Huber Zoltán
A karantén évei után a 47. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál minden eddiginél változatosabb programmal jelentkezett.
Két év félgőz után egyértelműen érezhető volt valamiféle kompenzációs szándék a 47. TIFF szervezői részéről. Észak-Amerika legnagyobb filmes fesztiválja rendkívül színes, bő kétszáz nagyjátékfilmet felvonultató programmal és impozáns vendéglistával kívánta demonstrálni, a mozi is legyűrte a vírust. A mennyiség ugyan nem feltétlenül járt a minőség lineáris emelkedésével, ám a spektrum az előző évekhez képest jótékonyan bővült. Az idei TIFF nemcsak bátrabban nyitott a vállaltan kommersz és a bátran kísérletező alkotások felé, de tudatosan előtérbe helyezte a női alkotók, a legkülönfélébb kisebbségek vagy elfeledett régiók történeteit. Aki belekóstolt a különféle tematikus szekciók kínálatába, rendkívül átfogó ízelítőt kaphatott a világ szerencsére egyre változatosabb filmterméséből.
Arról persze nem a programfelelősök tehetnek, hogy a torontói világpremierek helyett inkább a Cannes-ból és Velencéből érkező alkotások emelték jobban a nézők pulzusát. Kivételek azért persze így is bőven akadtak. Rian Johnson Tőrbe ejtve című ironikus nyomozós krimijének folytatása, Az üveghagyma (Glass Onion) valódi tömegeket mozgatott, így a filmből végül több extra vetítést is beiktattak a szervezők. Az idén karácsonykor a Netflixen debütáló whodunit rejtély pontosan azt a szellemes kikapcsolódást nyújtja, mint az első rész. Az efféle kollektív szórakozásra érezhetően ki volt éhezve a torontói közönség.
Az idei fesztivál fő attrakciójának szánt The Fabelmans szintén óriási tetszést aratott. A díszbemutatón ráadásul maga Steven Spielberg is tiszteletét tette, a saját gyerekkora ihlette film pedig végül elvitte a TIFF közönség szavazatai alapján odaítélt fődíját. A People's Choice Award markáns jelzés a producerek és marketingesek számára is, hisz a díjszezon és a hamarosan felpörgő Oscar-kampány hagyományosan Torontóban indul.
Szintén jelzésértékűnek számított, hogy a nézők a második helyre egy merőben eltérő filmet emeltek. A Women Talking közönségsikerében a nők helyzetét körbejáró témán és az érzékeny megvalósításon túl a lokálpatriotizmus is szerepet játszott. A kanadai írónő Miriam Toews önéletrajzi ihletésű regényéből ugyanis a torontói születésű és afféle nemzeti kincsként kezelt Sarah Polley forgatott filmet. A zárt mennonita közösségben nevelkedett Toews története egy hosszúra nyúlt beszélgetés köré épül, amit Polley nagyfokú empátiával, elsőrangú színészgárdával vitt vászonra.
A Women Talking egyszer sem használja a mennonita kifejezést és a cselekmény idejét is nagyrészt zárójelezi, a modern világot kizáró közösség így allegorikus színezetet kap. A vallás évezredes előírásait szó szerint követve mindenben a férfiak szava dönt, a nők nem is tanulhatnak. Alárendelt helyzetük akkor válik tarthatatlanná a számukra, mikor az éjszaka leple alatt sorra elkábítják és megerőszakolják őket. Bár hamarosan tetten érik az elkövetőket, a férfiak láthatóan nem hajlandóak a szigorú büntetésre, ezért a nők titkos szavazást tartanak. A döntés tétje, maradjanak-e továbbra is csendben, vegyék fel a harcot vagy egyszerűen menjenek el máshová. Néhányuk egy pajtában gyülekezik és ezeket az opciókat járja körül.
