Schubert Gusztáv
Kamaszok, szülők, tanárok, politikusok és az istenadta nép az itt és most játszódó magyar filmek tükrében.
Kamasznak lenni a legkiegyensúlyozottabb társadalomban, a legcsendesebb békeidőkben és a legharmonikusabb családban felnőve sem sétagalopp. Már csak azért sem, mert a serdülőkor mind biológiai, mind pszichológia szempontból a gyors és radikális átváltozás időszaka, a megállapodottság nyugalma cseppet sem jellemzi. A biológiai és pszichikai érés (a test és a testkép változása, átrendeződő hormonháztartás) párhuzamos permanens forradalma önmagában gondoskodik arról, hogy a kamasz állandó bizonytalanságban, testi és lelki változásait látva folytonos meglepetések közt éljen, és hat-nyolc éven át folyamatosan úgy érezze magát, mintha épp a testrablók kerítenék hatalmukba.
E szükségszerű biológiai traumát egy jó hír enyhítheti: nem mi vagyunk az elsők, akik átélik, testünk-lelkünk kamaszkori horrorisztikus átváltozása ősrégi, onto- és filogenetikus adottság, sokezer generáció élte már át. (Ahogy az öregség hasonló, de köbre emelten félelmetesebb testhorrorját is.). Tehát a serdülőkor biológiai megpróbáltatásaira – kellő segítséggel – viszonylag hatékonyan fel lehet készülni.
Nem úgy a társadalmi és a tárgyi környezet robbanásszerűen gyors változásaira.
Az elmúlt 30 év gyökeresen átformálta, felforgatta az életünket. Szétesett egy öröknek vélt világrend, amely a két szuperhatalom Amerika és Szovjetunió hidegháborús patthelyzetére épült. Euforikus pillanat volt, csak épp nem egy szép új világ, nem a „történelem vége” következett utána, hanem többfrontos harc a földgolyó feletti hegemóniáért. A hidegháborús békeidő kiszámíthatóságát a totális káosz követte. Megfejelve a digitális forradalommal és az ökológiai katasztrófával. Egy ilyen zűrzavaros korszak mindenkit elbizonytalanít, aki kamaszként ebben a káoszban próbálja megtalálni saját helyét, felépíteni az értékrendjét, világképét, az különösen súlyos hendikeppel indul.
A világ nyomorúságáért elsősorban a politika felelős. A magyar film ritkán politizál, az államosított filmgyártásban nem sok esélye van rá, ha mégis látunk rá példát, az többnyire kisjátékfilmben ölt testet, a kisköltségvetésű rövidfilmet ugyanis kevésbé köti a pénzügyi függés. A Pannónia dicsérete készülhetett volna akár 1972-ben is: az iskolában, ahová a miniszterelnököt várják, mintha megállt volna az idő, csak a kellékek változtak (a vörös csillagos ünnepi torta helyett nagy-magyar torta dukál), a szolgalelkűség nem. A benyalós köszöntő is csereszabatos a Kádár-korral. Talán csak annyi a változás, hogy az akkori magyar filmben jóval több volt a lázadó hős, mint manapság: itt azonban akad egy szelíd lányka, akinek be kellene állnia a mikrofon mögé, de nem veszi be a gyomra a nyálas és semmitmondó halandzsa-szöveget, ezért inkább József Attila szavait választja: „Szabad ésszel nem adom ocsmány módon a szolga ostobát…”
Mégiscsak érdemes odafigyelni irodalomórán. És jó érzés tanárnak lenni. A való világban és a kortárs magyar filmek többségében nem így van. A tanár lukas hordókba tölti a tudást: a Van valami furcsa… földrajztanára, bizonyos Amigó Dávid így panaszolkodik: „Tegnap is egy gyerek megkérdezi órán: Mi a faszért kell tudni, hogy hol van vasérc?... Nem mindegy, hogy röghegység vagy lánchegység? Tudod mi a baj? Hogy tényleg mindegy. Azt hitted, hogy ez szép dolog, és rájössz, hogy senkit nem érdekel. Senkit! De annyira, hogy már engem sem.”
