Géczi Zoltán
Dél-Korea 70 éve háborús fenyegetésben él. A politikai filmnek itt különleges szerepe és jelentősége van a tragédiákkal terhelt nemzeti múlt feltárásában.
Veszedelmes vállalkozás kortárs politikai filmet forgatni. Azok, akik tevőleges alakítói vagy tanúi voltak a történelmi eseményeknek, mindenekelőtt a ténybéli hitelességet kérik számon a mozin, miközben ugyanezen kritérium igen ritkán befolyásolja a szélesebb közönség reakcióját. Politikailag elkötelezett alkotó esetében fennáll a múlt torzításának vagy szándékos meghamisításának kockázata, az ingatag jellemű direktorok pedig, kiket másféle megfelelési kényszer nyomaszt, hajlamosak méla áhítattal tekinteni a történetek szereplőire, így hiteles portrék helyett rendszerint idealizált emlékműveket emelnek. S ha sikerül végrehajtani a lehetetlen kötéltáncot, továbbra is megoldásra vár az esztétika kérdése – hiszen a néző a politikai filmmel szemben is ugyanazon elvárásokat támasztja, amelyek mentén egy tisztán fikciós művet ítél meg.
Ki tud kevesebbet Dél-Koreáról?
Közismert történelmi tény a hidegháborús múlt és annak máig tartó tovább élése, a kettészakított ország skizofrén képe, az északi kommunista rezsim abszurd rettenete. Ezzel szemben a dél-koreai gazdasági csoda, amelynek fő hajtóerejét a technológiai szektor adta, világszerte irigyelt jelenség: az egy főre eső GDP 1990-ben 6600 amerikai dollár volt, mára ez 35 ezer dollárra emelkedett (ez a magyar kétszerese). Mindenki ismeri a dél-koreai technológiai óriáscégeket, termékeiket valamennyi kontinensen használják, globális szerepük meghatározó: tavaly a Samsung Electronics 200 milliárd dolláros, a Hyundai Motor 88 milliárd dolláros, az LG Electronics 53 milliárd dolláros bevételt realizált (a nagyságrendek illusztrálása végett álljon itt a MOL-csoport 3,5 milliárd dolláros bevétele). A gasztromániások számára kézenfekvő referencia a nagyvárosi büfék kínálatába beépült kimchi, bibimbap és kimbap, jól csúszik hozzá a soju, a milleniálok a BTS-t, a Blackpinket és más K-pop zenekarokat méltathatják, tájékozottabb filmbarátok pedig a dél-koreai mozgóképipar példa nélkül álló sikertörténetére hivatkozhatnak. Evvel szemben kevesen akadnak, akik Dél-Korea említése során olyan kulcsfontosságú jelzős szerkezeteket sorakoztatnak fel, mint a politikai gyilkosságok, a katonai diktatúra, a koncepciós perek vagy a rendőrállami terror. Holott Dél-Korea történelme zaklatott, erőszakos és kaotikus; nehéz, gyötrelmes út vezetett a virágzó jóléti demokráciához.
Szétszakadva
Amennyiben Koreára vonatkoztatjuk Winston Churchill közismert, ám soha el nem hangzott mondását, miszerint „a Balkán több történelmet gyárt, mint amennyit fel tud dolgozni”, a délkelet-ázsiai ország múltját mind mennyiségi, mind minőségi alapon minősíthetjük emészthetetlennek. A 20. század első felében japán megszállás alatt állt az ország, az imperialista császári haderő pedig nem éppen a demokurasi építését tekintette stratégiai szempontnak. A második világháborút követően az ország északi részét a Vörös Hadsereg szállta meg, a 38 szélességi foktól délre pedig amerikai csapatok állomásoztak, ezáltal Korea de facto kettészakadt. A konfliktus 1950 júniusában nyílt háborúba torkollott, a harcot az 1953 júliusában megkötött fegyverszünet rekesztette be. Legkevesebb 750 ezer, más becslések szerint 1,25 millió katona esett el, a polgári áldozatok száma minimum 2 millióra, más történészek szerint 3 millióra emelkedett; mindent összevetve a pusztítás jócskán felülmúlta a második világháború legvéresebb ütközeteként ismert sztálingrádi ostrom katasztrófáját. A fegyverszünetet követően Észak-Korea megkezdte máig tartó menetelést a totálisan abszurd politikai téboly felé, példátlan gyorsasággal sajátítva ki a Világ Legocsmányabb Országa címet, de azok a szerencsések, akik délen rekedtek, sem érezhették magukat a történelem kegyeltjeinek: vörös terror helyett egymást váltó szélsőjobboldali katonai diktatúrák vártak rájuk, amelyben a KCIA (Koreai Központi Hírszerzési Ügynökség) és a titkosrendőrség elnyomása szavatolta a zsarnokok rémuralmát.
