Kovács Patrik
Nyolcvan esztendő telt el a bemutatója óta, de a Casablanca ma is a klasszikus amerikai mozi legvonzóbb mesterműve.
Szeriőz mozgóképes folyóiratok, patinás múltú filmintézetek kiáltották már ki minden idők legnagyszerűbb amerikai mozijának; elméletírók, történészek, kultúrantropológusok hada fürkészte sikerének titkát; rajongótábora pedig mit sem apadt az elmúlt évtizedekben, s valószínű, hogy amíg az Elfújta a szél, A Keresztapa vagy a Csillagok Háborúja iránti szenvedélyes lelkesedés nem csillapodik, addig a Casablanca nimbusza is töretlen lesz. Kertész Mihály felejthetetlen melodrámája annak ellenére kitörölhetetlen a nézői emlékezetből, hogy kereken nyolcvan évvel ezelőtt mutatták be Amerikában. Jól ismerjük a forgatás hektikus körülményeit, s kétség sem férhet hozzá: roppant ritka, úgyszólván kivételes, amikor a káosz erői – a kiszámíthatatlanság, a véletlenszerűség – ilyen letisztult és harmonikus renddé sűrűsödnek. Persze ez sem teljesen igaz: bár a Casablanca vonzerejét elsősorban az egyszerűsége – a lekerekített, „áramvonalas” cselekménye, továbbá a kollektív tudattalanból származó ősképek, mítoszok, népmesei motívumok megjelenítése és elrendezése – magyarázza, a történet lezáratlansága ugyanúgy csigázza a közönség érdeklődését.
Sosem tudjuk meg, mi lesz Rick és Renault kapitány sorsa Brazzaville-ben, ahogy arról is pusztán sejtésünk lehet, vajon átevickél-e főhősünk a világégés poklán, s Ilsa és Victor Laszlo végzetét illetően ugyancsak merő találgatásokkal kell beérnünk. Mivel a Casablanca impozáns kasszasikernek bizonyult, Hollywood már a negyvenes évek első felében terveket szőtt a második részre: a Warner Frederick Stephani színdarab- és forgatókönyvírót bízta meg a felelősségteljes feladattal, a Brazzaville munkacímen ismertté vált projekt azonban sosem jutott el a megvalósulásig. Szerencsére az ezüstvásznon azóta sem folytatódott Kertész Mihály műremekének története, igaz, két televíziós sorozatot is inspirált. Az elsőt még 1955-ben mutatták be, a másodikat pedig szűk harminc esztendővel később, azonban a nosztalgia varázslata nem működött: mindkét produkciót kérlelhetetlen közönnyel fogadták a nézők.
Viszonylag hosszú időnek kellett eltelnie, míg az Álomgyár ráébredt, hogy minden idők leghíresebb melodrámája nemcsak „folytathatatlan”, de valóságos hübrisz volna továbbgombolyítani az örökbecsű történet fonalát. Néhány regényíró ugyan kivívta maga ellen a végzet haragját, és papírra vetette a saját Casablanca-folytatását (ilyen volt David Thompson Gyanúsítottak, vagy Michael Walsh Múlik az idő című opusza), Hollywood e téren dicséretes önmegtartóztatást tanúsított. Érdekes azonban megfigyelni, hány allúziót, hommage-t, sőt kvázi-remake-et szült a Casablanca az amerikai filmkultúrában az elmúlt nyolc dekán során. A negyvenes években szinte szakmányban készültek a Casablanca-utánzatok, jórészt a Warner égisze alatt: Kertész Mihály Átkelés Marseille-be (Passage to Marseille, 1944) című háborús mozijában nemcsak a kultuszmű férfiszínészei (Bogart mellett Claude Rains, Sydney Greenstreet és Peter Lorre) sereglettek újra össze, de a közegábrázolás és a tettrekészségét életunt cinizmussal leplező Bogart-karakter is árulkodó volt. A Casablanca hasonszőrű mostohatestvérei (Át a Csendes-óceánon [Across the Pacific, 1942], Összeesküvők [The Conspirators, 1944]) közül kiemelkedik Howard Hawks Szegények és gazdagokja (To Have and Have Not, 1944), mely kor- és miliőrajzával (második világháború, egzotikus karibi sziget), valamint karakterizálásával (Bogart egy slágfertig, de a politikától ódzkodó amerikai halászt játszik, aki végül mégis a francia ellenállás főáramába sodródik Martinique szigetén) egyaránt Kertész melodrámáját idézi.
