Nevelős Zoltán
A magyar nézők többsége szereti a szinkront.
Érzékelhetően a magyar szinkron ünneplése volt az alkotói szándék a dokumentumfilm létrehozásakor, mesélni a nézőknek ennek a sokak által kedvelt kulturális jelenségnek a múltjáról és jelenéről, megszólaltatni ismert és kevésbé ismert szakmabelieket, és bemutatni sok olyan arcot, akinek csak a hangját vagy a nevét ismerheti a szinkronfogyasztó közönség.
A szinkron a magyar publikum számára hozzátartozik a filmek élvezetéhez. Bár vannak, akik az eredeti hang és a felirat mellett teszik le a voksukat, a szinkronnal való találkozás nélkül aligha lehet filmszerető életet leélni ezen a nyelvterületen. Az angol ezt nem érti, bár ő amúgy is ritkán néz nem angol nyelvű filmet, a lengyel elszörnyed rajta, pont úgy, ahogy mi viszolygunk az ő alámondásuktól. A német, az olasz érti, mert náluk a szinkronizálás éppúgy alapvetés, mint nálunk – az olaszoknál ráadásul a saját nyelvű filmekben is elterjedt volt az (utó)szinkron, hasonlóan, mint amire a magyar filmgyártásban is sok példa akad.
A magyar néző szereti a szinkront, ezt a tényt nézettségi és bevételi adatokkal is alá lehet támasztani, sőt nemcsak a szinkronos produkciók iránt nagy a kereslet, de maga a tevékenység, a kulisszatitkok, a „hogyan készült”-anekdoták, de olykor még a fordítási fogások is az érdeklődés tárgyát képezik. A témával először Dallos Szilvia szakmai berkeken belül terjesztett folyóiratai foglalkoztak, amelyek nyomán megszületett a színésznő később bővített kiadásokat is megért, Magyar hangja című kötete. Mozgóképként a mostani filmben is idézett, 1970-es évek eleji riportfilm (címe szintén Magyar hangja volt) szólt a szinkronkészítésről, illetve az Internet is bőséggel kínál videókat e témáról, de egészestés dokumentumfilm mindeddig nem készült róla.
Az alkotók több mint negyven interjúalanyt hívtak meg kamerájuk elé, hogy meséljenek a munka jellegzetességeiről, illetve, hogy megosszanak személyes emlékeket. Ez utóbbi téren bontakozik ki a film legerősebb oldala, ahogy átadja a megszólalók lelkesedését, hogy mit jelent nekik részt venni ebben a tevékenységben, ami végső soron nem más, mint a filmek csodálatos világának tolmácsolása. A sok-sok elmesélt történet ebbe a lelkesedésbe vonja be a nézőt, ami felvillanyozó élmény. A megszólalók kiválasztása során gondosan ügyeltek arra, hogy a színészek érthető túlsúlya mellett más szakmák képviselői is szóhoz jussanak, illetve a minél szélesebb nemzedéki spektrummal a szinkron történeti változásait is bemutathassák.
A témák pergő ritmusban követik egymást hosszabb, illetve akár villanásnyira rövid megszólalásokon keresztül; a színészeket népszerűbb szerepükből vett fotók és hangrészletek mutatják be, fokozva a sztárparádé-hangulatot. A beszélők szinte kivétel nélkül munkakörnyezetben, stúdióban, vetítőteremben láthatók, ami a miliő képi megjelenítése miatt fontos, tekintve, hogy a film szinte kizárólag interjúrészletekből áll, és alig van olyan pillanat, ahol akcióban látnánk bárkit. A másik, amiről a készítők lemondtak, a narráció, így kénytelenek voltak az információs tartalmat is kiadni a megszólalóknak: egy filmes szakíró és több szinkronrendező kapják a feladatot, hogy összefoglalják a történeti információkat. Az összeöltött interjúrészletek között aztán egyes logikai kapcsolatok homályban maradnak, például az, hogy 1935 vagy 1948 volt-e a magyar szinkron kezdőéve. (A megfejtés: 1935-ben készült az első ilyen produkció, de 1948-tól volt folyamatos a szinkron máig tartó fejlődéstörténete.)
Miközben átsuhanunk a szakmai tudnivalókon, mindvégig a hang élményszerűsége van a fókuszban, amit a film maximálisan igyekszik kiaknázni, megszólaltatva, búgatva, csicseregtetve a művészeket. És nyilván ezért mondatták be a páratlan orgánumú Bozai Józseffel az utolsó szál feliratot is, ami amúgy felesleges volna, persze az is igaz, hogy így egycsapásra a látássérülteknek való akadálymentesítést is megoldották. Ez a fajta játékosság is része az ünneplésnek, amely emléket állít több évtizednyi művészmunkának és közben ismeretterjesztő szórakoztatást nyújt mindazoknak, akiket vonz a magyar hangok e különleges világa.
MAGYAR HANGJA… – magyar, 2022. Rendezte: Csapó András. Kép: Papp Kornél és Tihanyi Alexandra. Szereplők: Dallos Szilvia, Galambos Péter, Molnár Piroska, Nikodém Zsigmond, Báthory Orsolya, Stohl András. Gyártó: Vertigo Média. Forgalmazó: Vertigo Média. 80 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15554 |