Átlagemberek a zsarnokság ellen
Fiatal orvos érkezik rohanva a Kommunistaelhárító Nyomozóhivatal parancsnokságának kihallgatórészlegébe. Sietsége hiábavaló: már csak a halál beálltát állapíthatja meg. A Szöuli Nemzeti Egyetem Nyelvtudományi Tanszékének 21 éves hallgatója, Park Jong-cheol a nyomozók közlése szerint végzetes szívinfarktust kapott kihallgatás közben, evvel szemben az orvos fulladásos halált állapít meg, amelynek oka a kínvallatás során alkalmazott víztortúra. Tanácstalanság, rettegés és szorongás ül ki az arcokra, az incidensbe vétlenül bevonódott doktort és a brutális rendőrtiszteket egyszerre sújtja meg a felismerés: ezzel a tetemmel még igen komoly gondok lehetnek.
Jang Joon-hwan tényvezérelt filmje, az 1987: Ha eljön a nap (1987 When the Day Comes, 2017) éppoly emelkedett, mint amennyire földhözragadt. A tankönyvszerűen szabatos, precízen szerkesztett moziban a demokratikus választás kivívásának kulcsfigurái korántsem magasztos szellemű szabadságharcosok, sokkal inkább olyan átlagemberek, csekély jelentőségű polgárok, akik éveken, akár évtizedeken át tűrik a hatalom rutinszerű visszaéléseit és a kormányzati erőszakot, mígnem elszakad náluk a cérna. A cselekmény ennek megfelelően hétköznapi konfliktusok mentén bontakozik ki: adott egy államügyész, aki nem hajlandó a hivatalos protokoll megkerülésével aláírni egy soron kívüli hamvasztási beadványt; egy orvos, aki megtagadja a halotti jegyzőkönyv meghamisítását; egy börtönőr, akiben szimpátia ébred egy ártatlanul elítélt fogoly iránt; egy újságíró, aki besokall a cenzúra által diktált propagandától. S végül, de nem utolsósorban egy egyetemi hallgató, kinek sorsa tragikus keretet ad a filmnek: Lee Han Yeol, aki szintén rendőri erőszak következtében veszítette életét 1987 július 5-ikén.
Hasonló perspektívából nyilatkozik A targoncakezelő (Fork Lane, Lee Ju-hyoung, 2017), az Egy taxisofőr (A Taxi Driver, Jang Hoon, 2017) és A védőügyvéd (The Attorney, Yang Woo-suk, 2017). Utóbbi két cím közt a főszereplő, Song Kang-ho személye teremt közvetlen kapcsolatot, időben sem távolodnak el egymástól: az első két cím forgatókönyve a Gwangju-zavargás (1980), a harmadik a Burim-incidens (1981) köré íródott. Ezek a drámák az erkölcsi eszmélés és a politikai öntudatra ébredés filmjei, nem mozgalmakra, hanem személyes élményekre és sorsokra fókuszálnak. A védőügyvéd egy simlis jogász, Roh Moo-hyun biográfiája, aki monetáris megfontolásból képezte magát ingatlanügyintézővé, később adótanácsadóvá, majd egy személyes trauma miatt polgárjogi aktivistává vált, koncepciós politikai perekben vádolt személyek védelmére szakosodott, s tette ezt számottevő sikerrel, hiszen 2003-ban miniszterelnökké választották. Ezen filmek remekül példázzák a dél-koreai rendezők mértékadóan józan szemléletét: nem viszonyulnak ájult áhítattal a koreai demokrácia építésében kulcsszerepet vállalt karakterekhez, ezáltal kerülik el a történelmi drámákat oly gyakran komikussá tevő, veszedelmes rákfenét, a tökéletes hérosz szoborszerű ábrázolásának kényszerét.
A koncepciós perek és a rendőri erőszak, a háborús pszichózis által tüzelt, kommunistaellenes belharc borzalmairól más történelmi filmek is megrendítő képet adnak (May 18, Kim Ji-hoon, 2007; National Security, Jeong Ji-yeong, 2012), a mindenhol jelen lévő belső ellenség szüntelenül fenyegető motívuma ugyanakkor a fikció felé hajló vagy tisztán fikciós alkotásokban is kulcsszerepet játszik.
