Filmvilág

Jean-Luc Godard

Godard Mozi

Week-end – francia, 1967. Rendezte: Jean-Luc Godard. Írta: Julio Cortázar műve alapján Jean-Luc Godard. Kép: Raoul Coutard. Zene: Antoine Duhamel. Szereplők: Mireille Darc (Corinne), Jean Yanne (Roland), Blandine Jeanson (Emily Brone), Jean-Pierre Leaud (Saint-Just), Jean Eustache (stoppos). Gyártó: Lira Films / Comacico. 105 perc.

Godard sosem volt híres arról, hogy szolgaian utánozza a stilisztikai és elbeszélésbeli konvenciókat, amelyeket az általa tisztelt mesterektől tanult. A Week-end azonban túltesz minden addigi hagyományromboló, felforgató, polgárpukkasztó, vagy csak egyszerűen meglepő filmjén. Ez már nem egyszerűen a konvenciókkal való szembefordulás vagy az újítás filmje, hanem a nyitánya a nagyjából tíz évig tartó antifilmes korszakának, melynek középpontjában az ipari kapitalizmus és polgári kultúra válságát kifejező művek álltak, melyekkel Godard fő célja az volt, hogy a filmes formákban elrejtett erkölcsi, kulturális és gazdasági kényszerektől megszabadulva, mintegy felszabadítsa a képeket és a hangokat egy új értékrend és kultúra kifejezésmódja számára, és ezen keresztül a filmet politikai aktussá avassa. A Week-enddel egy szándékoltan szörnyű filmet akart létrehozni, amelyben nemcsak a korabeli társadalom elembertelenedett viszonyai jelennek meg, hanem ennek az új barbarizmusnak megfelelően maga az ábrázolásmód is elviselhetetlen. Erre a filmben felvillanó néhány felirat is figyelmeztet: „Ez a film eltéved a kozmoszban.” „Ez a film a szemétkukából került elő.” „Ez egy film az ócskavastelepről.”

Ötvenöt év távlatából a Week-end ugyanolyan sokkoló és friss, mint újkorában. Az egymást követő jelenetek radikálisan eltérő ritmusa, karaktere (hol nyers és durva, hol erotikus, hol szimbolikus, hol direkten ideologikus, hol ironikus) nem engedi lankadni a néző figyelmét, aki csak kapkodja a fejét, hogy milyen filmben van, ahogy egy idő után maguk a szereplők sem értik, hogy hol vannak. Az erőszak hétköznapisága, hogy a másik ember pusztán csak anyag vagy hús, amely akadályoz az előrejutásban, ma is sokkolóan hat, és a teljes stilizáltság és a konkrétság határán egyensúlyozó stílus ámulatba ejtően élettel teli.

Une femme est une femme – francia, 1961. Rendezte és írta: Jean-Luc Godard. Kép: Raoul Coutard. Zene: Michel Legrand. Szereplők: Anna Karina (Angela), Jean-Claude Brialy (Émile), Jean-Paul Belmondo (Alfred). Gyártó: Euro International Films. 85 perc.

Ha próbálom megfejteni, miért érdemel különleges helyet más, magasabban jegyzett opuszok mellett a Godard-életmű ezen mágikus közjátéka, amely kétségkívül a rendbontó rendező két-három legszórakoztatóbb és legkönnyebben nézhető filmje közé tartozik, rendre egy ponton lyukadok ki. Nem Karina színészi jelenléte miatt, aki olyan elementáris kisugárzással ragyogja be a filmet, ahogyan talán sose később. Vagy mert oly szellemes módokon bukkan fel az ars poetica, hogy bármi nyelv lehet, ha nyelvként használjuk (ahogyan filmet sem egyféleképpen lehet készíteni, a szerelmi perpatvarnak is megvannak a tányérdobálásnál kreatívabb lebonyolításai). Valahol ott van inkább a kulcs, ahogy Godard – bár nagyon igyekszik tartani az arcán a kiismerhetetlen félmosolyt, és mint mindig, elemeire bontani a médiumot – mégiscsak ódát ír a filmzenéhez, amely szárnyaira veszi és kiszabadítja a keret fogságából a képet.

