Barkóczi Janka
Bőven van kutatni való, a némafilmek négyötöde megsemmisült vagy lappang.
A Kanada észak-nyugati vidékén, Yukon területén található Dawson City a szikrázó hó és dermesztő fagy birodalma. Első és utolsó fénykorát a 19. század végén élte, amikor aranylázban égő tömegek vonultak erre a jószerencse reményében. A kalandorokkal együtt megérkezett a civilizáció, a kultúrával pedig, természetesen, a mozgókép is. Mivel a város a forgalmazási lánc végén állt, a moziműsorból kifutó tekercsek számára már nem volt következő állomás, és elkezdtek itt felhalmozódni. A nagy helyet foglaló, tűzveszélyes filmekkel a helyiek nem tudtak mit kezdeni, ezért azokat jobb híján a folyóba dobták, vagy eltemették egy használaton kívüli úszómedence feneketlen gödrében. A medence fölött később hokipálya létesült, amin évtizedeken át mit sem sejtő fiatalok kergetőztek. A mélyben pihenő kincset senki sem háborgatta egészen 1978-ig, amikor egy építkezés során a markoló véletlenül kifordította a földből az első leletet. Végül mintegy 533 tekercs, összesen 372 cím került elő, köztük sok olyan film, amelynek azóta is ez az egyetlen ismert példánya. A légmentes helyen konzervált anyagok viszonylag jó állapotban maradtak meg, és bár a képeken látszik az idő nyoma, a bomlás számtalan különös formájától az eredeti tárgy csak még szebb, még időtlenebb lett. Dawson City azóta is az elveszett filmtörténet kultikus helyszíne. A felfedezés hihetetlen történetét dolgozza fel Bill Morrison found footage remeke, a Dawson City: Megfagyott idő (2016), amely az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb filmtörténeti dokumentumfilmje.
Dawson City talán a legismertebb, de korántsem az egyetlen példa arra, hogy elveszettnek hitt filmek egyszer csak előkerülnek. Az Indiana Jones-i kalandok nem állnak távol a filmtörténettől, amelynek foghíjait éppen azért érdemes észben tartani, hogy tudjuk mit keresünk, illetve adott esetben mit találtunk meg. Az ilyesfajta rejtélyek persze annál gyakoribbak, minél jobban visszamegyünk az időben. Amíg a filmek nem számítottak megőrzendő, értékes alkotásnak, pusztán kereskedelmi terméknek, sokszor érdektelenségből hagyták tönkre menni, esetleg újrahasznosították őket. A kevés példányos, sérülékeny anyagra forgott mozgóképek eleve nagyobb eséllyel vesztek el, de a formátumváltások miatt szintén sok mű tűnt el a süllyesztőben. Egyes becslések szerint a nitrokorszakban, 1951 előtt készült filmeknek akár 40-50%-a is elveszett, a némafilmeknél pedig ennél is nagyobb, 70-80, egyes országokban, mint Magyarország, akár 90% is lehet ez az arány.
Legek legjei
A legkeresettebb filmek listája természetesen országról országra változik. Az egyes nemzetek elsősorban a saját filmtörténetük elveszett darabjait keresik, de akadnak olyan művek, amelyek mindenhol nagy érdeklődésre tartanak számot. Jó példa erre Lajthay Károly 1923-as Drakula halála című némafilmje, amelyet a világ első Drakula-filmjeként jegyeznek, és mint ilyennek, már kontinenseken átívelő rajongó- (és nyomozó)tábora van.
Általában kiemelt figyelmet kapnak azok a filmek, amelyek egy-egy műfaj vagy technikai megoldás úttörői lehettek, esetleg az alkotó pályájának fontos, de mára már eltűnt darabjai. Fájó hiány Chaplin két filmje, a Her Friend the Bandit és A Woman of the Sea, Murnau amerikai némafilmje, a 4 Devils, és csak töredékekben van meg Ernst Lubitschtól a The Patriot – ez az egyetlen a Legjobb film kategória Oscar-jelöltjei közül, amelyik nincs meg –, illetve sok film hiányzik Kertész Mihály (Michael Curtiz) életművéből is. Az egyik legismertebb elveszett film Tod Browning London After Midnight című horrorfilmje Lon Chaney-vel a főszerepben, ami az idők során olyan kultstátuszt ért el, hogy 2002 Halloweenjén a TCM a fennmaradt jelenetképekből készített egy rekonstrukciót, amit aztán DVD-n is kiadtak. Az amerikaiak egyik legkeresettebb némafilmje éppen magyar vonatkozású: Fejős Pál The Last Moment című, expresszionista hangulatú alkotása állítólag még Chaplint is lenyűgözte és megalapozta a rendező karrierjét az Egyesült Államokban. A történeti szövegek a hiányok miatt olykor könnyen tévedhetnek. A Szerelmem, Hiroshimát általában Alain Resnais első egész estés filmjének tartják, pedig előtte már elkészült az Ouvert pour cause d'inventaire, egy 16 mm-es filmre forgott Párizs-témájú film, ami viszont sajnos elveszett.
A veszteségek nagyban befolyásolják a mindenkori kánont és azt, hogy ki milyen élénken marad meg a filmtörténeti emlékezetben. A legmostohább sorsú színésznő talán Theda Bara, akinek karrierjét számos relikvia, fénykép és újságcikk dokumentálja, de maga az életmű szinte teljesen hiányzik. Az igéző tekintetű, orientális külsejű lány pályáját William Fox indította el, aki rövid idő alatt, tudatos tervezéssel építette fel belőle a némafilm egyik első vamp sztárját. Theda Bara arcát sztárfotók és reklámok százairól ismerjük, és ezek alapján sajnálhatjuk, hogy leglátványosabb filmje, a Cleopatra (1917) csak néhány kockás töredékekben van meg. Ritka esetekben tudatos megsemmisítés is történhet. Így esett Roscoe „Fatty” Arbuckle sok filmjével, melyek azután kerültek margóra, hogy a kövér börleszksztár egy vad San Francisco-i partin egy fiatal színésznő meggyilkolásának gyanújába keveredett.
