Murai András
A filmkészítés Bergman számára életmentő munka volt.
„Nem akarok még egy Bergman-filmet csinálni”, írja munkanaplójában Ingmar Bergman 1978-ban, majd készít még hatot, beleértve a tévés produkciókat is. Azon persze lehet vitatkozni, melyik rendezése milyen mértékben „Bergman-film”, mikor mennyire ismétli magát, és mely művében tud tovább lépni (mint például az 1982-es Fanny és Alexander esetében), azonban közel ötven mozi- és tévéfilmjén végig tekintve a tematikai és vizuális ismétlődésekből és variációkból kibontakozó sajátos Bergman-univerzum tárul elénk. A két könyvnyi, 850 oldalas Munkanapló szervesen illeszkedik a filmekből és irodalmi művekből megismert alkotói világhoz: szigorúan zárt (csak úgy, mint a Bergman-filmek többsége, amelyek a külvilág hatását kirekesztve koncentrálnak a kommunikációs helyzetek elemzésére), amibe beszivárognak ugyan a nagyvilág hírei és a családi események, de alapvetően és döntő módon a szerző látomásai, az általa teremtett figurák és szereplői viszonyrendszerek népesítik be.
„Széles olvasóközönségre” számít az utószó szerint a svéd kiadó, olvasom meglepődve. Épp az ellenkezőjét gondolom, legalábbis a magyar befogadást illetően. A terjedelmes szövegfolyam igazán a megszállott érdeklődőknek csemege, azoknak, akik jártasak az életműben, jól ismerik félszáz filmjét és drámáit. Presztízs-kiadás, köszönet érte a Scolar Kiadónak.
A Munkanapló sajátos írásmű, műfaji szempontból semmihez sem hasonlítható: részben személyes napló, nagyobb részt a munkafolyamatok feljegyzésére szolgált, és e kettő szétbogozhatatlanul fonódik benne össze. Azt követhetjük végig filmről filmre, s aztán idős kori feljegyzéseiben az irodalmi műveknél, ahogyan Bergman szigorú önfegyelemmel és mindig kétségek között végighalad a saját ötletétől a kész forgatókönyvig tartó küzdelmekkel teli, keserves úton. A két kötet átfogja a hosszú és kivételesen tartalmas pályát. Az első feljegyzések 1955-ből valók (ekkor 37, bemutatják az Egy nyári éj mosolyát, majd elkezdi A hetedik pecsét forgatókönyvét), az utolsók 83 éves korából, mikor 2001-ben a Sarabandon dolgozik (az életművet lezáró filmet 2003-ban mutatják be).
„Vajon nincs-e jelenleg túl sok Bergman-irodalom a piacon?”, kérdezi 1992-ben, az Öt vallomáson, a szülei házassági válságát a házasságtörő anya nézőpontjából megközelítő drámáján dolgozva. Már megjelent a családi konfliktusok mélyére hatoló két könyve, A legjobb szándékok és a Vasárnapi gyerekek, valamint kiadták szülei naplóit és levelezését (ez utóbbi nálunk nem jelent meg). A kérdést mi is feltehetjük: nem elégségesek az eddigi Bergman-vallomások, nem tudunk már eleget a magánéletéről? Mit tud még hozzátenni a filmtörténet klasszikusának életművéhez ez a vaskos kiadvány? Lényegesen különbözik a Munkanapló a Laterna magicától (1988) Bergman önéletírásától, hiszen itt mindig a jelen a fontos, az adott napon vagy héten megírt filmötletek, vagy a szerző pillanatnyi érzelmi állapotának rögzítése. Igaz, ebből már kaptunk ízelítőt a Képekben (1992), ahol Bergman filmjeinek keletkezési körülményeivel összefüggésben értelmezte és értékelte életművét és gyakran idéz munkanaplóiból. Most azonban az olvasó egy-egy téma kibontásának teljes folyamatát, a filmalapanyag létrejöttének stációit ismerheti meg. A Munkanapló nem tartalmaz forgatókönyveket, nem csak azért, mert ezek már korábban megjelentek (Színről színre, 1979, Farkasok órája, 1999), hanem azért, mert Bergman a forgatókönyveket párhuzamosan külön füzetbe írta. Nem ír a gyártási körülményekről, csak ritkán a munkatársakról, és ami érdekes, hogy a filmtervek vizuális megvalósításáról sem esik sok szó, nem ismerjük meg Bergman szuggesztív képalkotásának „titkát”. A munkanaplóknak tehát sajátos szerepe van az alkotói folyamatban: a forgatókönyvekhez vezető utat tartalmazzák. Ezt nevezi a második kötet előszavában Knausgard létrának, „amely az írótól a művig vezet”. A sok száz oldalon keresztül írt szöveg az olvasó számára hol unalmas és fárasztó, másutt bölcs és kegyetlenül őszinte, vagy érdekes a végeredménnyel, a már elkészült filmmel összevetve. Mindenesetre a filmötletek, a szereplők és motivációik, egymáshoz való viszonyuk kidolgozásának lépései közelebb visznek a szerző gondolkodás- és alkotásmódjához.
A munkanaplók igazolják, amit számos Bergman-film értelmezése kimutatott és maga a rendező is többször nyilatkozott: a filmkészítés számára életmentő munka. Egész életében küzdött a szorongással, a depresszióval, ami folyamatos testi problémákat (szédülés, hasmenés), gyakorta álmatlanságot okozott nála. A filmkészítés és a naplóírás lehetőséget ad az önanalízisre és az újból és újból visszatérő neurotikus tünetek alkotó felhasználására. A Persona kapcsán Bergman az önéletrajzi munkáiban leírta, hogy ez a film az életét mentette meg, a Munkanaplóból azonban kiderül, hogy sok filmjénél érezte ugyanezt. „Talán egy film, egy új film megmentheti B. életét”, írja 1976-ban, és megrendezi az Őszi szonátát (1978). S még 74 évesen, az Öt vallomás írása közben is ezt jegyzi fel egyik testi-lelki rosszulléte után: „A rohamot nagyjából visszavertem. Egyszerűen kiírtam magamból.”