Ez a „neorealista” mintha-musical rendre azt juttatja eszembe, hogy bizonyos dolgok idézőjelek között mutatják meg a lényegüket: az intertextekből, a különböző regiszterek egymásra csúsztatásából itt nem annyira beintős dekonstrukció, mint inkább egyfajta megerősítő szertartás kerekedik – ha az eredeti, poros tárgyak előtt, már vénülő szemeddel, kissé zavartan is álldogálnál, akár Salinger hőse a múzeumban, a játékban szeplőtelen ősemlékeidet hívod elő. Az asszony az asszony számomra egész egyszerűen, akár Truffaut „Családi csókok” párosa, maga a borostyánba zárt ifjúság, egy melengető életérzés esszenciális megragadása; hiába korának oly mélységesen beágyazott darabja, egy mind filmtörténetileg, mind a rendező magánéletében különleges és visszahozhatatlan pillanat mementója, mégis időtlen és időn kívüli ez a felnőttbőrbe bújt kamaszokkal színre vitt, csak ártatlanul lázadó vígdráma – valóságos Sohaország a párizsi háztetők alatt.

Alphaville – francia, 1965. Rendezte és írta: Jean-Luc Godard. Kép: Raoul Coutard. Zene: Paul Misraki. Szereplők: Eddie Constantine (Lemmy Caution), Anna Karina (Natacha), Akim Tamiroff (Dickson), Howard Vernon (Von Braun). Gyártó: Andre Michelin Productions. 99 perc.

Az lenne igazán Godard-hoz méltó, ha nem is a filmről írnék, hanem azt imitálva, hogy valójában a Godard sci-fijéről írok, az Alphaville együttes „Big In Japan” című számáról szólna ez a bejegyzés. De még csak nem is arról, hanem a nagysikerű popsláger „Bikicsunáj” címen elhíresült – Megasztárban látható – előadásáról. Nem kevés köze van egyébként ennek az előadásnak Jean-Luc Godard 1965-ben Alphaville, une étrange aventure de Lemmy Caution címmel elkészült művéhez. A németországi szintipop-rock banda a film miatt vette fel ezt a nevet. A film képzeletbeli nagyvárosai közt feltűnik Tokyorama, a szállóba bejelentkező főhős a Pravda-Figaro munkatársa. Godard filmje paródia, de nem is csupán paródia, hanem metaparódia, egy paródia továbbgondolása, abszurditásig fokozása: kagylószerű mobilokkal, lövésre felkapcsolódó öngyújtóval és olyan mondatokkal, mint hogy: „9 ezer kilométert utaztam, hogy tüzet adhassak magának”, és teljesen reflektálatlan nőbántalmazással.

Az Eddie Constantine alakította Lemmy Caution karakterének megalkotója egy angol krimiíró, Peter Cheyney (1896-1951). Az övéhez hasonló, az új hullám megjelenéséig alulértékelt szerzők művei számos amerikai, de még inkább francia noir alkotót inspiráltak (A szőke démon, Bernard Borderier filmje, korántsem paródia). E ponyvák magándetektív hősei kemény öklű (lásd a fürdőszobai balhét), elveszett lelkek, akik bár leleplezik a bűnt, nem tudják felszámolni az állandósult és nem is indokolatlan hiábavalóság érzést. A világ és benne az ember hiábavalónak tűnik. Alpha 60-nal, a szuperszámítógéppel és az általa biztosított hatalom vezetőjével – persze, hogy von Braunnak hívják – nem szűnik meg a rossz közérzet, nem áll helyre a világrend. Hiszen abból már kiirtották a legfontosabb szavakat, azokat, melyek még adhattak reményt. Csak a nő marad. Persze, hogy Anna Karina alakítja. Csak a vágy. Persze, hogy ez a világkép, ez a rendszer Orwellre vezethető vissza. Még szerencse, hogy 1984 elmúlt anélkül, hogy a költészet szót megszüntették volna benne. Bár mintha nem sokon múlt volna.