Akármerre nézünk, a FOMO-tól a Külön falkáig, elszegényedett, túlterhelt, fásult tanárok mindenütt. Kivétel talán az elmúlt 5-6 év kortárs témájú filmjei közül a Szép csendben. Az a vidéki zeneiskola mintha még egyben lenne, a diákok örömmel tanulnak, a tanárok szeretnek tanítani, csak épp az idősödő karmester pedofil (ha ugyan az.) És a leghitelesebb kamaszdráma, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod egyik főhőse is egy lelkesedését még mindig őrző fiatal angoltanár, aki azért első adandó alkalommal családostól áttelepül a hanyatló Londonba.
Iskola a tűréshatáron. A gyerekek semmit sem tudnak, és nem is akarnak megtanulni, a tanárok belefáradtak a tanításba. Hol vagyunk már a „kiművelt emberfők sokaságának” eszményétől, helyébe – már megint – az ideológiai nevelés lázálma lépett. Lázálom, mert vakhitre legfeljebb hadsereget lehet építeni (igazából azt sem tanácsos), társadalmat nem. Az egyszínű, vakhitű közösség nem haza, hanem rohamcsapat, amely történetesen épp a végzete felé rohan. A természet ugyanis nem ismeri a monokultúrát: a végtelen kukoricatábla vagy olajpálma-liget emberi találmány, méghozzá végtelenül primitív találmány a természet bonyolult és sokszínű szisztémájához képest, mely önfenntartó és folyton megújuló organizmus lévén évezredekig eljár tengelyén. És akkor már ott is vagyunk a tarvágásnál, halpusztulásnál meg a globális kánikulánál. És a kamaszoknál. Mert ezt a sok szemétséget, amit mi toltunk be önfeledten az esőerdőkbe meg az óceánba, nem mi szívjuk meg, hanem pont a mi serdülő gyerekeink, unokáink.
Nem lehet mindent a politikusokra kenni és a politikusoktól várni, mert az istenadta nép sem lát tovább az orra hegyénél. „Ha eddig jó volt így, ezután is jó lesz.” Gyökerek? Hagyományőrzés? (Ajánlott olvasmány: Dankanits Ádám, az 1977-es nagy bukaresti földrengésben meghalt fiatal erdélyi történész tűpontos történelmi szociográfiája: A hagyományos világ alkonya Erdélyben.)
Nincs ez másként családi körben sem. A szülők többsége elképesztően keveset tud mind a gyereklét, mind a kamaszkor lélektanáról, és ha mégis megpróbál nevelni, lejárt szavatosságú elvekben és módszerekben gondolkodik. Vagy a poroszos szigorban hisz (fegyelmezés, tiltás, büntetés), vagy az ultraliberális engedékenységben (hagyjunk rá mindent a gyerekünkre).
Mielőtt nevelni kezdenénk serdülő gyerekeinket, diákjainkat, érdemes lenne újragondolni: mi is a kamaszkor. A kamaszkor című drámának ugyanis nem mi, szülők, tanárok vagyunk a főszereplői, hanem a gyerekkorból a felnőttkorba sodródó nemzedék. „Sodródnak”, mert felnőtté válni nem választás kérdése, hanem a gének, sejtek, hormonok tesznek róla. A test ügyeibe nincs beleszólásunk, csak a lélek és a szellem dolgaiba. Nem mintha ez olyan egyszerű lenne, piszok keserves próbatétel felnőtté válni. De máris könnyebb, ha egy tapasztalt felnőtt (szülő, tanár, mentor) segít eligazítani a káoszban.
A felnőttvilág azonban ritkán kész és képes ilyen segítségre. Fegyelmez vagy sorsunkra hagy. „Engem is vert az apám, engem is elhagyott az anyám.” – ez nem segítség, hanem önzés, rossz, mérgező hagyomány. Ahogy az sem szerencsés, ha a szülő, tanár úgy tekint a kamaszkorra, mint valami zűrös állapotra, amiből jobb kimaradni: oldja meg a gyerek a saját problémáit. Szülői tettlegességet ritkán látunk a kortárs magyar filmben, zord, érzéketlen szülőt viszont, aki a saját világképét akarja a gyerekére erőltetni, bőséggel. (A Rengeteg – Mindenhol látlak első és ötödik epizódja, Beni apjának nagyjelenete a Remélem legközelebb…-ben, Geri nagymenő apukája a FOMO-ból). De nem kell a szülőnek feltétlenül vaskalaposnak vagy érzéketlennek lenni, legtöbb esetben bőven elég annyi, hogy elsodorja a mindennapi élet, a megoldandó kisebb-nagyobb gondok áradata. Mint az Egy nap túlterhelt, szétesett anyukáját. (Igaz ő még kisgyerekeket nevel, de ha felserdülnek, akkor sem lesz jobb a helyzet.)
