Varga Balázs
A semmi országa, Az örvény, „osztálySORSjegy” – Forgács Péter munkái, a Privát Magyarország- és a Privát szocializmus-sorozat új epizódjai ajándékok az emlékezetnek.
– Ez a három film a harmincas évektől a hatvanas évekig meglehetősen különböző korszakokat ölel fel. Az utolsó kettő ugyanannak a családnak a története, mégis határozottan eltérő karakterű filmek: a marseille-i dokumentumfilm-fesztiválon nemrég nagydíjat nyert Az örvény drámájára az „osztálySORSjegy” melankolikus epikája felel. Meg lehet határozni, hogy mikor melyik vonatkozás erősebb: a családregény folyamatossága vagy az adott történelmi korszak atmoszférája?
– A sorozat forrása, a Privát Fotó és Film Archívum, amelyet 1983 óta vezetek, most 500-600 órányi anyagot tartalmaz. Ennek nagyjából egyötöde a világháború utáni felvétel, és azt gondolom, hogy van még benne legalább húsz, a korábbi dolgozatokkal felérő családregény-lehetőség. Mindig nagy talány, hogy melyik dédelgetett vízió kerül az előtérbe. A második világháború korszakáról szóló Miközben valahol készítése során különösen erősen éreztem a privát és a nyilvános történelem átfedéseinek, konfliktusának, eltérő történelmi-szemantikai képének kihívását. Ennek a filmnek az elkészítése során léptünk át Szemzővel a zene és kép új minőségébe. Ez furcsán hangzik annak, aki ismeri a Dusi és Jenő gyönyörű szvitjét, vagy emlékezik azokra a találó formákra, amiket a D. filmben vagy a Fényképezte Dudás Lászlóban alkalmazott Szemző a kommersz és a meglévő anyagok egybeépítésével. A Miközben valaholban a lengyel kislány és a német fiú szerelmi története, ennek a motívumnak többszöri, páratlan számú visszatérése rondóformát ad ki, ez köti össze a filmet, és ez a rondóforma a mű felületét zeneileg is meghatározza.
A semmi országa Rátz László amatőr felvételein alapul. Az ő operatőri stílusa rendkívül érdekes morfológiai és karakterbeli hasonlóságot mutat dr. Hidegkúti Gyuláéval, akinek műveiből az N. úr naplója című dolgozatot készítettem. Mindketten a magyar katolikus alsó középosztály tagjai, megbízható, lelkiismeretes, műszaki érdeklődésű, a fotográfia és a film iránti szenvedélyükről ismert polgárok voltak. Mindkét filmest egyfajta mértéktartó szárazság, kíváncsiság jellemzi: lencsevégre kapni a dolgot, ugyanakkor puritán távolságban is maradni. A Rátz László zászlós által forgatott anyagok legnagyobb vonzerejét éppen ez a mértéktartó anyagkezelés, nagyon érdekes és szimpatikus etikus tartás és a naivitás keveredése jelentette. Hiányoztak azok az elemek, amelyek a családi dramaturgiai hátteret gazdagabbá tették volna, hiányoztak a vicceskedő, kamerának játszó burleszkek, gegek. A fronton forgatott anyagok, a menetelés képei azonban tolsztoji víziót kínáltak, hihetetlen erejű, szemlélődő képi világot – a tolsztoji önreflexió mágikussága nélkül. Tolsztoj kaukázusi történetei, az Iskola a határon, Örkény néhány frontról szóló írása és a Kompország című regény lebegtek a szemem előtt a film készítése közben. A nehézség az volt, hogy valahogy mindig kevésnek tűnt az anyag. Az ember azt gondolná, hogy egy háborús film olyan, mint A halál ötven órája. Akciódús, zajos. Úgy gondolom, hogy az életüket kockára tevő magyar katonák hősiességének nem lehet méltóbb emlékműve romantika és giccs nélkül, mint egy ilyen puritán, intim, bensőséges amatőr filmes felvétel, amely épp a véletlenségével az emberi sors összes véletlen mozzanatát képes közvetíteni.
– Mi volt a módszertani kihívás ennek a puritán anyagnak a feldolgozásában?
