Baski Sándor
Magyar premierekkel ünnepelte nagykorúságát a CineFest.
Tizennyolcadik évébe lépett az annak idején a Fiatal Filmesek Nemzetközi Fesztiváljaként indult CineFest. Ilyenkor szokás a nagykorúsággal kapcsolatos közhelyeket elővenni, de korszakhatárról egyelőre nem beszélhetünk. A miskolci mustra szerepe persze változott az évek során, már régóta nem csak első- és második filmek kerülhetnek be a versenyprogramba, a hasonló profilú Titanic szünetelése óta pedig talán még nagyobb figyelem hárul rá. A veszprémi Magyar Mozgókép Fesztivál elindulása akár presztízscsökkenést is hozhatott volna, de idén erre még semmi nem utalt – sőt, öt új magyar film mutatkozhatott be a CineFesten, ami rekord.
A versenyprogram indulóinak jelentős része a későbbiekben moziforgalmazásban is elérhető lesz, mégis megérte ezeket a filmeket „kötésben” látni, így ugyanis még jobban kirajzolódnak a trendek. A női kiszolgáltatottság például visszatérő téma volt, amelyet a legmarkánsabban és leghatásosabban éppen egy hazai produkció kommentált. A magyar filmek közül idén a Szelíd mellett csak a Hat hét debütálhatott rangos fesztiválon – Szarajevóban –, és Szakonyi Noémi Veronika első játékfilmes rendezése valóban nemzetközi színvonalú – el is nyerte a CineFest nagydíját. A történet ráadásul aktuális is, egy érettségi előtt álló asztaliteniszező lány a főszereplője, aki sem a reménybeli sportkarrierje, sem a szociális helyzete miatt nem tudja vállalni az anyaságot, ezért a nem kívánt terhességből születendő gyerekét örökbe adja. A hazai szabályozás szerint a szülés után még hat hete van rá, hogy meggondolja magát, és miközben próbál visszarázódni a hétköznapokba, valóban el is bizonytalanodik.
A Hat hétnek vannak hazai előképei, Mészáros Márta hasonló kérdéseket vetett fel hasonló empátiával a Kilenc hónapban és az Örökbefogadásban, stílusát tekintve pedig Szilágyi Zsófia (Egy nap) és Andrea Arnold (Akvárium) sallangmentes realizmusát idézi. A kamera szinte végig a főszereplőt követi, Szakonyi ítélkezés és drámai nagyjelenetek nélkül mutatja be, hogyan viaskodik a lányban az anyai ösztön a kitörési vággyal, ami papíron izgalmas koncepció, de ahhoz, hogy a gyakorlatban is működjön, szükség van az elsőfilmes Román Katalin tökéletesen szerepazonos játékára is.
Egy odaadó alakítás áll a román Szeplőtlen középpontjában is, Monica Stan és George Chiper filmje is szinte végig egy krízishelyzetben lévő nő arcára fókuszál. A történet végig egy keménydrogosok számára fenntartott elvonón játszódik, ahol sem az orvosokat, sem a kezeléseket nem látjuk, csak a bentlakók interakcióit, akik mintha egy börtönbe lennének bezárva – ezt a klausztrofób hangulatot erősítik az üres fehér falak, és a szűk, 4:3-as képarány is. Ebbe a közösségbe érkezik a 18 éves, heroinfüggő Daria, akit a többiek rögtön „bekóstolnak”, de a helyi alfahím a védőszárnyai alá veszi. A lány hűséget fogadott börtönbüntetését töltő barátjának, a középkorú Spartac ezt tiszteletben tartja, és szex helyett „csak” intimitást kér tőle, egy fiatal férfi érkezése azonban felborítja ezt a kapcsolati dinamikát.
A tavalyi velencei filmfesztiválon három díjat is elnyert Szeplőtlen jóval stilizáltabb a Hat hétnél, hangulatát illetően inkább Fliegauf Bence és Mundruczó Kornél korai rendezéseit idézi – a szűzies fellépésű, alig-alig beszélő Daria hasonló katalizátorszerepet tölt be a betegek körében, mint Tóth Orsi drogfüggő Johannája –, abban azonban hasonlít Szakonyi filmjére, hogy sikerült itt is egy ihletett castingdöntést hozni Ana Dumitrescu kiválasztásával.
Vicky Kriepsnek szintúgy egyedül kell a vásznat kitöltenie a Fűzőben, az osztrák Marie Kreutzer unortodox Sissi-filmjében. Ebben a verzió Erzsébet királyné is egy kényszerpályán mozgó figura, akit a címbéli ruhanemű és a szerepelvárások mintegy béklyóként tartanak fogva. Krieps Cannes-ban színészi díjjal elismert alakítása mellett a Fűzőt a szellemes anakronizmusok teszik izgalmassá, azok az időt és teret meghajlító vizuális és dramaturgiai játékok, amelyek a 19. század végét szinte észrevétlenül hozzák közös nevezőre a 21. század elejének valóságával. Kreutzer nem titkolt célja, hogy modern feminista ikont faragjon a királynéból, akinek nemcsak a szabadságát korlátozó férjével, de a depresszióval és az öregedés tudatával is meg küzdenie.