A kommunisták köztük járnak
A belső ellenség elleni harc, mint biztonságpolitikai doktrína, korántsem nélkülözte a történelmi hagyományt: a dél-koreai fegyveres erők már a háború idején tízezres nagyságrendben likvidálták a kommunistabarátnak minősített polgári személyeket. A történészek az 1953-től 1987-ig terjedő időszakot öt, ironikus módon köztársaságnak mondott periódusra tagolják, holott ezekben az évtizedekben mindvégig katonai diktatúrák kormányoztak. Inkább kevesebb, mint több sikerrel: a nyugathoz képest tragikus gazdasági mutatók felkurblizása korántsem volt egyszerű kihívás (1962-ben az egy főre eső GDP mindössze 104 dollár volt, ezt 1989-re sikerült 5438 dollárra duzzasztani); egymást érték a jellemzően egyetemista alapon szerveződő tüntetések, amelyeket rendre fegyverrel számolt fel az államhatalom; a katonai puccsok és a sorozatban kihirdetett szükségállapotok generációk számára váltak rutinná; a kiszámíthatatlan rendőri erőszakot az élet természetes velejárójaként tanulták meg kezelni az állampolgárok. A hidegháborús paranoia kegyetlenül meggyötörte a dél-koreai társadalmat, ugyanakkor a legfelsőbb államvezetés szintjén is gyilkos feszültség uralkodott.
Félelem és rettegés a Kék Házban
Kim Jae-gyu, a Koreai Központi Hírszerzési Ügynökség igazgatója lehajt egy pohár whiskeyt, majd revolvert ránt és tüzet nyit az államapparátus asztal körül ülő tagjaira. Először a Titkosszolgálat parancsnokát veszi célba, majd a miniszterelnök felé fordítja a Walther PPK típusú fegyvert. Gwak Sang-cheon a kezén sérül meg, földre zuhan, Park Chung-hee a mellkasába kap golyót, a seb erősen vérzik, a férfi hörögve hanyatlik hátra. Kim igazgató hírszerzőtiszthez illően alapos ember, félmunkát nem végez: mindkét áldozatot közvetlen közelről leadott fejlövéssel végzi ki, ily módon téve pontot 1979. október 26 éjjelén Dél-Korea harmadik miniszterelnöke, Park Chung-hee 18 éves uralmának végére.
A bizalmi ember (The Man Standing Next, 2020) a merénylet előtti hetek eseményeit mutatja be, feltárva a politikai gyilkosság anatómiáját, a rezsim belső konfliktusait, melyek végül arra késztették a nemzeti hírszerzés vezetőjét, hogy fegyverrel gátolja meg a katonaság polgári személyek elleni bevetését („Harckocsikkal fogjuk legázolni a tüntetőket”, szólt az állítólagos elnöki direktíva). Woo Min-ho munkája nagyívű és elegáns, a finom részletek és dramaturgiai árnyalatok iránt élénk érdeklődést mutató, gondosan komponált képekben elmesélt mozi a diktatúra toxikus őrületéről, egy hívő hazafi teljes mentális és morális összeomlásáról; történelmi tényekre épít, de következetesen játékfilmes dramaturgiával és esztétikával dolgozik. Műfaját tekintve a politikai thriller és a hírszerzési krimi jegyeit hordozza, s ilyen minőségében alighanem az elmúlt évek egyik legkiválóbb darabja.
A dél-koreai rendezők értik és szeretik a zsánerfilmeket, s tekintettel az 1950 óta fennálló hadiállapotra, a hírszerzés színfalak mögött zajló, csendes háborúja egyszerre kézenfekvő és szomorúan aktuális téma számukra. Merőben más perspektíva ez, mint a polgárjogi mozgalmak átlagemberének szemlélete, eltérő szempontok jutnak érvényre, így jóval nagyobb tér nyílik a fikció számára.