Tudvalevő, hogy Bogart később olyan klasszikusokban csiszolta pengeélesre a Casablancában kifejlesztett cinizmusát, mint A hosszú álom (The Big Sleep, 1946, rendezte: Howard Hawks), a Sötét átjáró (Dark Passage, 1947, Delmer Daves) vagy a Key Largo (1948, John Huston). A film mítosza azonban idővel teljesen elszakadt az eredeti gyártási közegtől, az alkotók személyétől, s olyan – egyébként eredeti szellemiségű – művészek kezdtek „élősködni” rajta, mint Woody Allen. A feketeöves filmtudorok előtt közismert, hogy Allen mennyire rajong a Casablancáért. Legtöbbször (Manhattan, 1979; Rejtélyes Manhattani haláleset, 1993) csupán virgonc egysorosokkal utal „szerelme tárgyára”, a Játszd újra, Sam! (Play It Again, Sam, 1972, Herbert Ross) esetében azonban más a helyzet. Ez utóbbiban nemcsak intertextusként jelenik meg a Casablanca – rögtön a nyitányban –, de Rick-Bogart is kiszakad térből-időből, s a hetvenes évek San Franciscójában terem, hogy „szerelmi tanácsadóként” egyengesse a Woody Allen által játszott neurotikus, szorongó kisember, Felix útját.
A két hőstípus ellentétpárja az eredeti színdarabban és a filmverzióban is elsőrendű humorforrás. A protagonista hiába folytat reménytelen párbeszédet a lelkében szunnyadó Bogarttal, végül nem tud felnőni ultramaszkulin idoljához, s inkább a sivár, de önáltatásoktól mentes valóságot választja. „Elég alacsony és csúnya vagyok ahhoz, hogy egyedül is sikerüljön” – összegzi a tanulságot Felix, belátva, hogy az általa teremtett Rick Blaine nem egyéb, mint délibáb, kulturális fikció, ami végül belevész a zárlat repülőgép-jelenetének sűrű ködébe. Woody Allen és Herbert Ross ugyanis – képzelet és realitás, vágy és valóság feloldhatatlan ellentétének hangsúlyozása céljából – ezt a szcénát is reprodukálta, méghozzá pajkos iróniával fűszerezve, de a Játszd újra, Sam! a Casablanca szerelmi háromszög-helyzetét, sőt egynémely szállóigévé vált egysorosát is újrahasznosítja.
A reptéri zárójelenet egyébként valósággal elbűvölte az utókort. John Schlesinger Az ártatlanja (The Innocent, 1993), mely számos cselekményelemében emlékeztet a Casablancára (a második világháború utáni Berlin bábeli zűrzavarában játszódik, középpontjában egy nyugati kém és egy házasságtörő asszony románcával), furfangos módon inverzébe fordítja a jól ismert képsort: ezúttal a férfihős száll – merő kényszerűségből – repülőre, mivel szerelme (akit ráadásul Ingrid Bergman lánya, Isabella Rossellini formál meg) inkább a veterán CIA-ügynököt választja helyette. Hasonló a képlet a Steven Soderbergh rendezte A jó német (The Good German, 2006) esetében: a helyszín szintúgy a hidegháború sújtotta Berlin, a főhős pedig egy amerikai újságíró, aki haditudósítóként érkezik a városba, hogy hosszú idő után újra ráleljen korábbi szerelmére, aki üldözött sorsú férje számára kér segítséget a férfitől. A blikkfangos, merész hajtűkanyarokkal tűzdelt sztori és a kontrasztos, fekete-fehér képek révén Soderbergh nemcsak a Casablancát, de a klasszikus film noir egyes darabjait is citálja, a repülőtéri búcsú nyirkos-ködös, esőáztatta képei viszont újfent Ilsa és Rick istenhozzádját idézik emlékezetünkbe.
