Soós Tamás Dénes
A mozifilmmé bővített Toldi nem csupán a sorozat egybefűzött változata: a végeredménnyel Jankovics Marcell is elégedett lehetne.
A Toldi-sorozatnak kivitelező rendezője, a mozifilmnek társrendezője voltál. Hogyan kezdődött és milyen volt a munkakapcsolatotok Jankovics Marcellel?
Miután elkezdtem az Iparművészeti Főiskola animáció szakát, a ’96 -’97-es tanévben hozzá jártunk animációt tanulni, a régi Pannónia épületébe. Az órák hol valóban a mozdulattervezésről szóltak, hol pedig Marcell mesélt arról, ami aktuálisan foglalkoztatta. Egyik alkalommal a bemutatott munkámra Marcell azt mondta nekem: „Belőled még lesz valami!”. Ez akkor nagyon hízelgett. Aztán 2018 januárjában Mikulás Ferenc és Vécsy Veronika megkeresett a Kecskemétfilmtől, hogy felkérnének kivitelező rendezőnek az MTVA megrendelésére készülő Toldi-sorozathoz Jankovics mellé. Felkerestem Marcellt, aki akkor már nem is emlékezett rám; megbeszéltük, hogy nem tudjuk, pontosan mit takar a feladatköröm, de majd kialakul. Hamar jó munkakapcsolatba kerültünk. Én eleve kicsit régi vágású módon gondolkodom a rajzfilmekről, hiszen a régi pannóniás iskolán nevelkedtem. A színvilág kialakítása és a háttérfestés vezetése akkor még a másik „nagy öreg”, Richly Zsolt kezében volt, akivel Jankovics pályája elejétől szoros együttműködésben dolgozott, s aki szintén főiskolai tanárom volt. Richly sajnálatos halálát követően a látványtervezést kiváló kollégám, Maticska Zsolt vette át. Az animációs részleg irányításában szabad kezet kaptam; rajtam múlt, melyik jelenetet kinek adom ki, és az első szűrő is én voltam. Amikor elkezdtük a sorozatgyártást, Marcell még csak az első két epizód képes forgatókönyvével volt kész, és utána havonta fejezett be egy-egy újabbat. Ő készítette a figuraterveket, és ha kellett, a helyszínterveket is, mellette pedig rengeteg egyéb, külsős feladata volt, így én dirigáltam a gyártás művészeti részét, és ő volt az „átvevő bizottság”, ahogyan aposztrofálta magát. Gyakran az a mulatságos és abszurd helyzet állt elő, hogy amikor délelőttönként bejött a stúdióba, azt kérdezte, „Főnök, mit kell csinálnom?”. Neki is én adtam ki, melyik jelenet beállítási rajzait készítse el, hiszen ő egészen pontosan tudta, mit szeretne látni, és a beállítási rajzok a későbbi munkafolyamatokat nagyban meghatározzák.
A Toldi Jankovicsnak kifejezetten realista munkája.
Marcell fejében a Toldi eredetileg stilizáltabb lehetett. Ő mindig a feldolgozott műhöz, a cselekmény idejéhez alkalmazkodva igyekezett stílusirányzatokat találni a művészettörténetből. A Toldi esetében két stílust kívánt használni: az egyik, ami a figurák gondolatvilágát hivatott megjeleníteni, a Manesse-kódex inspirálta keretes kódex-jelenetekké, amit ő egy képregény gondolatbuborékjaihoz hasonlított. A „való világ” esetében pedig a Berry herceg hóráskönyvének illusztrációi lettek volna az irányadók. 1340-50 táján, amikor a Toldi játszódik, a Leonardo-féle sfumatós perspektíva még nem létezett, gótikus perspektívában gondolkodtak az alkotóművészek, ami egy furcsán kiterített, rálátásos térmegjelenítés. A távolabbi dolgok vertikálisan felfelé haladva egyre kisebbek, a horizontvonal magasan van; de már az első epizód layoutozásánál érezhető volt, hogy ez a képi megvalósítás nem igazán áll kézre a munkatársaknak sem, és nem is volt szerencsésen megoldható minden jelenetnél. Így a Toldi stílusa már az elején eltolódott a naturálisabb látvány felé; a kódexjelenetek pedig – elsősorban az animátorok játékos kedvének köszönhetően – az egyszerűre stilizálttól kicsit a cartoonosabb mozgatási stílus felé mozdultak el. Ez végül is nem baj, így a mai néző számára könnyebben élvezhető, népszerűbb formát kapott.