Sympathy for the Devil – brit, 1968. Rendezte és írta: Jean-Luc Godard. Kép: Anthony B. Richmond. Zene: The Rolling Stones. Szereplők: Mick Jagger, Keith Richards, Charlie Watts, Bill Wyman, Anne Wiazemsky. Gyártó: Cupid Productions. 110 perc.

A Godard-katalógus híres-neves darabjai között igazi rejtett kincsként bújik meg Az ördöggel cimborál című 1968-as Rolling Stones dokumentumfilm, amelynek 60 év, némi kulturális és médiaforradalom kellett ahhoz, hogy beérjen. Az eredetileg One + One címet viselő műremek nem csak azért izgalmas darab, mert készültének és bemutatásának körülményei szórakoztatóipari legendáriumok, hanem azért is, mert hozzáállása és aktív politizálása ma, 2022-ben aktuálisabb és érdekfeszítőbb, mint valaha.

Godard a párizsi tavasz után négy napig volt jelen a Rolling Stones Beggars Banquet című albumának felvételén, ahol Jaggerék véletlenül minden idők legikonikusabb dalát, a „Sympathy for the Devil”-t próbálgatták, csiszolgatták. Godard a folyamatot teljes naturalizmusában rögzítette. A szeánszokat – melyek keretén belül egy laposkás blues dalból egy rétegzett csoda lett – egy snittben, alkalmanként hosszú körfahrtokkal vagy kránozással vette fel, így a néző tulajdonképpen zavartalanul élvezheti az alkotási folyamat finomságait, tanúja lehet Brian Jones bandából való kihullásának, az ominózus „woohoo” vokálozásnak és a dal végleges rögzítésének. Ezek a hátborzongató képsorok öt rendezett, jellegzetesen godard-i jelenettel szakadnak meg: az egyikben Eve Democracy válaszol szűkszavúan súlyos politikai kérdésekre, a másikban valaki a Mein Kampfot recitálja egy képregényboltban, amott pedig a Black Panthers készül éppen egy akcióra miközben, fehér lányokat végeznek ki, szószólójuk pedig nagyjából ugyanazokat az alapvetéseket taglalja, amelyek 2020-as Black Lives Matter mozgalom megmozdulásain is elhangzottak.

Stones, Godard, Sympathy for the Devil, 1968, Black Panthers, politikai válságok és ellenkultúra – mindez egy filmbe tömörülve majdhogynem túl szép, hogy igaz legyen. Az Ördöggel cimborál kísérteties módon a 21. századi embert szólítja meg – tiktokon nem, de youtube-on megnézhető és izgalommal fogyasztható.

Tout va bien – francia, 1972. Rendezte és írta: Jean-Luc Godard és Jean-Pierre Gorin. Kép: Armand Marco. Zene: Paul Beuscher. Szereplők: Yves Montand (Jacques), Jane Fonda (Suzanne), Vittorio Caprioli (Gyárigazgató), Elizabeth Chauvin (Genevieve). Gyártó: Vieco Films / Anouchka Films. 95 perc.

Azt, hogy Jean-Luc Godard pályája minden periódusában képes volt a megújulásra, mi sem bizonyítja jobban, mint ez a kevésbé ismert, Jean-Pierre Gorinnal, a Dziga Vertov Csoport másik alapítójával együtt jegyzett 1972-es mozi. A Minden rendben az író-rendező marxista-maoista korszakának legfontosabb darabja, ami arra tesz kísérletet, hogy kritikusan vizsgálja meg, hova jutottak pár évvel később a ’68-as vívmányok. Ahogy azt Godard gyakran tette, 1972-es művében is egyszerre hozza közel a film történéseit a közönséghez és távolítja el tőlük elidegenítő effektusok hadával. A nézői empátiát elősegítendő a kolbászüzemben kitört dolgozói sztrájkot egy házaspár, egy Párizsban dolgozó amerikai újságírónő, a Kifulladásig Patriciáját felidéző Suzanne (az épp akkoriban radikalizálódó Jane Fonda alakításában) és francia férje, a rendezői alteregóként szolgáló reklámfilmes direktor, Jacques (egy másik nagyágyú, Yves Montand) párkapcsolati válságán keresztül mutatja be.