Az elveszett és megtalált filmek egyik legabszurdabb története Carl Theodor Dreyer Jeanne d’Arc szenvedései című klasszikusához kapcsolódik. A film eredeti negatívja 1928-ban megsemmisült egy tűz során, ezért Dreyernek újra kellett alkotni a filmet. Ehhez a meglévő kivágatokat használta, amire azért volt lehetőség, mert eleve elég sokat forgattak. Az eredeti negatívról készített kópia egy példánya azonban mégis előkerült 1981-ben, méghozzá egy Oslo közelében levő elmegyógyintézetből. Így az utókor az elveszett, majd megtalált filmet, valamint egy másik, azzal nem azonos, mégis autentikus verziót is Jeanne d’Arc szenvedéseiként ismer. A legutóbbi komoly felfedezés az Europa című rövidfilm volt, amelynek felújítási premierjét a BFI londoni filmfesztiválján tartották 2021-ben. A nagyhatású avantgárd filmet a szürrealista házaspár, Stefan és Franciszka Themerson forgatta Varsóban 1931-ben. Az Europa frissessége, újító formanyelve erősen inspirálta a kelet-európai experimentális mozgalmat és izgalmas vitákat indított. Ám az alkotók a háború kitörése után Londonba emigráltak, a kópiákat pedig a német megszállók hurcolták magukkal. Ez a film évekig az egyik legismertebb elveszett avantgárd alkotás volt, olyannyira, hogy a rendezők később emlékezetből és fennmaradt képek alapján próbálták meg rekonstruálni. 2019-ben aztán egy kutatónak mégis sikerült beazonosítani a Bundesarchiv gyűjteményében az egykor elkobzott anyagot, így most érdekes pszichológiai tanulmányként összehasonlíthatjuk az eredetit és annak az emlékezetben élő nyomait.
Nyomoz a BFI
Az elveszett filmek mindenhol az archívumok érdeklődésének homlokterében állnak, hiszen minden felfedezés új fejezettel egészíti ki a filmtörténetet és jó esetben a gyűjteményt is. A nyomozás a színfalak mögött folyamatosan zajlik, de leghatékonyabbak rendszerint azok a módszerek, amikor az archívum a közösség segítségét kéri. A Library of Congress rendszeresen frissíti a legfontosabb elveszett filmek amerikai listáját; és sokáig működött, bár ma már inkább csak mementóként van meg, a lost-films.eu honlap, amelyen több európai intézmény sorolja a hiányzó címeket, segítségül esetleg egy-egy fennmaradt képkockával illusztrálva. A BFI National Archive 2014-ben, megalapításának 75. évfordulóján, tette közzé a legkeresettebb 75 brit film listáját. A felhívást a filmmegőrzés ügyének elkötelezett támogatója, Martin Scorsese is üdvözölte, és kijelentette, hogy „A BFI Most Wanted olyan kezdeményezés, amelyet minden országban el kellene indítani. Életbevágóan fontos munka, amelyet el kell végezni.” A lista élén mindmáig Alfred Hitchock második rendezése, a The Mountain Eagle című némafilm áll, de megtalálunk rajta olyan egyéb szempontból különleges címeket, mint az első Sherlock Holmes feldolgozás, A Study in Scarlet (1914), a korai H. G. Wells adaptáció, a The First Men in the Moon (1919), Michael Powell első filmje, a Two Crowded Hours (1931), vagy az első brit 3D játékfilm, a The Diamond (1954). A módszer hatékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a listáról annak közzététele óta már 9 film előkerült. Ezek magángyűjtőktől, más országok archívumaiból, esetleg közvetlenül a rendezőtől (az Orson Welles szereplésével készült Where is Parsifal? – rendezte: Henri Helman) kerültek elő, de arra is volt példa, hogy az archivátorok a BFI saját gyűjteményében találtak meg valamit, amit korábban véletlenül rossz cím alatt katalogizáltak. A legnagyobb felfedezés, George Pearson Love, Life and Laughter című 1923-as filmje egy holland kisváros mozijának raktárából bukkant fel és került azonosításra, miután az épület renoválása miatt beszállították az amszterdami EYE Filmmúzeumba. A szép állapotban megmaradt filmben Betty Balfourt, a brit némafilmkorszak egyik legfontosabb díváját csodálhatjuk meg.
Sajátos happening jellege van azoknak a workshopoknak, amelyeket minden év júniusában rendeznek a Library of Congress virginiai Culpeperben található filmarchívumában. A Mostly Lost címen futó, jó hangulatú találkozókra szakértők és lelkes filmrajongók sereglenek a világ minden tájáról. Miközben a mozivásznon azonosítatlan, vagy gyaníthatóan félrekatalogizált némafilmek és korai hangosfilmek peregnek, a nézők élénk bekiabálással, olykor hevesen vitatkozva osztják meg tippjeiket. Az egyes személyek tudása itt összeadódik, van aki a képen látható helyet, van aki egy apró részlet alapján az időszakot, van aki a színészeket ismeri fel. Előfordulhat az is, hogy egy áthaladó autó rendszámtáblája segít azonosítani a film származási országát. Hatalmas és közös öröm, ha egy címet sikerül minden kétséget kizáróan beazonosítani, és a Mostly Lost workshopok sikerét mutatja, hogy az itt felfedezett filmekből mára DVD-sorozat is megjelent.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15538 |
