntése valószínűleg abból fakad, hogy a majdan feltétlenül kívánatos szakmai diskurzus előtt egyáltalán megismerje a magyar közönség Csupó Gábort, aki a legvidámabb barakk határain túl próbált szerencsét és lett világhírű.

A könyv lehetőségeihez mérten a történelmi kontextust is igyekszik felvázolni, hogy a mai olvasó megértse, a gulyáskommunizmus sokak számára máig visszasírt, biztonságosnak hazudott világa miért „motiválta” a nyughatatlan szellemű tehetségek egy részét arra, hogy kockáztassanak és illegálisan elhagyják az országot, bízva a vízióban, amely szólította őket. Csupó Gábor, a részmunkaidős fázisrajzoló, a kis csavar a nagy magyar animációs gépezetben, azt az utópisztikus célt tűzte maga elé, hogy saját stúdiója legyen. A hetvenes évek elejének szocialista Magyarországán, ahol egyetlen állami rajzfilmstúdió működhetett, esélye sem lehetett egy ilyen ötletnek.

Magyarországon az első magán-rajzfilmstúdiót Varga Csaba és Erkel András hozta létre a nyolcvanas évek második felében, amikor az államszocializmus már összedőlni készült és kénytelen volt teret engedni a korábban tiltott vállalkozási formáknak. A Varga Stúdió is a Pannónia köpönyegéből bújt ki persze, hisz Varga Csaba a Pannónia pécsi műtermében morfolódott matektanárból animációs rendezővé. Azonban a fiatal zenei producer kolléga, Erkel András, akkoriban az animációs szakma számára irritálóan ható kreatív vehemenciája is kellett ahhoz, hogy az új formáció pár év alatt nemzetközileg jegyzett, a Pannónia számára konkurenciát jelentő, s főleg a fiatal kísérletezők számára egyedülállóan vonzó műhellyé tudjon válni.

Mielőtt az olvasó felteszi a kérdést, miért időzöm egy Csupó Gábor életét bemutató könyv kapcsán Varga Csabáéknál, arra a könyv tizenkettedik, Magyarország című fejezetében kap választ, amelyben feltárul, hogy kapcsolódott össze 1990-ben a Klasky-Csupó és a Varga Stúdió története egy Csupó Gáboréktól érkező, a Simpson család sikerére rámozduló animációs Michael Jackson-klip kivitelezésére irányuló megbízás kapcsán... Ebből a mozzanatból is iderül, az innovatív erők szinte törvényszerűen találkoznak, ha a korszellem utoléri az előre rohanó úttörőket.

Csupó Gábor pályájának a könyvben lineárisan követhető más történéseiből is világosan látszik az a törekvés, hogy vállalkozásaiba – s ezáltal sikereibe is – bekapcsolja a magyar tehetségeket, legyen szó korábbi pálya- és sorstársakról, vagy újonnan megismert, számára érdekesnek és figyelemreméltónak ítélt művészekről.

Wahorn András a kilencvenes években ismerte meg Csupót, aki hamarosan meghívta magához az Egyesült Államokba a tengeren túli művészeti életbe betörni kívánó művészt. „Gábor az egyik legzárkózottabb ember, akit ismerek. Annak ellenére, hogy mindig jókedvű, kedves kellemes társaság. Ha érdekled. Ha nem érdekled, akkor ott ülheszt mellette, nem fog megszólalni.” – mondja Wahorn a könyv 207. oldalán, a Csodacsapat című fejezetben

S hogy mitől volt valaki érdekes? Attól, amitől Csupó is érdekessé válhatott egy olyan telített filmes, televíziós piacon, mint a Los Angeles-i, hogy nem hasonlított senkire és más mert lenni kezdőként, idegenként, mint amit a trend vagy a szokások megkívántak.

Ritka kudarcainak léptéke azonban hazai koordinátáink közül kitekintve felmérhetetlen, hisz sikereinek és a veszteségeinek nagyságrendje a hollywoodi stúdiókörnyezeten kívül tevékenykedők számára inkább csak sejthető, mint elképzelhető... Ami rendkívül szimpatikus és kezdő filmesek számára feltétlenül kiemelendő, hogy Csupó soha senkit nem okol, nem keres bűnbakot, de kardjába sem dől, ha valami rosszul sül el, a döntéseit vállalja, feláll a bajból és megy tovább. Energiáival a múlton való rágódás és bárminemű önsajnálat helyett mindig a jövő felé fordul, talán a szerencse is ezért találja meg gyakran.

Csupó olyan muníció birtokában vágott neki a világnak, amire biztosan építhetett, s ami sosem hagyta cserben, ez pedig szárnyaló fantáziája mellett a virtuóz rajztudása és a rövid pannóniás időszakban megszerzett animátori felkészültsége volt. A rajztudás, ami már kisgyerekkorában egyértelműen megmutatkozott, széleskörű egyéb irányú érdeklődése ellenére vezette az égiek által számára tervezett útra, és bár a zene, a fotográfia egész életében fontos szerepet játszott, a vizuális kreativitás volt a fővonal, amelyet minden egyéb adottsága kiteljesíteni segített.