– Zeneileg kellett átgondolnom a témát. Eddig ugyan nagyon ritkán használtam a filmkészítő hangját, itt végül is elkerülhetetlen lett. Egy ismerősöm javaslatára került be, én eleinte nem akartam. De éreztem, hogy valami hiányzik. Nem aranyszabály, hogy az interjúalany nem hallható. Én azért nem szeretem, mert Nyugat-Európában az amatőr filmekből készült dokumentumfilmek többsége mindig arra a klisére épül, hogy bejátsszák a képeket, és a túlélő vagy örökös kommentálja a látványt, aki csecsemőként vagy gyerekként szerepel rajtuk, vagy emlékszik, hogy a nagypapa „így meg úgy csinálta”. Látunk egy kislányt horogkeresztes zászlóval, és akkor azt mondja: az ott én vagyok, és nagyon sütött a nap. Látjuk, hogy ez ő, és látjuk, hogy süt a nap. Ezáltal pontosan a lényeget adó kis rétegek vesznek el. A verbálisan le nem írható, Isten kegyelméből a celluloidon maradt fények, színek, mozgás, emberek, arcok, események, kulturális jelek, a háttér: mindaz, ami az elmúlt idő nyomába vezet. Ezeket már nem látom, mert a verbális leírás (hogy tudniillik a fű zöld és felfele nő), a folyamatos beszéd elvonja a figyelmemet. Rátz Lászlóra visszatérve: amikor mégis beleraktam a narrációs hangját, kiderült, hogy az a néhány megszólalás nem gyöngíti, ellenkezőleg: fokozza a kép erejét, mert csak ritkán kell megszólalnia. A másik megszólaló Pilinszky János. Az ő vékony madárhangja, ahogy ezeket a verseket mondja, ennek a hangnak a fénye és az a puritán, egyszerű kommentár, amit Rátz hozzáfűz, szerencsés módon zenei elemmé válik a filmben.
Ettől radikálisan eltér a Pető György-féle világ. Az alapkérdés itt az volt, hogy mit hagyjunk ki. Petőnek, a háború utáni filmjeit is beleszámítva, öt-hat-hét órányi filmje volt. Az első pillanatban feltűnt az anyag fotografikus és tematikus változatossága. Egy bonyolult, összetett élet rajzolódik ki, a háború előtti szegedi polgár és dzsentri világa. A második generációs, a feltörekvő, zenében tehetséges szegedi magyar zsidó polgár története. Baráti társaság, aranyélet, az osztálysorsjegy-bolt biztos megélhetést nyújt a háttérben. Szinte azt is mondhatnánk: „zsidó dzsentri”. Allűrjei vannak: vadászik, autót tart, filmezik, utazgat. Nem úgy amatőr filmes azonban, mint Rátz: ő próbálkozik, experimentál. Negatívot ragaszt be, lassít. Míg Rátz megajándékozta a magyar emlékezetet a munka, azaz a katona munkájának, a háborúnak a megörökítésével, addig Petőék inkább a vidám dolgokat vették fel. A szeretőjéről készült felvételei számomra a legszebb magyar erotikus filmet jelentik. Finom, intim, és hús-vér valóság. Látok egy gyönyörű testet: kissé egybeszabott finom leány, szép mellek, furcsa haj… erotika. Látom ezt a testet, ami biztos már a földé. Hogyan gondolta ezt Pető, mi lebegett előtte? Nem tudom, csak azt tudom, hogy egy fantasztikus archeológiai lelet, és látom, hogy egy élet elképesztő erővel süt át a filmszalagon.
– Hogyan rajzolódhat ki egy élet drámája a banalitások gyűjteményéből?
– Igazán mássá ezt a munkát a munkaszolgálatos felvételek tették. A munkaszolgálat első része magyarországi munka volt, így történhetett meg, hogy Pető György, akinek sógora a szegedi hadtest főhadnagya volt, egy Békés megyei Kiszombor nevű községben töltötte a munkaszolgálatának egy részét, és ide szerencsésen magával vihette kameráját is. Ott látjuk a munkaszolgálatosokat 1940 őszén és 1941 nyarán a felvételeken, ám egészen a legutolsó pillanatig szinte semmi nyomát nem látjuk az ügyesen és tartósan elfojtott lelki megaláztatásoknak. Ezek nem jelennek meg a filmben. Olyan idilli az összes családi felvétel, az önreprezentálásnak ez a pozitív, szándéka szerint idealizált módja. Azt gondolom, hogy talán szándékos az idillnek ez a hisztérikus fenntartása, hiszen jól tudjuk, hogy 1940-42 körül már nem tarthatta meg Pető a boltját, átíratta főhadnagy sógorának a nevére.