Az iráni Ali Abbas is szabálytalan műfaji filmet készített, amely ráadásul a premier után pár nappal kirobbanó iráni tüntetések miatt külön aktualitást nyert. A svéd pénzből készült, Jordániában forgatott Szent pók egy megtörtént eset nyomán nyújt betekintést egy olyan társadalomba, ahol a bigottan vallásos, prostituáltakat ölő, sorozatgyilkos családapát hősként ünnepli az emberek jelentős része. Abbasi egy konvenciók ellen lázadó újságírónőt tesz meg főhősnek, aki egy kamikaze bátorságával kérdőjelezi meg a hétköznapi szeximust, kezdve a kötelező fejkendőviselettől a klérus és az állam összefonódásáig. A túlságosan is egydimenziós rezonőrfigurát Abbas a fináléban parkolópályára helyezi, helyette a gyilkos motivációjára és az iráni jogrendszerre helyezi a fókuszt.
Fontos társadalmi kérdéseket boncolgató bírósági tárgyalással ér véget A vád is, amely viszont éppen a fekete-fehér szemlélet ellen intéz vádiratot. A 2017-ben elindult #metoo mozgalomra reagálva már több tucat film készült, a színészként is aktív Yvan Attal verziója azonban nem a korábban felmondott tételek átismétlésére, hanem új szempontok beemelésére és a tágabb kontextus megteremtésére vállalkozik, miközben tökéletes vitaanyagként szolgál a további diskurzusokhoz.
Már a felütése is meglehetősen vakmerőnek tűnik: próbálja viszonylagos objektivitással felvázolni az alapszituációt. Bemutat egy privilegizált helyzetben lévő párizsi családot, a nyugdíj felé közelítő elvált sztárműsorvezetőt (Pierre Arditi), aki a legnagyobb természetességgel hívja randira a huszonéves gyakornoklányt, a feminista exfeleségét (Charlotte Gainsbourg), aki a muszlim bevándorlók közül kikerülő erőszaktevőket ostorozza a tévében, és az Amerikából hazalátogató egyetemista gyereküket (Ben Attal). Alexandre megismerkedik az anyja új élettársának tizenhét éves lányával, Milával, és a két fiatal közösen indul el egy házibuliba. Másnap reggel a rendőrség letartóztatja a fiút, mert Mila nemi erőszakkal vádolja meg.
A vád forgatókönyve diplomatákat megszégyenítő ügyességgel zsonglőrködik a különféle nézőpontokkal és szimpátiákkal. A rendező sportot űz a közönség elbizonytalanításából, hol megerősíti, hol megcáfolja a sztereotípiákon alapuló prekoncepcióinkat – a befolyásos elitcsaláddal eleve nehezebb azonosulni, mint a szerényebb körülmények közt élő, traumatizált lánnyal –, de amikor épp elköteleznénk magunkat az egyik „igazság” mellett, mindig előkerül egy olyan új információ vagy nézőpont, amely látszólag más megvilágításba helyezi az eseményeket.
A rendező nem gyávaságból nem hajlandó nyílt állásfoglalást tenni valamelyik oldal mellett, hanem mert A vád fő állítása éppen az, hogy vannak olyan esetek, amikor két igazság is létezhet egymás mellett. A klasszikus tárgyalótermi drámák végén nem szoktak nyitott kérdések maradni, a bűnös fél többnyire lelepleződik, de ha meg is ússza a felelősségre vonást, nem lehet kétséges, hogy kié az erkölcsi fölény. Attal filmje ellenben egy olyan helyzetet modellez le, amelyben nem létezhetnek sem győztesek, sem vesztesek – a bírónak azonban mégis ítéletet kell mondania. A rendező ezen a ponton végül mégiscsak megengedi magának részrehajlást, amikor több szereplővel is kimondatja, hogy bár érthető az igény a társadalmi igazságtételre és a példastatuálásra, a bíróság nem teheti meg, hogy ne a konkrét ügyben és ne a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján mondjon ítéletet.
Attal tehát úgy állít valami markánsat az egyik legégetőbb közéleti kérdésben, hogy mind a #metoo támogatói, mind a mozgalom szkeptikusai magukénak érezhetik a filmet, vagyis megpiszkált egy darázsfészket, és mégis sértetlenül úszta meg a kalandot, ami már önmagában bravúr.
*
A fesztivál minden korábbinál erősebb dokuszekciójában, a CineDocsban is szerepelt egy emlékezetes női történet. Oláh Katának papíron könnyű dolga volt, azt a Keleti Ágnest választotta alanyául, aki egyszerre sportlegenda, a 20. századi magyar, zsidó és emigráns sors megélője – emellett ráadásul inspiratív, kameraképes személyiség.
Oláh filmje meg is szenvedhetné a bőség zavarát, de a rendező szerencsére nem veszíti el a fókuszát, és remek arányérzékkel vegyíti a jelenben – azaz a koronavírus-járvány két éve alatt – rögzített hétköznapi életképeket Keleti korábbi interjúiból származó visszaemlékezésekkel, memoárkönyvének részleteivel és a lenyűgöző archív felvételekkel. Túl azon, hogy az ötszörös olimpiai bajnok tornász életútjának minden fontosabb állomását bemutatja, az Aki legyőzte az időt képes arra is, hogy közvetítse a Keleti Ágnesből még 101 évesen is sugárzó életigenlést.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15537 |