A kortárs magyar játékfilm legerősebb és legszebb válasza a szülői alkalmatlanságra a Külön falka. A kiskamasz Niki apukája, Tibor a nagykönyvben megírt „rossz apa”. Börtönviselt, egyáltalán nem tudja kezelni az indulatait, erőszakos, lakása nincs, kidobóemberként pénze se nagyon. A lányával sem tartja a kapcsolatot, mert nem is tudna vele mit kezdeni. És akkor egy váratlan fordulattal a kislány megkeresi a börtönből nemrég szabadult apját, és kezdetét veszi egy kettős nevelődéstörténet, amelynek során az agresszív apa és elvadult lánya egyaránt megtanul szeretni. Ebből simán lehetne álomgyári sztori, de az érzelmi felemelkedés történetét a mindennapok nyomorúsága mindvégig ellensúlyozza. A heppiendben is rendőrautó kék fénye villog: az apára újabb börtönbüntetés vár.
És mégis: két „halálraítélt” megszökött. A Dívák dokufilm három nagykamasz lányának története is hasonló, mindhármuk „nehéz eset”. Húsz évesen még nincs érettségijük, csak – meglehetősen kusza – álmaik és vágyaik. Jelentős hátrányból induló, rossz mintákkal küzdő, segítség nélkül maradt nagykamaszok. És a film végére mégiscsak megszerzik a bizonyítványt, és ami még fontosabb: bizonyítják, hogy mégiscsak „dívák”. Amit nem csak kitartásuknak, a csillogó smink alá rejtett erős jellemüknek köszönhetnek, hanem a barátságuknak is. A dokumentumfilm körüli viták alapkérdése: távolságot tartson-e a rendező a szereplőitől és a lefilmezett eseményektől, vagy vállaljon velük sorsközösséget. Ez utóbbi a rizikósabb megoldás, de itt beválik: a rendező (Kőrösi Máté) nélkül ezek a jobb sorsra érdemes, kedves, tehetséges, de igencsak szétesett lányok alighanem elkallódtak volna. A náluk csak pár évvel idősebb rendező jelenléte, figyelme, beleérző képessége azonban tartást adott nekik. És a rendező filmet záró kommentárjából megtudjuk: neki is. Szani, Tina és Emese sorsának átélése segített neki felnőtté válni. „Ha egyáltalán lehet ilyen.”.
Igen, van ilyen, van felnőttkor, de nem mindenkinek sikerül eljutni odáig. A legmulatságosabb kamaszfilm, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, tulajdonképpen nem is kamaszfilm, hiszen főhőse, Áron már 31 éves. Csakhogy nem látszik többnek 11-nél. Csetlik-botlik, tanácstalanul téblábol a saját életében. Woody Allen hozzá képest maga az életrevalóság. Áron megrekedt a kiskamaszkorban (és a mamahotelben), ami a film bőséges családi jeleneteit látva egyáltalán nem meglepő. Anyuka széltől is óvja, apuka pedig a fiú minden épkézláb cselekedetét kritizálja. (Hogy nagyobb legyen a zűrzavar, a poroszos nevelésből időnként a szélsőséges liberalizmusra vált át: „hagy éljen a gyerek.”)
„Tessék felébredni!” – halljuk egy hajdani nagyszerű felnőtté-válás film, az Álmodozások kora zárszavában. A cím és a zárszó is igaz: a kamaszkor valóban az álmodozások kora, és nem kérdés, hogy egy idő után fel kell ébredni belőle. De felnőttként felébredni belőle csak akkor lehet belőle, ha megélhetjük a kamaszkorunkat, ha nemcsak átalusszuk. A kamaszkor próbatétel, labirintus, amin át kell kelnünk, amiből kiutat kell találnunk, amiben ezernyi problémával szembesülünk. „Fakó minden teória” – a kamaszkort nem kikerülni, megúszni kell, hanem minden gondjával, örömével, kétségével, bizonytalanságával meg kell tapasztalni. A felnőtté-válást nem lehet könyvből megtanulni, át kell élni. Az persze, nem árt, ha mellettünk áll egy tapasztalt és a problémáink megoldásában segíteni tudó mentor: a mai magyar film szerencsénkre képes betölteni ezt a szerepet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/10 10-12. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15510 |
