Schreiber András
A német nyelvterület filmjeit felvonultató Szemrevaló idei válogatásának filmjeiben is égető társadalmi kérdések állnak a középpontban.
„Amikor pofátlanul ismét náci dalokat énekelnek, zsidóvicceket mesélnek és kiröhögik az emberi jogokat; ha majd hangosan vedelnek, beletörődve saját ostobaságukba, mondván a németek ereje billenti a helyére a világot; akkor állj fel, és mondj nemet! – énekelte 1993-ban (és azóta is, a világ egyes nagyobb politikai kríziseihez igazítva a szöveget) Konstantin Wecker. Az eredetileg a kerek harminc évvel ezelőtti, 1992 augusztusában, Rostock bevándorlók lakta Lichtenhagen kerületében történt idegengyűlölő zavargások ihlette (Wolfgang Borchert 1947-es halála előtt mintegy hagyatékul írt, vészjósló manifesztumára rímelő) Sage Nein! akár az idei Szemrevaló himnusza is lehetne. S nem csupán azért, mert a dal eleve felcsendül a mustra egyik legizgalmasabb alkotásának, a Nico végén, hanem mert az idei válogatás gerincét adó német filmek egytől egyig a többségi társadalom és a kisebbségekre kiterjesztett emberi jogok viszonyáról énekelnek – szándékuk szerint a szabadság tiszteletének kristálytiszta hangján.
Az elsőfilmes Florian Dietrich Toubab című vígjátéka például a legszélesebb körben igyekszik ábrázolni a hovatartozás problémás kérdéseit a 21. századi, minden szempontból multikulturálisnak nevezhető germán metropoliszban. A film főhőse egy frankfurti, Németországban született, de hivatalosan szenegáli huszonéves huligán, aki épp a börtönből szabadul, de egy újabb súlyos kihágás miatt kitoloncolás vár rá – hacsak nem fogadja meg (ugyancsak fekete) ügyvédje tanácsát és lép frigyre egy német állampolgárral. S mert Babtou hiába próbálkozik egykori barátnőinél (és egyéjszakás kalandjainál), végül legjobb barátjával, az egyébként hozzá hasonlóan heteroszexuális (de elkötelezett, apai örömök elé néző, és cseppet sem lényegtelenül: fehér) Denisszel köt melegházasságot – hogy aztán együtt nézzenek szembe az akadékoskodó hatóságokkal, valamint homofób bűnözőtársaikkal. Dietrich hol harsány, hol kifejezetten intelligens humorral próbálja bemutatni a többségi társadalom és minimum két kisebbség (a bevándorlók és a melegek) ezúttal nem kimondottan feszültségtől mentes viszonyát, vagy másképpen: a beilleszkedés nehézségeit – csakhogy nehéz épp egy olyan fiatalemberrel azonosulni, aki mindvégig visszaél a mások által nehezen kiharcolt szabadságjogokkal, és ezen az sem feltétlenül segít, hogy a többségi társadalmat akadékoskodó, sótlan bürokraták és a nagy német gépezetről hadováló bandavezérek képviselik.
A Toubabnál jóval árnyaltabban mutatja be az idegen kultúrák németországi találkozásának ütközőpontjait, a beilleszkedési nehézségeket két másik elsőfilmes, Lisa Bierwirth a Le Prince-ben, és Eline Gehring a Nicóban. Bierwirth filmje egy negyvenes frankfurti kurátornő és egy kongói gyémántkereskedő véletlenszerű szerelme tükrében ábrázolja a posztkolonialista traumákat. A laza szövésű cselekmény az elfogadás és a bizalmatlanság, az otthonosság és az idegenségérzet folyamatos egymásnak feszülésétől izzik, s helyenként mintha az a szándék vezérelte volna a rendezőnőt, hogy A félelem megeszi a lelket Fassbinder-klasszikus környezeti és kapcsolati konfliktusát úgy ültesse át az 1970-es évek Münchenéből a 2020-as évek Frankfurtjába, hogy épp annak a társadalmi rétegnek a maradványrasszizmusáról rántsa le a leplet, amely – felvilágosult kifinomultsága okán – az elmúlt ötven évben a legelfogadóbbként igyekszik magát bemutatni.