Sarah Polley bravúrja, hogy a megtörtént bolíviai eseten alapuló, mégis erősen teátrális és szándékoltan tételszerű példázatot képes filmszerűvé varázsolni. A rendezőnek akad ugyan néhány vitatható alkotói döntése, különösen a vizuális világot illetően, a Women Talking legalább tucatnyi nagyon különböző figurát képes közel hozni a nézőhöz. Polley jó érzékkel sokáig homályban hagy kulcsinformációkat és nem mutatja a férfiakat sem, így a nézőnek mindent a nők beszélgetéséből kell összeraknia. Nemcsak az eltérő nézőpontok maradnak egyformán hangsúlyosak, de a filmnek a kulcsfontosságú leckét is sikerül átadnia. Ha traumatizált nők beszélnek, először fogjuk be a szánkat és hallgassuk meg őket.
Hasonló figyelmet és együttérzést kér tőlünk Darren Aronofsky is, aki ezúttal egy kórosan túlsúlyos figura szűk lakásába és személyes tragédiájába zár minket. A bálna (The Whale) az izzadtan lihegő, szívroham közelében maszturbáló főszereplő képével indít, innen kell megértenünk és elfogadnunk a lányától is elhidegült, mozgásképtelenné hízott irodalomprofesszor döntéseit. Aronofsky A pankrátor után tehát ismét testfilmes karakterdrámát készített, melynek középpontjába nagyon bölcsen Brendan Fraser ihletett alakítását helyezi.
Nem véletlenül A bálna sajtóvetítésére kígyóztak a legnagyobb sorok, hiszen a színész teljesítménye remekül eladható, tökéletes hollywoodi sikertörténet. Fraser az ezredfordulón komoly sztárnak számított, de az akciójeleneteivel fokozatosan szétzúzta a testét és szexuálisan is zaklatta egy producer, ezért hosszú évekre visszavonult, majd később kisebb produkciókban vállalt csak szerepet. A bálna ennyiben a nagy dicsőséges visszatérés és még az is könnyen előfordulhat, az efféle fordulatokért rajongó Hollywood egy Oscar-díjjal öleli a keblére a színészt.
Mindez persze semmit nem von le az alakítás erejéből. Fraser játéka még annak ellenére is szívbe markoló, hogy Aronofsky hozott anyagból forgatott filmje a mázsák ellenére is kissé súlytalan marad. A sztori az információk remek adagolása ellenére olykor közhelyes fordulatokat vesz, illetve azon is el lehet vitatkozni, nem fordul-e néhol zsíros cirkuszi látványosságba a dolog. A filmen szépen átnyúló Moby Dick allegória ellenben működik, A bálna pedig végül mégiscsak sikerrel tárja fel, miként rakódott a múlt szó szerint is a főszereplő testére. Mi pedig, ha elfogadni talán nem is tudjuk, mindenképpen megértjük az első pillantásra érthetetlent.
Pontosan ez nem sikerült Florian Zeller új filmjének, amit előzetesen szintén a díjszezon egyik favoritjának reméltek, köszönhetően elsősorban az időskori demenciát tematizáló Az apa két évvel korábbi sikerének. Míg a rendezői bemutatkozás izgalmas thrilleres és tudatfilmes műfaji megoldásokkal frissítette fel a családi drámát, a The Son túlságosan is direkt módon járja körbe a kamaszkori depresszió tragédiáját. A szülők válása után lassan süllyedő fiú, illetve a rajta segíteni próbáló felnőttek drámája rendkívül artikuláltan magyaráz, de a valódi mélységekkel többnyire adós marad.
A francia alkotó ismét a saját színházi darabjából írt filmet és fontos témát boncolgat, a történet mégsem igazán kel életre. Ennek egyik oka, hogy Zeller valójában egy kissé banális, mégis kimódoltnak ható szituációt variál és a nyilvánvalón túl nem foglalkozik a betegség összetettebb okaival és következményeivel. A szeretet és a figyelem néha nem elég, a traumákat pedig átörökítjük, sulykolják az alkotók, ami édeskevés. A depressziós fiút alakító Zen McGrath sem meggyőző, a szülőket alakító színészek, Hugh Jackman és Laura Dern játéka azonban emlékezetes.
