Baski Sándor
Kockába zárt, túlvilági képekkel mesél az év egyik leglátványosabb filmje.
A történetet már ismerjük: a modern civilizáció apostola behatol a sajátos törvények által működtetett, barátságtalan vadonba, hogy a saját világképére formálja azt, és az egyik verzióban végül csúfos kudarcot vall (Aguirre, Isten haragja; Némaság), a másikban pedig ő lesz az, aki asszimilálódik (Farkasokkal táncoló; Avatar). Az Isten földje nem a vadnyugaton vagy a dél-amerikai dzsungelben játszódik, de Hlynur Pálmason főhőse előtt is nyitva áll mindkét út.
A dán lelkész a 19. század vége felé azzal a püspöki mandátummal indul el Izlandra, hogy építsen templomot a délkeleti partszakaszon élő dán kolóniának, és lássa el a lelkipásztori feladatokat. A fiatal és elhívatott Lucas komolyan veszi a küldetését – talán túlságosan is. Úgy dönt, hajóút helyett szárazföldön közelíti meg az isten háta mögötti települést, hogy jobban feltérképezze a szigetet, de valójában a hübrisz, és nem a megismerés vágya vezérli. Nem hallgat az izlandi túravezető, Ragnar (Ingvar Eggert Sigurdsson) intelmeire sem, és egy rossz döntése következtében a tolmácsa életét veszti. Az egyszerre fenséges és kietlen izlandi táj lassan felőrli a maradék lelkesedését is, és csak Ragnarnak köszönhető, hogy a végkimerülés határán, nagybetegen, de végül célba ér.
A halálközeli élmény akár meg is változtathatná, felépülése után azonban semmi jelét nem mutatja a hely és a helyiek iránti tiszteletnek, mintha azt gondolná, a célba éréssel átesett a tűzkeresztségen, legyőzte a természetet, így többé már nem tanulnia, hanem tanítania kell. A kiszolgáltatottság hosszú hetei után végre hatalmi helyzetben van, nemcsak mint a közösség spirituális vezetője, de mint az örökkévalóság kurátora is: az egyetlen fényképezőgép tulajdonosaként ő dönti el, kiknek a képmása maradhat fenn az utókor számára. Talán maga is elhiszi, hogy fotóival képes megragadni, összesűríteni az izlandi létezés esszenciáját, de valójában csak a felszínt tudja rögzíteni. Míg a dán telepesek már eggyé váltak ezzel a világgal, a lelkészből nemcsak a természet iránti alázat, de a megértés szándéka is hiányzik. A túlvilági szépségű tájban akár közelebb is kerülhetne Istenhez és a vágyott erkölcsi tisztasághoz, a határhelyzet ehelyett a gyarló ösztönöket erősíti fel benne. Lefekszik a vendéglátója lányával, és összeverekszik a férfiasságát kétségbe vonó Ragnarral, akit egy pillanatig sem hajlandó egyenjogúként kezelni.
Izgalmasak a kolonializmust, a maszkulinitást és többek közt a reprezentáció kérdését érintő témafelvetések, de az Isten földjét a választott perspektíva teszi különlegessé. Már Pálmason első két rendezése, a Téli fivérek és A legfehérebb nap is fellazította a klasszikus elbeszélői szerkezetet – az előbbi szürreális víziókkal, az utóbbi a műfaji elemeket kikezdő tempójával –, itt pedig a természeti kulissza főszerepbe helyezése, illetve a táj átszellemítését szolgáló fényképezés jelenti a fő attrakciót. A rendező hét, a 19. századból fennmaradt valódi fotográfiát kreál újra Lucas optikáján keresztül, de maga az Isten földje is a némafilmes esztétikát imitálja.
A rendező állandó alkotótársa, Maria von Hausswolff a klasszikus „akadémiai formátumot” használja, mintha az eseményeket egy korabeli kamera rögzítené – az 1.33:1-es képarány retróhangulatához a lekerekített képsarkok is hozzájárulnak –, a játékidő első felét kitevő Odüsszeia során pedig főleg statikus kompozíciókkal operál, ahol a totálképek a természeti elemekkel küzdő átutazók kiszolgáltatottságát és az izlandi táj részvéttelenségét is kiválóan illusztrálják. A film második felében többet svenkel a kamera, a szereplők is közelebb kerülnek hozzánk, a tempó azonban ugyanolyan meditatív marad, igazodva a helyiek életritmusához.
A táj mellett ugyanis az idő az Isten földje másik főszereplője. A legfehérebb napban kísérleti filmbe illő, lenyűgöző time lapse-felvételeken csodálhattuk meg, hogyan váltogatja színeit a táj évaszkról évszakra, mintegy ellenpontjaként a traumájába beleragadt főhős állandósult gyászának. Az idő múlásának montázsképei itt már nem illusztrációként, hanem fanyar slusszpoénként szolgálnak – egy tetem felbomlását és a természettel való lassú egyesülését követhetjük végig, jelezve, hogy a végén úgyis a föld az úr.
ISTEN FÖLDJE (Godland / Volaða Land) – izlandi-dán, 2022. Rendezte és írta: Hlynur Pálmason. Kép: Maria von Hausswolff. Zene: Alex Zhang Hungtai. Szereplők: Elliott Crosset Hove (Lucas), Ingvar Sigurdsson (Ragnar), Vic Carmen Sonne (Anna). Gyártó: Snowglobe Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 138 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/12 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15586 |