A 45 éven át írt munkanaplókban mindvégig jelen van a filmtervek mellett a saját lelkiállapot analízise. Gyakran elmosódik a határ munka és önvizsgálat között, zavarba ejtően váratlanul fordul az adott film fejezeteinek felvázolásától, vagy épp a szereplő jellemzésétől önmaga állapotának elemzéséhez. Többször előfordul, különösen a hatvanas évek munkanaplóiban, hogy mikor egy szereplőről ír egyszer csak egyes szám első személyben folytatja, mintha saját magát építené bele a film karakterébe. Nem véletlenül lehet filmjeit nézve az érzésünk, hogy szinte minden szereplőjén keresztül ő, a szerző szólal meg. Vannak kiegyensúlyozott időszakok is az életében, különösen a sikeres bemutatók után. Bergman fiatalon éppúgy, mint idős korában rettegett a rossz kritikáktól, hisztérikus reakciót és búskomorságot váltott ki nála a bírálat, például az Egy nyári éj mosolya, vagy a Szégyen (1968) után. A Suttogások, sikolyok (1972) és a Jelenetek egy házasságból (1974) közönség és egyöntetű kritikai sikere után írja: „Annyira szeretném, ha meg tudnám jeleníteni a könnyedséget, a gyengédséget, a szeretetet, a létező örömet, amely folyamatosan eltölt.” Aztán megírja és leforgatja a Színről színrét (1976), ami mindezen kívánalomnak az ellentéte – a lelki krízistől szenvedő pszichológusnő története egy újabb „Bergman-film”.
A Munkanaplóból úgy tűnik, az alkotás kesereves folyamat Bergman számára. Minden műve önmagával való küzdelem eredménye. A 20. század egyik legnagyobb filmrendezőjét állandó kétségek gyötrik, jó-e az, amit csinál. „Hogy a francba kell filmet csinálni?”, teszi fel magának a kérdést 1958-ban, több mint egy tucat film rendezése után, olyan remekműveken túl, mint A nap vége (1957), A hetedik pecsét. Az önbizalomhiány később is az alkotófolyamat velejárója. „Legfeljebb én is becsődölök …”, bizonytalanodik el az Őszi szonátánál, s még 1992-ben, a szülei házassági válságáról szóló könyv írása közben is így aggódik: „számolnom kell a kudarc lehetőségével, hogy leverem a lécet és pofára esem”.
Az alkotói folyamat során Bergman mindig helyzetekből indul ki: képekben gondolkodik, a szereplőt és közvetlen környezetét írja le először. Kihívást számára a jelenetek összekötése jelent, azzal küzd, hogyan lesz összefüggés az epizódok között. A dialógusok – saját meglátása szerint – jól mennek, a párbeszédek közötti részek kitöltése kevésbé. Mindezt a filmjein is jól látni, az epizodikus jelleg több munkája sajátossága. „Elképzelek jó néhány jelentet a házasságból”, írja 1972-ben, ebből születik legnépszerűbb munkája, a Jelenetek egy házasságból. S húsz évvel később, az irodalmi munkáknál (A legjobb szándékok, Öt vallomás, Vasárnapi gyerekek) ugyanígy dolgozik: rendkívül erős képzelőerővel jeleneteket teremt, az emberi viselkedést tanulmányozza, a személyiség és a szerepek viszonyát próbálja megérteni.
Érdekes megfigyelni, ahogy egy-egy ötlet újra és újra felbukkan, míg aztán kidolgozásra kerül és végleges formát ölt. A Fanny és Alexander (1982) gondolatát talán 1962-ig vezethetjük vissza, ekkor említ egy filmtervet „Nagy Képeskönyvként”, később „Uppsalafilmként” bukkan fel az ötlet, s 1977-ben ismét egy kép, amitől nem tud szabadulni: idős hölgy egy nagy házban a verandán ül, várja hazai gyerekeit, unokáit – nagy összegző mozifilmje a családról öt év múlva készül el.
Külön érdekességei a Munkanaplónak a meg nem valósult filmtervek. Vannak, amelyeket Bergman részletesen kidolgoz, mint A víg özvegyet, 1973-ban csak Lehár operettjével foglalkozik. Néhány évvel később hosszan ír egy pornográf filmről, megfogalmazásában „kinematográfia a pornográfiáról”, ami szintén nem készül el, ahogy a Jézus-filmterv is hasonló sorsa jut.
A könyv ismét Kúnos László kiváló fordításában olvasható, aki 1985-től, a Fanny és Alexander irodalmi forgatókönyvétől ülteti át magyarra a svéd rendező-író munkáit, s ha jól számoltam, a Munkanapló I-II. már a tizenkettedik Bergman-könyve. Nincs okunk panaszra, Bergman művei Magyarországon hozzáférhetőek, forgatókönyvei, irodalmi művei és önéletírásai egyaránt. Ugyanakkor bizakodva jegyzem meg: a kötet néhány zárójeles szerkesztői megjegyzéséből kiderül, még mindig vannak magyarul kiadatlan Bergman-munkák, például a Meg nem valósult filmek, darabok, kiadatlan munkák Svédországban már a Munkanapló előtt megjelent. Hátha erre is lesz kiadó, hadd legyen számunkra még teljesebb Bergman univerzuma.
Ingmar Bergman: Munkanapló I-II., Scolar Kiadó, 2020, 2021.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15536 |
