Bakos Gábor
Az ATAFF gazdagon árnyalt művészeti programja ezúttal is film és társművészeteinek izgalmas együttműködéséről szólt.
Napjaink életkörülményeit egyre erőteljesebben
megszorító gazdasági válság, illetve a közeli háborús helyzet fenyegetései
ellenére, az idei szolnoki Alexander Trauner ART/FILM Fesztivál sikeres
októberi egy hete mindenképpen példaértékű teljesítménynek nevezhető.
A mozi többi mint 100 évének
történetét megidéző kultikus, Tisza Mozi a tavalyi fesztivál óta számos
kulturális elismeréssel gazdagodott. A térség kulturális központjának számító
kulturális intézmény igazgatója Demeter István Magyar Ezüst Érdemkeresztben
részesült. A sokszínű filmes program; a nemzetközi összetételű, nagy nevekből
álló szakmai zsűri; az egyedi látványvilágú nagyjátékfilmek, a képzőművészeti-,
diákfilmek sokszínűsége; a mesterkurzust tartó filmalkotók (Emir Kusturica, Jeannine
Oppenwall elismert hollywoodi art director, Szabó Gábor operatőr, Deák Kristóf
filmrendező, Gyulai Panni animátor) aktív jelenléte együttesen eredményezték,
hogy az idei ATAFF valódi összművészeti fesztivállá vált.
A szervezők olyan filmeket
tártak a nagyközönség elé, amelyek nem, vagy csak elvétve láthatók a magyar
mozik kínálatában. Négy évvel a BÚÉK bemutatója
után regényadaptációval tért vissza a Divinyi
Réka – Goda Krisztina
alkotópáros. Az Ida regénye forgatókönyvét közösen írták, a filmet Goda Krisztina
rendezte, A friss adaptáció Gárdonyi Géza azonos című, 1920-ban, a Pesti Hírlapban, folytatásokban
megjelent regényéből készült. A filmet Veszprémben forgatták, az óváros eleven
– történeti – erővel adta vissza a száz évvel ezelőtti város hangulatát. A film
az idei Magyar Mozgókép Fesztiválon a legjobb tévéfilmnek járó díjat vihette
haza. Az eredetileg tévéfilmnek készült alkotás műfajilag ügyesen egyensúlyoz a
polgári szalonvilág helyzetkomikuma és a társadalmi lélektanra érzékenyebb drámai
románc fajsúlyosabb zsánere között. A közönségtalálkozón az operatőr, Balázs
István Balázzsal beszélgettek, aki elmondta, hogy a film díszítőhajlamára
leginkább az élet szépségeire rácsodálkozó polgári életképfestészet idealizáló, naiv boldogságú szépségeszménye hatott.
Nem véletlen, hogy a csipetnyi ironikus társadalomrajzzal megszínezett
romantikus történet fiatal, jóképű férfi alakja (Rohonyi Barnabás) egy sikeres
zsáner- és portréfestő.
Az ATAFF legjobb
látványért járó fődíjáért tíz nagyjátékfilm versenyzett. A versenyfilmek közül kiemelkedő
két „kosztümös” alkotás a női lélek mélységeit tárta föl. Az érzelemdús hősnők
végzetes sorsát erősen befolyásolják a 20. század első felének történelmi
traumái, valamint a szabadgondolkodás iránti vágyuk (Stefan Jäger: Monte Verità),
illetve romantikus hevülettől fűtött naiv önérvényesülési igényük (Ida
regénye). A félelem és remény között vívódó női (anti)hősök kitörésének és elszakadásának
érzéki atmoszférája ugyanolyan jelentőséggel bír, mint maga a filmek drámai
cselekménye. A képek sejtelmes, vagy izgatóan vad koloritjában visszaköszön a
társadalmi és szexuális szorongásoktól teli zűrzavaros századforduló művészete.
Bizonyára nem véletlenül rakták egy vetítési napra a fesztivál programszervezői
mindkét vívódó nő, Ida és Hanna századeleji történetét. Káprázatosan
részletgazdag látványvilágukban és felmagasztosult természetszeretetükben
visszaköszön a szecesszió érzéki díszítőművészete (ornamentalizmus), illetve a
korszak dekoratív jelképalkotó képessége (szimbolizmus, szecesszió). Mindkét
lélekrajzi film az öntudatra ébredt, érvényesülni képes nők új társadalmi
státuszát mutatja meg. A Monte Verità Hannájának sikerül is kiharcolnia
személyes szabadságát. Végérvényesen el tud elszakadni az őt üldöző, erőszakos
hajlamú, kíméletlen férjétől. Elnyeri belső harcának és viszontagságos
önkeresésének jutalmát. Gyötrelmekkel teli öngyógyító magánterápián esik át egy
svájci természetgyógyász szanatóriumban, ahol legyőzi mardosó bűntudatát. Megszületik
benne új személyisége: világot járó hivatásos fotográfussá válik. A kegyetlen
társadalmi elnyomás szabályrendszerében működő bécsi nagypolgári világból
elmenekülő Hanna a spiritiszta természeti mágia révén jut el a kiteljesedéshez.
Új, fotográfus hivatásával a szabaddá vált emberi szellem elkötelezett őrzője
lesz (Bizonyos fotóin ezért jelennek meg elmosódott „szellemalakként” a
huszadik század elején valóban létező svájci szanatórium különös szereplői.