A kortárs dél-koreai mozi első valódi sikerfilmje, szakmai szempontból nullás kilométerköve, a Shiri (Kang Je-kyu, 1999) 6,5 millió eladott jeggyel múlta felül a népszerűségi lista élén álló Titanic (James Cameron, 1997) 4,5 milliós nézettségét, és a hírszerzési zsáner iránti közérdeklődés azóta sem lankadt. A Shiri nyomvonalán elsőrangú akciódrámák kerültek bemutatásra, mint A kém, aki Északra ment (The Spy Gone North, Yoon Jong-bin, 2018), a Vadászat (Hunt, Lee Jung-jae, 2022) vagy a Menekülés Mogadishuból (Escape from Mogadishu, Ryoo Seung-wan, 2021). A legkiválóbb amerikai kémfilmekkel egyenértékű Vadászat az 1980-as években játszódik, A kém, aki Északra ment pedig az 1990-es évek hidegháborús skanzenébe vezeti be a nézőt, a totális nihilizmus kiismerhetetlen labirintusába, amelyben érvényüket vesztik az erkölcsi normák és az ideológiai elvek. Tekintettel arra a körülményre, hogy a dél-koreai mozi újhullámának másik kulcsfilmje, a Demilitarizált övezet: JSA (JSA, Park Chan-wook, 2000) is hasonló üzenetet tolmácsol, nehéz volna vitatni a rendezők évtizedes politikai konszenzusát: az észak és dél között kiépült ellentétek kibékíthetetlenek, az érdekharmonizációra nincs lehetőség, a konfliktus feloldhatatlan.
A dél-koreai filmipar sajátos vonása, hogy stúdiószintű támogatást biztosít a szerzői filmeseknek. A nemzetközi színtéren is ismert és elismert elsőgenerációs alkotók, mint Park Chan-wook és Kim Ki-duk, a rendezés mellett a forgatókönyveket is jegyzik részben vagy egészben, s miután filmjeik pénzügyi szempontból is sikeressé váltak, a hibrid produkciós modell a politikai filmek esetében is meghatározó lett. A kortárs szerzői filmek világában példátlan közönségsikereket értek el a zsáner éllovasai: az Egy taxisofőr 12,2 millió, A védőügyvéd 11,37 millió, az 1987: Ha eljön a nap 7,23 millió, A második ember 4,75 millió nézővel zárta a forgalmazást (a lista élén álló film nézettsége magyar viszonylatban akár 1,5 millió jegyvásárlónak feleltethető meg).
A politikai film műfaja a hatodik köztársaság terméke, egy demokratikus társadalom egészséges igénye a múlttal való szembenézésre. Jung Han-seok, a Busan Nemzetközi Filmfesztivál programigazgatója szerint ma már „a kortárs történelmen alapuló politikai film kasszasikerré is válhat”, ami hatalmas szakmai előrelépést jelent ahhoz képest, hogy az 1990-es évekig „azokat a mozikat, amelyek érzékeny témákat érintettek, betiltották vagy egyszerűen eltüntették”. Woo Min-ho (A bizalmi ember) megerősíti a fentieket: „rengeteg koreait érdekel a politika, és erősen elkötelezettek a múlt feltárása és megértése iránt”, a mozilátogatók attitűdje pedig hatalmas támogatást jelent az alkotók számára, mert „miután a közönség előnyben részesíti a hasonló műveket, úgy vélem, hogy egy jó ötlet könnyen megtalálhatja a megfelelő finanszírozót”.
Demilitarizált övezet
Az 1987 decemberében lezajlott választást követően véget ért a katonai diktatúra korszaka, Dél-Korea demokratizálódott, az ország társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt kivirágzott. A demokratikus állami berendezkedés áldásai mellett megjelenő korrupció, a színfalak mögött zajló sötét politikai machinációk új témákat adtak a forgatókönyvírók számára (Inside Men, Woo Min-ho, 2015; Kingmaker, Byun Sung-hyun, 2022), de a gazdasági elittel és a szervezet bűnözéssel egyaránt lepaktáló politikus, a minden hájjal megkent, alattomos spin doctor, a hatalmi centrum köré szerveződő, gátlástalan political animal karaktere korántsem nemzetspecifikus jelenség, így ezek a címek kulturális szempontból kisebb súlyú produkciók. A filmesek a közelmúlt történéseire is színvonalas mozikban reflektálnak, társadalmi felelősségérzetük nem kopott meg, miközben az alapvető paradigma, miszerint az ember természeténél fogva szabad, az elnyomást csak ideig-óráig lehetséges fenntartani, a következő generáció pedig képes elszámoltatni a bűnösöket, továbbra is meghatározza a dél-koreai politikai mozik világképét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/12 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15589 |