Jelenlegi ismereteink és a felvételek idillikus, humoros jellege tehát ellentétben állnak egymással. Ez a drámai elővételezés és az idillikus kép konfliktusa. Az utólagos történelmi ismeret és a felvételek bája közötti feszültség feloldását csak egy módon tudtam elképzelni, ha énekként hallom a zsidótörvényeket. Tudtam, hogy Szemző a Schola Hungaricában énekelt vagy tíz évet, ezért azt kértem tőle, hogy recitált formát találjon. Nem tetszett neki az ötlet, nagyon sokat kínlódott vele, mígnem Soós Andrásra és Fodor Ildikóra, Magyarország két legszebb hangú gregorián énekesével el tudta képzelni. És létrejött ez a zene, amelyben az angyalok hangján halljuk az ostoba, „kafkai” zsidótörvényeket.
Nem lehet a filmben bemutatni – mert nincs róla felvétel, márpedig az amatőr vízión belül kell maradni – a második magyar hadsereg munkaszolgálatosainak pusztulását. Nem lehet bemutatni a deportálás szituációját, mert nincs róla film. A megkülönböztetett közösség belülről, intim nézőpontból érdekes, ahogy a muzulmánok a szerb kolonializmus idején Szarajevóban. A folyamat érdekes, ahogyan belülről átéli az ember. Természetesen senki nem tervezi el az öngyilkoson kívül, hogy miképpen fog meghalni, arra sem gondolunk, hogy veszélyben vagyunk és a veszély érzetét el kell fojtanunk. A film egyik nagy paradoxona, hogy 1943-ban megszületik Petőék gyermeke, és a sors akaratából egy mentőakció segítségével nem Auschwitzba, hanem a Strasshof környéki munkatáborokba kerülnek. Azokban a munkatáborokban a halálozási arány 50 százalékos volt és nem 99,9. Ennek köszönhető, hogy Lengyel Éva életben maradt, bár gyermeke, Andris meghalt. Amikor a filmben Andriskát látjuk, mindenkiben felmerül a kérdés, hogy ezek megőrültek, gyereket hoznak világra ide? (Most fejeztem be egy hasonló történetet, egy holland zsidó család történetét, ahol ugyanez történt.) Egy olyan családról van szó, ahol a túlélési arány a többi magyar zsidó családhoz képest „szerencsésen alakult”: „csak” Pető György fivére és édesanyja, „csak” Lengyel Éva édesanyja, gyermeke és bátyja és apja halt meg… A „csak” ebben az esetben azt jelenti, hogy megmaradtak, akik élnek, és megmaradtak a filmek: egy családregény. És a családregény a túlélő szempontjából nézve rejtegeti a titkokat.
– A túlélő szempontjából készült a következő rész, egy egészen más hangulatú film, az „osztálySORSjegy”…Miért volt szükséges ez a határozott váltás?
– Itt kezdődik a másik történet: a Privát szocializmus-terv első részeként megcsinálni ugyanennek a családnak a regényét, elvinni időben addig, ameddig a filmek tartanak. Az örvény négy hónap munkát jelentett, de lehetetlen volt közvetlenül abban a formanyelvben és világban folytatni, mivel a képek tartalma, a háború előtti és utáni világ, a szereplők karaktere és a történetek tökéletesen megváltoztak. A háború utáni képek sporadikusak. Született egy leánygyermek, aki pótolta az elveszett fiút. A meghalt barátok hiánya ordít a filmekről. Hol van az a társaság…? Alig maradt meg egy-két ember a szegedi munkaszolgálatos zsidók közül.
Ez a drámai világ hirtelen megszűnt, vákuum keletkezett. Talán a filmnyersanyagnak, a fotográfusnak, a laborálásnak köszönhető, hogy a fények egészen mások, mint a háború előtt. Fakóbbak a felvételek. Nagyon jól emlékszem, amikor az ötvenes évek második felében alig volt egy-két autó az utcán, a jeges még csákánnyal húzta ki a jeget és vödörrel vitte fel. Ugyanazok a fények, amelyek a háború után megjelennek a Pető-filmeken – ez már az én gyerekkorom. Nemcsak azért nem volt folytatható Az örvényben kialakított formanyelv, mert a zárt, klasszikus, szinte operai vagy oratorikus forma és a filmek tartalma megváltozott, hanem azért sem, mert ez már a háború utáni nemzedékek korszaka, ahol az élmények nagyon hasonlítanak egymásra. A kihívás az volt, hogy szakítsunk az előző elégikus regényformával, és radikálisan másképp ragadjuk meg a témát: hogyan nőttünk fel a „Rákosi János és Kádár Mátyás királysága alatt”, az elviselhetetlen és az elviselhető kommunizmus idején.