Az ezredforduló tájékán elérkezett a Casablanca-allúziók reneszánsza. Brian De Palma gengszterfilmjében, a Carlito útjában (Carlito’s Way, 1993) a címszereplő ugyanúgy keresztpozíciójú figura, mint Rick: az alvilág és a civil szféra közti határmezsgyén rekedt, s csak úgy tud kitörni szorult helyzetéből, ha elvállalja egy kétes lokál vezetését. „Itt vagyok a klubban és Humphrey Bogartot alakítom” – hangzik el egy alkalommal Carlito szájából. A bűnből erénybe igyekvő egykori maffiózó akkor zökken ki igazán a komfortzónájából, amikor ismét összefut egykori barátnőjével, és újraforrósítják hajdanvolt szerelmüket. Menekülőre fogják: irány a megtestesült Paradicsom, a Bahamák. Természetesen nekik sem sikerülhet. Repülőtér helyett vonatpályaudvaron szakad meg közös históriájuk: Carlitóval egy ifjú trónbitorló, egy feltörekvő bronxi bűnöző golyója végez, mielőtt felszállhatnának a megváltásba masírozó szerelvényre. Király Jenő (aki remek elemzést írt Kertész Mihály filmjéről) a kilencvenes évek Casablancájának nevezte Az angol beteget (The English Patient, 1997, Anthony Minghella), Michael Ondaatje neves regényének filmverzióját, mely ihletett afrikai helyszíneivel, korábrázolásával, halmozott érzelmi krízishelyzeteivel, valamint a világtörténelem, a politika és a kisemberi vágyak örök ellentétének problematizálásával idézte a melodráma-klasszikus szellemét. A Casablanca-láz ráadásul még a populáris filmkultúra „szegénysorát” is megfertőzte, amit remekül példáz a Barb Wire – Bosszúálló angyal (1996, David Hogan) című huszadvonalbeli akciófilm. Pamela Anderson egy éjszakai lebuj kocsmárosnője egy alternatív, polgárháborús jövőben – körömszakadtáig ragaszkodik politikai semlegességéhez, amit azonban fel kell adnia, amikor egy, a szebb jövőért munkálkodó tudós-kémet kell a konfliktus tűzfészkéből a szabad övezetbe csempésznie.
A Casablanca hihetetlen életképességét bizonyítja, hogy az Internet Movie Database (IMDb) információi szerint ezerhatszáznál is több filmben és tévésorozatban hangzott el a műre tett közvetlen vagy közvetett utalás. A Goldfingerben (1964, Guy Hamilton) James Bond Rick legendás fehér tuxedóját viseli egy egzotikus bárban, A Rózsaszín Párduc visszatérben (The Return of the Pink Panther, 1973) Peter Sellers Bogart egyik legtöbbet idézet sorát („Fel a fejjel, kölyök”) mormolja, a Szárnyas fejvadászban (Blade Runner, 1982, Ridley Scott) Abdul viselete Signor Ferrariéra hajaz, Roman Polanski Őrületében (Frantic, 1988) a Kék Papagáj Klubot emlegetik, a Harry és Sally (When Harry Met Sally, 1989, Rob Reiner) főhősei a zárójelenetről diskurálnak – a sor a végtelenségig folytatható lenne, és akkor még nem is említettük a megannyi gunyoros reflexiót a Bolondos Dallamok Carrotblanca című nyolcperces animációs filmjétől a Simpson család rendhagyó, Született csókosok névre keresztelt epizódján át a Saturday Night Live „alternatív befejezést” nyújtó paródiájáig. Sőt, abban is biztosak lehetünk, hogy a Casablancának címzett szerelmi vallomások a következő nyolcvan év során is ugyanebben a tempóban gyarapodnak majd. Ha így lesz, Párizs még nagyon sokáig megmarad nekünk – és az utókornak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/12 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15579 |