Tizenhét évesen, animátor-tanoncnak került a Pannóniába, amely műhelybe ugyanolyan nehéz volt bejutni, mint egy művészeti egyetemre, hisz nagyon kevés fiatalt vettek fel többszáz jól rajzoló jelentkező közül – amikor éppen hirdettek felvételt. Másutt ezidőtájt nem lehetett animációt tanulni, így aki ebbe a kivételes közegbe bejutott, magát is kivételesnek érezhette. Hasonló módon került a Pannóniába és dolgozott – Csupóhoz hasonlóan – kezdetben fázisrajzolóként a későbbi Oscar-díjas, Rófusz Ferenc is, a könyv egyik interjúalanya, aki így emlékszik Csupóra ebből az időből: „A többi fiatallal ellentétben nem elégedett meg azzal, hogy eljusson az animátor pozícióig, ő többet akart.”

De hiába akart többet, elszólította a kétéves kötelező katonai szolgálat. 1974-ben tért vissza a Pannóniába, ahol addigra teltház várta. Ráadásul kimaradt az első magyar egész estés szuperprodukcióból, az 1973-as János vitézből is. A korábban Csupóval együtt érkezett fiatalok Jankovics Marcell nagy stábot igénylő filmjében dolgozva időközben előre léptek az animációs ranglétrán és beépültek a rajzfimes hierarchiába, amiben Csupónak, úgy tűnt, nem maradt érdemi feladat. Visszatekintve mégsem hibáztat senkit a helyzetért, inkább arról beszél életrajzi könyvében, mennyire csodálta az akkor csúcson levő alkotókat, akiket eszébe sem jutott irigyelni, mert látta, sikereik eredménye csupán annyi, hogy szűk szobákban látástól-vakulásig dolgozhatnak. Megfogalmazódott benne, hogy mást akar, egy saját stúdiót, s ha ehhez disszidálni kell, akkor elhagyja az országot.

1975-ben Csupó és négy fiatal barátja az akkor már-már Nyugatnak számító Jugoszlávián át, a szó szoros értelmében élete kockáztatásával hagyta el a szocialista rendszert egy vasúti alagúton át, amely Ausztriába vezetett. Az egykori „szökevények” erre így emlékeznek vissza a könyvben: „Irracionális élmény volt. Majdnem négy és fél órán át mentünk az alagútban.” (Varga Tamara) „Rettenetes volt…Ötvenméterenként volt egy kis beugró, ahová beállhattunk, hogy ne gázoljon minket halára a szerelvény. Nemegyszer csupán másodperceken múlt az életünk.” (Szűcs László) „Ha akkora pocakunk van akkor, mint manapság némelyikünknek, a robogó vonat lekanyarít valamennyit belőlünk és nem jutunk el a szabad világba...” (Csupó Gábor)

De szerencsére eljutnak, és némi kacskaringóval a csapat animációs tagjai Svédországban kapnak munkát, ahol Csupó Gábor hamarosan bizonyságot szerezhet, hogy valóban ez az ő útja, hisz itt találkozik leendő feleségével és élete minden bizonnyal legfontosabb alkotótársával, Arlene Klasky-val, akivel hamarosan Amerikába megy rajzfilmtörténelmet írni.

A könyv további tizenhárom fejezetében Csupó mester és munkatársai, barátai, családtagjai segítenek megfejteni a Csupó-féle „rózsabimbó” titkát, reflektálva a pálya és az életút fontos eseményeit, az első stúdióalapítástól a paradigmaváltó Simpsonék kirobbanó sikerén át a Klasky-Csupó nickelodeonos felíveléséig (Fecsegő tipegők), az Emmy-díjakig és a hollywoodi csillagokig, majd a családi drámákig és örömökig...

A nem mindennapi életmű következetes és minden értelemben józan felépítésén túl Csupó Gábort tisztelet és elismerés illeti őszinte és töretlen lelkesedésért mások tehetsége iránt. Élettörténetéből minduntalan kitetszik természetes késztetése a felismert tehetségek támogatásra, bevonására saját, válogatott csapatába. Csupó azzal, hogy kibontakozási lehetőséget kínál másoknak, önmagát is kiteljesíti. Különleges összetételű, motivált csapatokat szervez és irányít, élethosszig tartó szakmai, emberi kapcsolatokat alapoz meg, amely kapcsolatok konfliktusok vagy időszakos nézetkülönbségek esetén is tartósak, de legalábbis reanimálhatóak maradnak.

A Kollarik – Takó szerzőpáros könyve könnyen olvasható – a korábban említett tényleges nehézsége ellenére –, a nem szakmai körből kikerülő olvasóknak a gazdag illusztrációs anyag, az animációs filmek látványvilágát idéző design, a mozgalmas tipográfia egyedi élményt kínál, persze, ha van rá közel tízezer forintjuk. Ez utóbbi, kifejezetten prózai szempontú kritikát egy diák-munkatársam fogalmazta meg, s amennyiben ezt a könyvet ismeretterjesztő irodalomnak tekintjük, hisz sem módszerénél, sem hangvételénél fogva nem tekinthető szakirodalomnak, akkor éppen ez a fiatal korosztály, aki a célcsoport lehetne, nem tudja a boltban kifizetni. A könyvbe lapozva már az első oldalak egyikén láthatunk támogatóként számos jeles grémiumot és programot, s kiadóként az egyik szerzőt is, így óvatosan e helyen próbálom az érintetteknek jelezni, hogy érdemes volna egy puhatáblás, fapados verziót is kiadni munkájukból, ami megfizethető – és megemelhető.

Csupó Gábor izgalmas oral history-ját egész biztosan gyakran forgatja majd szakmai tájékozódásul a művészetet tanuló diákság egy része, ezért megint csak rájuk gondolva javaslom a remélt új kiadást név- és címmutatóval kiegészíteni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 32-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15617