Zeller elnagyolt karakterrajzával ellentétben az izgalmas dokumentumfilmekre szakosodott Brett Morgen rendkívüli módon ábrázolja választott alanyát. A Moonage Daydream a hat éve elhunyt David Bowie személye és munkássága előtt tiszteleg, nem is akárhogyan. Morgen bő fél évszázadot felölelő archív felvételekből egy IMAX-vásznakra optimalizált, az absztrakt kísérleti filmek esztétikájához közelítő látomást állít össze, amit narrációként különféle Bowie-interjúk részleteivel kísér.
A nagyobb tematikai egységekre bontott alkotás gyorsan kinövi egy tisztes zenészportré kereteit, sorra véve a komoly lételméleti dilemmákat és a posztmodern kultúra kérdéseit. Az önmagát állandóan újra kitaláló, folyamatosan excentrikus avatár-személyiségeket teremtő Bowie évtizedekkel megelőzte a korát, a megfigyelései és gondolatai így meghökkentően aktuálisnak tűnnek. A Moonage daydream persze összegzi a karriert és felcsendülnek a legfontosabb dalok, de ez az erőteljes audiovizuális orkán a nagyvásznon átélve akkor is maradandó élmény, ha semmiféle komolyabb viszonyulásunk nincsen Bowie művészetéhez.
Egészen eltérő művészi eszközökkel, mégis hasonlóan univerzális és egyszerre aktuális témákat pendít meg Martin McDonagh várva-várt új filmje, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin). A címbéli kicsiny ír sziget idilli hely, míg a helyi kocsma egyik törzsvendége egy nap hirtelen úgy nem dönt, többé nem áll szóba a barátjával. A kissé együgyű, de tiszta szívű és kedves Pádraic persze nem képes beletörődni a dologba. Kezdetben tréfára gyanakszik, később egyre megszállottabban kutatja az okokat.
A rutinos McDonagh ismét fantasztikus karaktereket teremt, a dialógok sziporkázóak, az abszurdba hajló humor csontszáraz. A könnyed természetességgel csavarodó, imponálóan szikár, mégis izgalmas kérdéseket rejtő történet a legnemesebb drámaírói hagyományokat idézi. McDonagh rendezése visszafogott és letisztult, az operatőri munka elsőrangú, a színészei pedig csodálatosak, különösen az eddigi karrierje legjobbját nyújtó Colin Farrell remekel. A sziget szellemei igazán nagy meglepetése mégis az, hogy McDonagh nagyjából száz évvel korábbra, egy képzeletbeli szigetre helyezett filmje milyen finoman képes tükröt tartani elénk.
McDonagh nem foglal állást a két barát ügyében, de élesen rávilágít arra, milyen könnyen pokollá tehető egy paradicsomi állapot. A barátságot felrúgó Colm úgy érvel, az élet rövid és vannak fontosabb dolgok is a barátságnál, míg a jószándékú, de valóban unalmas Pádraic képtelen elfogadni a másik döntését. A két férfi csökönyössége egyre abszurdabb helyzeteket szül, majd nagyon is valós tragédiákkal folytatódik, melyek persze némi kompromisszummal könnyedén elkerülhetőek lennének.
A sziget szellemei talán azért is üti szíven a nézőt, mert pont ilyenek vagyunk mi is és pont ilyen, kívülről nézve banálisnak tűnő hülyeségből erjesztettük az uralkodó irritált korhangulatot. McDonagh szerencsére mégsem ítélkezik, inkább odafordul a szereplőihez és megpróbálja megérteni az eltérő, látszólag kibékíthetetlen nézőpontokat. Ha mást nem is, ezt mindenképpen érdemes lenne utána csinálnunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15557 |
