Schreiber András
Rainer Werner von Ozon keserű könnyei.
„Nagy filmrendező vagy, de szar ember” – mondja a legjobb barát szerepéből kitagadott Sidonie az épp összeomolva őrjöngő Peter von Kantnak, François Ozon legújabb filmjének csúcspontján. A Peter von Kant kulcsmondata ez, amenyiben a Petra von Kant keserű könnyei „szabad értelmezésű” feldolgozásának valóban az a célja, amivel Ozon egész idő alatt, nagyon is direkt módon provokálja az alapműv(ek)et ismerő nézőt: íme, Fassbinder, az önpusztító zseni és a kétségbeesett lelki zsarnok, aki 1972-ben, a saját színdarabjából rendezett filmben úgy vallott saját, birtokló, elnyomó, kizsákmányoló, érzelmi szadista természetéről, hogy „gyáván” elbújt a divatdiktátor Petra von Kant (és Margit Carstensen) háta mögé (ahogy azt a Fassbindert annak idején szexizmussal vádoló feministák is állították). Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy Ozon második Fassbinder-filmje (az első a Vízcseppek a forró kövön volt, 22 évvel ezelőtt) épp annyira a leleplezés szándékával készült életrajzi paródia, mint ironikus főhajtás a francia direktor példaképe előtt.
„Mindent szétszedni darabjaira és másképp összerakni, ez szép lehet” – ezt maga Fassbinder írta, 1971-ben, ötven évvel később François Ozon pedig véresen komolyan vette, és a Peter von Kant forgatókönyvéhez szétszedte és újra összerakta Fassbinder 1971-ben bemutatott színdarabját, illetve életrajzának konkrét, odailleszthető darabjait; a megvalósítás, a mise en scène során pedig Fassbinder filmjei közül nem csupán a Petra von Kant keserű könnyeit vette alapul – az eredeti beállításokat számos esetben felismerhetően hagyva, de feloldva azok klausztrofób jellegét, áthelyezve az érzelmi súlyokat –, hanem jóformán a teljes életműből idézve. De maradjunk a Petra von Kant keserű könnyeinél: Fassbinder színdarabja és filmváltozata a kapcsolati dominanciára és érzelmi játszmákra vonatkozó, személyes indíttatásból megfogalmazott állításait tulajdonképpen azzal is tette általános érvényűvé, hogy a szerepeket kizárólag nők alakítják, kivonva a képletből a klasszikus nő-férfi kapcsolatok erőviszonyait. Ezzel szemben Ozon adaptációjában a vegyes szereposztás nem csupán direkt módon tereli az érzelmi csatározást az azonos nemű vonzalomra, de a bőséges életrajzi utalással kiegészülve kiváltképp Fassbinder és El Hedi ben Salem kapcsolatára. Peter von Kant, az egyértelműen Fassbinder-hasonmás filmrendező (Denis Ménochet) 1972-ben (azaz a Petra von Kant… bemutatásának évében) a felkapott színésznő és barát Sidonie (Isabelle Adjani játssza, de az alakítás mintájául szolgáló Schygulla maga is feltűnik a filmben Peter anyjaként, további áthallásokat tartogatva) közvetítésével megismerkedik, majd beleszeret a „vendégmunkás” Amir ben Salemba (Khalil Gharbia) – felkarolja, kitartja és birtokolja, amíg az engedi neki, majd amikor a fiú elhagyja, összeomlik és kétségbeesetten igyekszik tönkre tenni legfontosabb emberi kapcsolatait, mígnem, mintha valóban megértette volna, hogy összetévesztette a szerelmet a birtoklási vággyal, megbékél önmagával.
És az alapmű és a szabadon értelmezett feldolgozás közötti lényeges különbség ebben a keserédes feloldozásban áll – a két filmváltozat vonatkozásában: Fassbinder 124 perces (a szerény költségvetés ellenére is) grandiózus érzelmi operáját Ozon 86 perces habkönnyű operetté szelídítette. Elképzelhető, hogy a Peterrel szadomazochisztikus kapcsolatban élő titkár, Karl (Stéfan Crépon) személyébe Ozon önmagát és minden, valamely nagy hatású művész (Ozon esetében több ilyen is van) hatására, horribile dictu, annak árnyékában önként vállalva, készségesen tisztelegve alkotó embert rejtette el. Mert az egyszerre főhajtásnak és gúnyos paródiának ható Peter von Kant magában foglalja a mások hatása alóli felszabadulás kísérletét is, amikor Karl szembe köpi a végül felé emberként közeledő Petert – más kérdés, hogy e szabadulási kísérlet tekintetében is áll Fassbinder könyörületet nem, de az emberi lelket jól ismerő tárgyilagossága: „túlságosan derűlátó lenne hinnünk abban, hogy valaki, aki harminc éven át csak azt tette és gondolta, amit mások gondoltak helyette, most hirtelen a szabadság mellett tud dönteni”.
PETER VON KANT (Peter von Kant) – francia, 2022. Rendezte és írta: François Ozon. Kép: Manuel Dacosse. Zene: Clément Ducol. Szereplők: Denis Ménochet (Peter), Isabelle Adjani (Sidonie), Hanna Schygulla (Rosemarie), Khalil Ben Gharbia (Amir). Gyártó: FOZ / France 2 / Playtime. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 86 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 53-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15545 |