A brechti V-effektek már a Minden rendben első percében felbukkannak, hiszen az alkotók úgy vezetik be a főhősöket, hogy reflektálnak rá, hogy filmet készítenek, amihez pénzre van szükség, ez pedig hatékonyabban csordogál, ha sztárokat választanak főszereplőnek. Később ehhez felsorakoznak az olyan fogások, mint a szereplőknek egyenesen a kamerába beszéltetése, illetve a szenvtelen totálok és kocsizások. Az elidegenítő hatások hadrendbe állítása akkor éri el a csúcspontját, amikor Godard-ék szó szerint áttörik a negyedik falat, és több hosszú snittben a gyárépület keresztmetszetét mutatják, egyszerre ábrázolva, mi zajlik az egyes szobákban. Hogy a Minden rendben ideológiailag még most is aktuális, az a történelem szeszélye, a filmnyelvi eszközök frappáns használata azonban szintén ma is tökéletesen élvezhetővé teszi az alkotást – ami már egyértelműen Godard és társai érdeme.

King Lear – brit-francia, 1987. Rendezte: Jean-Luc Godard. Írta: Tom Luddy és Peter Sellars. Kép: Sophie Maintigneux. Zene: Bach és Beethoven. Szereplők: Norman Mailer (Lear), Molly Ringwald (Cordelia), Petar Sellars (Shakespeare), Leos Carax (Edgar), Julie Delpy (Virginia). Gyártó: Cannon Films. 90 perc.

Amikor először láttam Godard Lear királyát, bő húsz évvel ezelőtt, a stratfordi Shakespeare Intézetben egy VHS-kazettán, fogalmam sem volt, mit kezdjek vele. Godard nevéről csak a Kifulladásig jutott eszembe, kamaszkorom meghatározó filmélménye, talán valami ilyen revelációra számítottam megint. Persze Shakespeare-t kerestem a képernyőn, de legalábbis a Lear királyt, abból is elsősorban a szöveget, esetleg egy olyan katartikus élménnyel megfejelve, ami majd segít rendet tenni abban a káoszban, ami a fejemben uralkodott erről a monumentális drámáról – nyilván akkor és ott egyiket sem találtam meg.

Azóta mögöttem van sok év, még annál is több Shakespeare-film, Godard Lear királya pedig újranézve már nemcsak attól élmény, hogy megtalálom benne, amit annak idején hiába kerestem, hiszen mindenütt rezonál benne Shakespeare, nemcsak szövegként, szereplőként – William Shakespeare Junior próbálja megmenteni az örökkévalóságnak halhatatlan őse szavait Csernobil után –, hanem motívumként is, a Lear király egymást marcangoló apa-lánya párosai számos alakváltozatában.

Most már zseniális húzásnak érzem, ahogy Grigorij Kozincevtől Orson Wellesen át Woody Allenig a filmtörténet és a Shakespeare-adaptációk számos nagyágyúja felbukkan a vásznon; hogy Leart Norman Mailer, az ifjú Shakespeare-t Peter Sellars, Cordeliát pedig az a Molly Ringwald játssza, aki alig néhány évvel korábban tűnt fel a Hughes-filmek tinédzser sztárjaként; miközben Mailer/Lear, a drámaíró‒rendező‒apa gengszterfilmnek álmodja meg a tragédiát, mint majd Coppola vagy Don Boyd; az ifjú Shakespeare pedig Virginia Woolf Hullámok című regényét olvassa a vízparton, miközben kergeti a fikció valóságát. Ahogy pedig eközben Cordelia „semmi”-jéről mereng a film, abban ott van minden, amit a Lear királyról tudni érdemes.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/12 11-14. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15584