Vajda Judit
Újabb, egyszerre finom és megrázó tanulmány a kamasz lélekről a Lány alkotójától.
Második nagyjátékfilmjében Lukas Dhont ugyanolyan biztos kézzel nyúl a kamasz közegben megjelenő másság témájához, mint tette azt debütáló munkájában, a Lány című sokszoros cannes-i nyertes alkotásban. A korábbi mű transznemű főhősnőjétől eltérően azonban a Cannes-ban szintén díjazott Közelben a két központi figura csak a külvilág szemében más, ők maguk még nem döntöttek szexuális irányultságukról – ahogy az 13 éves korban teljesen természetes.
A konfliktust az okozza, hogy a saját, közös univerzumban létező Léo és Rémi a testi érintést illetően is fesztelen, rendkívül közeli barátsága az épp szexuális öntudatra ébredő kiskamasz kortárscsoport tagjaiban kérdéseket vet fel, majd csúfolódáshoz vezet, amit a fiúk egyike nem képes megfelelően kezelni, és a kisebb ellenállás felé mozdulva a többséghez igazodik. Dhont nagyon finom fokozatokban jeleníti meg, ahogy Léo egyre távolabb kerül barátjától, először csak a mások számára is látható közvetlen testi kontaktus elől térve ki, majd az addigi közös játékból és együtt alvásból is kivonva magát, hogy végül új szenvedélyt találva magának (a férfias jéghokizást) végleg függetlenítse magát Rémitől.
Amikor Léo a közös reggeli iskolába biciklizés elől is megfutamodva végképp szakít Rémivel, a feszültség egy verekedésben tetőzik kettejük között, ami jól példázza, hogy még az olyan elfogadó, fejlett társadalmak sem tudnak mindenre megoldást találni, mint a belgiumi. Az alkotó már a Lányban is igen érzékletesen jelenítette meg, hogy hiába a felnőttek példamutató támogatása, a kegyetlen kamasz közösség részéről becsúszhatnak olyan kisebb bakik vagy nagyobb túlkapások, amelyek megalázó helyzetbe taszítják a kívülálló gyereket. Egy felnőtt ugyanis megteheti, hogy nem foglalkozik mások véleményével – egy iskolai osztályban azonban ez szinte lehetetlen, olyan hatalmas nyomás érkezik a kortárscsoport felől, és annyira szeretne valahová tartozni az önmagát kereső tinédzser.
Hiába viselkednek példásan a felnőttek Léo és Rémi verekedésekor (nem megütve vagy bármilyen módon bántalmazva, csupán lefogva a verekedőket, megnyugtatva, nem pedig leszidva őket), egy kamasz lélek rezdüléseit nem lehet kiszámítani, és akárcsak a Lányban, az egyik hős itt is drasztikus megoldást választ problémája megoldására. A tragédiát követően pedig Dhont egyszerre felezi meg és duplázza filmje cselekményét. Rémi visszavonhatatlan lépése után a Közelben új felvonás kezdődik, így a mű két része ok és okozat, tett és következmény viszonyát jeleníti meg – oly módon, hogy ismét fokozatosan építkezve ábrázol egy lelki folyamatot, csak az alkotó a második etapban annak a fokozatait mutatja be, ahogy Léo, a gyászon és veszteségen túl, szenved a szégyentől és az önvádtól is. A kimondatlan és kimondhatatlan érzések szinte szétfeszítik a fiút, ami ismét szembefordítja kortársaival, és persze úgy érzi, a felnőttekhez sem fordulhat.
A Közel alkotói a két részt nemcsak tartamilag, képileg is kifogástalanul építik fel. A Rémire váró baljós eseményt a veszély színét jelentő pirossal hangsúlyozzák (a fiú a legtöbbször piros vagy bordó felsőben látható, és gyakran mutatják égővörös háttér előtt). Ami pedig Léo lélektani Canossa-járásának vizuális megtámogatását illeti: az addig intim és bensőséges közelik jelentése a mű második felében megváltozik, és ezúttal a barátság lírai ábrázolása és az iskolai jelenetek totáljaival ellenpontot képezve a címbeli viszony kifejezése helyett már kizárólag Léo szenvedését közvetítik.
A két részre bontható cselekményhez igazodva a filmnek befejezésből is kettő jutott. Míg az elsőben a főhős végre-valahára elnyeri a feloldozást, addig a második afféle codaként működik, és egyszerre jelent idézetet és önidézetet. Az elrohanó, majd a kamera felé forduló fiú képe Truffaut Négyszáz csapásának végét juttathatja a néző eszébe, mindennél erősebben közvetítve a két alkotás fő gondolatát: a gyermeki meggondolatlan cselekedetek és következményeik esetében tettesről ugyan beszélhetünk, de bűnösről semmiképpen. A Közel zárlata emellett Dhont saját, már említett alkotásáét, a Lányét is felidézi, hiszen ugyanúgy mozgás közben látjuk a karaktert, aki megy, tart valahova – kifejezve ezzel azt a közhelyes, mégis mindennél igazabb gondolatot, hogy az élet megy tovább, és a továbblépés bármekkora sorscsapás után is lehetséges.
KÖZEL (Close) – belga, 2022. Rendezte: Lukas Dhont. Írta: Lukas Dhont és Angelo Tijssens. Kép: Frank van den Eeden. Zene: Valentin Hadjadj. Szereplők: Eden Dambrine (Léo), Gustav De Waele (Rémi), Émilie Dequenne (Sophie), Léa Drucker (Nathalie). Gyártó: Diaphana Films / Menuet Producties / Topkapi Films. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 105 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15547 |