Az egyedi módon a
látványtervezőket és képzőművészeti filmeket is megmérettető szolnoki fesztivál
legjobb látványvilágért járó díját az izlandi Hlynur Pálmason filmje, az Isten
földje (Godland) nyerte el (látványtervező: Frosti Friðriksson). A 19.
század végén játszódó spirituális filmdráma is a lélek rejtélyeiről, az emberi
lét transzcendens kapcsolatairól szólt. A film puritánul vad látványélménye a
természet monumentális jelenlétének köszönhető. A zord táj minden ízében
áthatja a szereplők világfelfogását. A hideg tengeri síkság, a kíméletlen
jégmezők, az égi magaslatokba törő vulkáni hegyvidék elementáris látványereje nagyban
befolyásolja a film kételyektől szétfeszített üdvtörténetét.
Az izlandi sztárrendező filmjében a fiatal és ambiciózus dán lelkész
misszionáriusként indul Izlandra, mint egyfajta újkori Ígéret Földjére. A barátságtalanul
zord, mégis lenyűgözően szép vidéken a küldetése nem csupán az, hogy
templomalapító lelki vezetőjévé váljék a sziget Isten háta mögötti délkeleti
partszakaszán, hanem fotográfusként is dokumentálja az utazást. A Cannes-ban debütált
film történetét a rendező régi fotók alapján alkotta meg.
Diákfilm kategóriában, az
SZFE filmrendező szakán tanuló Dóczé Péter kisjátékfilmje nyert. A Nagykorú
felügyelete mellett egy válsághelyzet lélektani elemzése: egy elvált apa 8
éves fiával tölti a délutánt, miközben hirtelen eltűnik a kisfiú. A rendező
egyre szűkülő, kézikamerás képekkel érzékelteti az apában eluralkodó belső
feszültséget, a kétségbeesést fia eltűnése miatt. A megkönnyebbüléssel végződő
történet ráébreszti a fiával valójában nem törődő férfit, hogy szembe kell néznie
saját és volt felesége múltbéli hibáival. A drámai történet megoldását nem várt
nézőpontból látjuk. A zaklatott kézi kamerás világból kilépve egy statikus,
felső távoli képből szemléljük a járda szélén ülő férfit. A magába roskadt
alakot a lakóházövezet parkolójának útelágazásai veszik körül, amelyek pontosan
leírják a széthullott család széttartó viszonyrendszerét. A fiú kisvártatva
némán besétál a geometrikus módon kiüresített, meredek szögű totálképbe; a
feloldozást érző apa szorosan magához öleli szótlan kisfiát.
A képzőművészeti filmek
fődíjasa a libanoni származású rendező Cyril Nehmé fikciós rövidfilmje, a Karthágóról
álmodtam (I have dreamed Carthage), amelyet már több mint 45 filmfesztiválra
válogatták be. Egy vidéken élő, fiatal operaénekesnő életének epizódjain
keresztül kísérjük végig a koncertfellépést megelőző lélekgyötrő próbákat. Az
énekesnőt kiborító rutinélethez mindvégig távolságtartó módon viszonyuló elbeszélés
fegyelmezett ritmusban váltogatja egymás után a lány életének három létezési
síkját. Az idegileg és fizikailag rendkívül megterhelő csoportos- vagy magánénekpróbák
rideg miliője, a lány lakásán játszódó egysnittes otthonképei (folyton Az ifjú
pápa-sorozatot nézi; fiú barátjával csendes, elszürkült életet él) közé
ékelődnek az erotikus felhangú álomjelenetek variációi. Szereplőjük egy szép
arcú, hihetetlen belső egyensúlyt kisugárzó fiatal lány, aki a relaxációs
tornacsoport egyik tagja, ahová az operaénekesnő heti rendszerességgel jár.
A Karthágóról álmodtam
a lélekgyötrő elfojtásról szóló szenvedéstörténetében feltárul előttünk a
szigorú próbákkal teli művészlét mindennapi ritmusrendjével párhuzamban létező
pszicho-horror folyamata. A teljes érzelmi elfojtás a lány összeomlásához vezet
a film végi koncertjelenetben, amit megkontráz a stáblistába ékelt reménykeltő felütés:
egy pillanatképet látunk az operaénekesnőről és a hasonlóan szép fiatal, titokzatos
lányról, ahogyan a torna után a mezőn beszélgetnek. Nehmé költői filmje mértani
pontoságú és kínzó önfegyelmet magára erőltető képi renddel létrehozott
összművészeti remekmű. Izgalmas elegyet alkot benne komolyzene (a film
cselekményének szervező elve), film (az alkotás médiuma), színház (az alakok
kimért, mértani pontosságú „belehelyezése” a színpadi kulisszaként megjelenített
környezetbe), képzőművészet (szobrok jelképes használata; a formatudatos precíz
képkomponálás és választékos színhasználat a film álom- és koncert
jeleneteiben).
A rokon művészetek hatásos, egymást gazdagító
jelentésalkotó képessége teremti meg Nehmé rövidfilmjének a szigorúan dísztelen
formavilágon áttetsző vizuális kifejezőerejét. A képzőművészeti ihletésű
kisjátékfilm talán a leghitelesebb módon képviselte (és valósította meg) az
ATAFF művészeti célját, amely most is film és egyéb társművészeteinek termékeny
együttműködéséről, az izgalmas határátlépésekről szólt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2023/01 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15614 |