Amit a nácik meghagytak, azt a szovjetek és az ávéhások elrabolták. A lehetséges deportálás és kitelepítés elől Pető Pestre menekül, beáll az Operettszínházba, felesége soha nem megy el dolgozni, nő a gyerek… A világ, amely történelmi eseményekben gazdag volt, a barátok, az utazás, a vadászatok – mindez egy trióra szűkül, a pesti életre, a kottamásolás és az operettszínházi fellépések világára. Nagyon sok emberre, családra volt jellemző ez az izoláltság.
Mind a vágásban, mind a kollázstechnikában, mind zeneileg gyökeresen más elvet kellett megvalósítani. Nem tudom, milyen ez a film. Amennyire pontosan tudom, hogy Az örvény vagy A semmi országa mit jelent, úgy az „osztálySORSjegy”-et a saját korábbi dolgozataim között nem tudom hová helyezni. De éreztem, hogy a szocializmusról, a háború utáni világról nem lehet ugyanúgy beszélni. Megoldatlan probléma, hogy mi az a szemantika, amellyel elviselhető ez a furcsa, erős napsütésekkel teli, rossz Kőbányai világos sörrel öntözött és Népszabadságból, Balatonból, slágerekből összeálló világ, ami biztonságot adott és egyben korrumpált.
– Korábban alig használtál archív híradó-felvételeket. Ezekben a filmekben, és főként az „osztálySORSjegy”-ben azonban fontos dramaturgiai szerep jut a „hivatalos emlékezet” képeinek.
– Ha egy iparművészeti tárgyról lenne szó, akkor semmi sem kényszerítene arra, hogy abból a regényformából, amit a Bartos családban vagy a Dusi és Jenőben megtaláltam, kilépjek. De halálra unnám magam, még akkor is, ha minden család, minden regény más és más. Érdekelnek ugyanis azok a rétegek, amelyek a képek mögött vannak. Más-más indokokkal, de mindhárom műben óhatatlan volt, hogy kontrapunktként híradó-archívokat használjak, noha korábban tartózkodtam ezektől. A semmi országában és az „osztálySORSjegy”-ben kikerülhetetlen a privát és a nyilvános ellentéte. Sokkal kevésbé használom mindezt Az örvényben, a téma említett holland változatában pedig teljesen kivágtam. Mindig bonyolult kérdés, hogy egy-egy filmrészlet jelentése hogyan bővülhet a kommentár, a felirat, a zenei struktúra, a képi vágás és a képsorokon belüli tematikus váltások révén. Az egész úgy működik, mint egy regény, egy álom, ahol rétegek vannak. A történelmi paralellizmus, a párhuzamos történelem, a privát és a nyilvános, a propaganda és az önábrázolás kontrapunktja olyan rétegeket hoz létre, amelyek között még egy csomó minden történik. Ezt igazán élesen a létező szocializmus ikonográfiai problémái mutatták meg. A korszak ikonográfiájába elkerülhetetlenül beletartozik a hivatalos propaganda, a híradó, legalábbis ebben az első Privát szocializmus-részben. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy ezt folytatni kell, vagy folytatni fogom. Most azért használtam, hogy közel kerüljenek a privát szférát befolyásoló agitatív mozzanatok, és hogy a vizuális elemzés, a vágás, a kiemelés segítségével megmutassam ezeknek az agitatív elemeknek a belső rétegeit.
Privát Magyarország-sorozat
I. A Bartos család (1988)
II. Dusi és Jenő (1989)
III. Vagy-vagy (1989)
IV. N. úr naplója (1990)
V. D-FILM (1991)
VI. Fényképezte Dudás László (1991)
VII. Polgár szótár (1992)
VIII. Egy úrinő notesza (1992–1994)
IX. A semmi országa (1996)
X. Az örvény (1996)
XI. „osztálySORSjegy” (1996–1997)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 06-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1551 |
