Varró Attila
Blonde – amerikai, 2022. Rendezte: Andrew Dominik. Írta: Joyce Carol Oates regényéből Andrew Dominik. Kép: Chayse Irvin. Zene: Nick Cave és Warren Ellis. Szereplők: Ana de Armas (Norma Jeane), Adrien Brody (Miller), Bobby Cannavale (DiMaggio), Julianne Nicholson (Gladys), Xavier Samuel (Cass). Gyártó: Plan B Entertainment. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 166 perc.
A Monroe-életrajzi filmek a 70-es évektől mostanáig nagyjából ugyanazt az utat járták be, mint a Monroe-filmek: a szegénysori B-opuszoktól (Goodbye Norma Jean) a tisztes hollywoodi zsánerfilmeken át (Norma Jean és Marilyn) jutottunk el egy álomgyári művészfilmig, amely – a Kallódó emberekhez hasonlóan – egyenrangú szerzőtársnak tekinti a sztár(imázs)t, ahelyett, hogy egyszerűen kizsákmányolná. Hiába vádolják lelketlen exploitation-szemlélettel Andrew Dominik idei Szöszijét, az elmúlt ötven évben ez az első kreatívan átgondolt játékfilm MM-ről – amely egyfelől nem kíván koherens és hiteles verziót faragni a (városi) legendákkal kibogozhatatlanul átszőtt élettörténetből, másfelől merész lendülettel magát a hősnőt helyezi az elbeszélő szerepébe. Joyce Carol Oates ezredfordulón kiadott, 800 oldalas nagyregénye nem először kerül házimozis feldolgozásra, ám míg Joyce Chopra megpróbálta egy szabályos narratívát követő, objektív életrajzzá formálni az írónő monumentális tudatfolyam-művét (a szereplők kommentárjaival betömve ellipsziseit), Dominik trendteremtő Jesse James-filmjének modernista nyomdokában járva inkább néhány alapvető érzelmi állapot, személyes megszállottság gondolatritmusára építette szubjektív epizódsorozatát, amelyben – a mai Netflix-tábor számára megbocsáthatatlan bűnként – nem elmesél egy sorozatsztorit, mint inkább megfest egy portrésorozatot.
Méghozzá tényleg megfest, a filmet elsősorban vizuális művészetnek, nem pedig a lélektani realizmus, politikai korrektség és más szigorú szabályrendszerek cselédjének tekintve. Dominik jelenetenként (sőt olykor snittről-snittre) változó látványvilágát nem csupán a híres MM-fotográfiák határozzák meg és nem csak a széthullás entrópiáját követi (elszaporodó kézikamerás képektől a rideg aktokig) – tulajdonképp még következetes logikája sincs annak, mikor/miért tér el a rendező a szabályos akadémiai képaránytól (legyen szó négyzetről vagy Cinemascope-ról), hol vált színesről monokrómba vagy pasztellárnyalatokról kőkemény chiaroscuróra: minden esetben az adott epizód tartalma igazítja magához a formát, nem egyszer bravúros ötletekkel vagy megrendítő kifejezőerővel (lásd a metrórács-montázst vagy a szélesvásznú konyhai jelenetet Millerrel). A Szöszi – helyenként bizarr túlkapásaival együtt – ritka örömteli és formabontó művészi vállalkozás az Elvis- és Rocketman-féle bombasztikus sztoriparádék kortában: szélesvászonra kívánkozó személyes filmköltemény egy mára megfoghatatlanná és megfejthetetlenné vált bálványról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15559 |