Az áldozati dráma Nicóban a berlini szociális gondozóként dolgozó, perzsa származású címszereplőt nem látszatliberálisok hozzák kényelmetlen helyzetbe, hanem tőről metszett rasszisták verik félholtra, hogy aztán (a fináléig fenntartva a bosszúfilm lehetőségét) terápiás céllal karateedzésekre kezdjen járni – Gehring első nagyjátékfilmjének nagy leleménye, hogy a vurstli céllövöldésének kéretlen közeledését és a sensei énerősítő tréningjeit leszámítva jóformán nőkapcsolatokon keresztül ábrázolja mind a traumát, mind a felépülést. A parkbéli díler középkorú, szemüveges, disztingvált hölgy; a verés szemtanúja huszonéves macedón lány (a céllövöldés alkalmazottjaként illegális munkavállaló); a változásokat szükségszerűségként megélő pozitív többségi szócső hetvenes szociális ápolt („kulti-multi lettünk” – mondja); s bár a három támadóból kettő férfi, a kötekedést kezdeményező és elsőként ütő elkövető harmincas neonáci nő… és így tovább egészen a Nico elsősorban lelki traumáját tehetetlenül és olykor önmaga felé fordított empátiával szemlélő legjobb barátnőig. Szó sincs arról, hogy Gehring a női fókusszal felmentené a németországi idegengyűlölő atrocitások (a statisztikák alapján alapvetően) férfi elkövetőit, sokkal inkább ráerősít a kiszolgáltatottság érzésére – legyen szó rasszizmusról, vagy szexizmusról. Utóbbit illetően három kosztümös nőfilm szolgál történelmi lábjegyzetként. Az egyaránt a 19. század második felében játszódó svájci Örökmozgóban (Cyril Schäublin) egy, az “anarchistákkal” szimpatizáló óragyári munkáslány, az osztrák – Sissi-filmek rózsaszín ködét eloszlató – Fűzőben (Marie Kreutzer) az öregedéssel fokozódó női mellőzöttséget császárnőként is megélő Wittelsbach Erzsébet megy szembe kora elvárásaival. Utóbbi film ugyanakkor történelmi hitelessége ellenére is meglehetősen 21. századi, posztfeminista szempontok alapján kreál elsősorban önmagáért lázadó udvari punkot Erzsébet császárnőből, leginkább a fogyasztói társadalmak negyvenes, belevaló asszonyai számára keresve arisztokratikus párhuzamot – ezzel szemben a 20. század elején játszódó svájci Monte Verità (Stefan Jäger) úgy regéli el egy családon belüli erőszak áldozataként szanatóriumba vonuló, ott a fotóművészet által kiteljesedő fiatal családanya történetét, hogy abból szándék szerint (és hűen az asconai „igazság hegyén” kolóniát alapító Ida Hofmann szellemiségéhez is) a nősorsokat is determináló burzsoázia kritikája kerekedjen ki, csakhogy a történelmet a fikcióval vegyítő film épp a burzsoá giccsbe fullad bele.
S ha már történelmi lábjegyzeteknél tartunk: az idei Szemrevaló válogatásának – főként a szabadságjogokat érintő német filmeket illetően – épp egy múltat a jelenből idéző, a múlt feldolgozásának nehézségeit érzékletesen megragadó filmes főhajtás ad keretet. Andreas Kleinert Kedves Thomas című életrajzi filmje annak az író-rendező-színész, örökös lázadó Thomas Braschnak (1945-2001) állít emléket, akinek életében és művészetében egyaránt kikristályosodik a kettészakított Németország traumája. Sőt, mivel a cím eleve egy Brasch-drámára, a sötét látomások költőjéhez, Georg Heymhez címzett Lieber Georgra utal, mintha a hét (egyenként Brasch-idézettel induló) „felvonásra” bontott film átölelné a teljes 20. századot, amely lelki pusztulásra ítélte a ködös nagyvárosok jobb sorsra érdemes kárhozottjait. Kleinert fekete-fehér, tablószerűen építkező (de Brasch-filmeket, így például az Engel aus Eisent is idéző) filmje persze Brasch életrajzából és műveiből építkezik. Ám legyen szó a Nemzeti Néphadsereg kadétiskolájának jeleneteiről, vagy „az NDK vezetőinek lejáratása” és a szexuális forradalom jegyében telt lipcsei és babelsbergi egyetemi évekről, az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozás ellenében osztogatott szórólapok miatti (és a kulturális miniszterhelyettes apa közbenjárására is épp csak mérsékelt) kálváriáról vagy arról, ahogy Brasch már a nyugat-berlini évei alatt elhajtotta a tőle vaskos NDK-kritikát remélő mecénásokat, a Kedves Thomas egyszerre dokumentarista és álomszerűen látomásos jelenetei mind azt az érzést próbálják közvetíteni, ami még az újraegyesítést követő három évtized elteltével is sok német számára okoz belső konfliktust: milyen a német-német tudat. És az idei Szemrevaló válogatása azt hivatott bemutatni, hogy a braschi nagyon is önazonos NDK – NSZK „tudathasadás” kiterjeszthető a többségi és kisebbségi társadalmak teljes spektrumára – már csak azért is, mert a Nicóban is idézett, a mindennapos gyűlölettel szemben folyvást aktualizált Wecker-protestsongot épp egy olyan konfliktus ihlette meg, amelynek hátterében ott feszül a német újraegyesítés felemás sikere.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/10 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15516 |