Az interjúiból úgy tűnt, hogy Jankovics nagyon elégedett volt a Toldival. Pedig ez volt az első digitális technikával is készült filmje, és korábban kifejezetten idegenkedett a számítógépes munkáktól.
Vécsy Veráék szerettek volna a kecskeméti mellé egy budapesti bázist is, hogy Marcellnek ne kelljen gyakran lejárogatnia Kecskemétre, ezért a Toldi-sorozatot egy Benczúr utcai stúdióban kezdtük el, ott, ahol a Ruben Brandt, a gyűjtőt is készítettük Milorad Krsticékkel. Az a stúdió éppen rendelkezésre állt teljes számítógépparkkal, a rubenes vezető alkotók közül pedig jó páran egyenesen átkerültünk a Toldiba. Marcell korábban deklarálta, hogy ő nem akar a számítógép rabja lenni. Feltételezem csak, hogy azelőtt nem tudott úgy együttdolgozni a számítógépes utómunkát végző szakemberekkel, a kompozitorokkal, mint ebben a stúdióban, ahol ő is nap mint nap bent volt, és rögtön meg tudták vitatni, hogy mik a lehetőségek. Jóllehet, eleinte hetente egyszer küldték a kompozitált anyagokat Kecskemétről az ottani kollégák, Cseh János és Nagy György, így is szép eredmények születtek, de a skype-os kommunikáció lassabb volt. Aztán a Benczúrban Wimmer László barátunk is beszállt a kompozitálásba, aki – ahogy Marcell fogalmazott – „állandóan őrjöngve akar valami jót csinálni”, és a közös helyszíni munka sokban gyorsította a haladást. A folyamatos konzultációkon ismerte fel, hogy bármit meg lehet valósítani számítógépen. „Laci anyjának már Kossuth-díjat kellett volna adni a gyerekért” – mondogatta Marcell. Régen, ha megfeszültek az operatőrök, akkor se tudták volna megoldani például, hogy a gyertyafény úgy vibráljon, mint a 6. énekben. A rendezők korábban ahhoz voltak hozzászokva, hogy csak olyat kérnek a stábjuktól, amit ők maguk is meg tudnak csinálni. Ma viszont már inkább az a fontos, hogy a rendezőnek legyen egy elképzelése, a szakemberek pedig alig várják, hogy hozzátegyék azt a pluszt, aminek ők a mesterei. Rengeteg ötlet jött a kollégáktól, amikből Marcell sokat be is épített a filmbe. Talán ezért volt, hogy egy idő után már úgy emlegette, ez a mi közös filmünk.
Mennyire tudott még belefolyni a mozifilm elkészítésébe?
Marcell a mozifilmhez kiegészítésként megrajzolt többoldalnyi képes forgatókönyvet. Az egészestés verzióba sok mindent visszaemeltünk azokból a jelenetekből is, amelyek az időkorlát miatt kimaradtak a sorozatból. 15-20 percnyi teljesen új jelenet van a filmben. Amikor előkészítettük az egészestés változatot, és a stábbal végignéztük a 12 éneket összeillesztve, Marcell könnyes szemmel ült mellettem. Búcsúzóul azt mondta: „Ez már a ti filmetek”. Holott akkor még senki sem sejtette – ő sem –, hogy nem éri meg a mozipremiert. Sajnos a gyártásban már nem vehetett részt, de fontos kiemelni, hogy a moziváltozatnak is Marcell a szellemi atyja. Hogy társrendezőként tetszelgek mellette, az kényszerűség, én itt is elsősorban a kivitelezést irányítottam, csak most már egyedül az én kezemben futottak össze a szálak.
Jankovics a mozifilmben esélyt látott rá, hogy tovább tökéletesítse a sorozatot.
Ahol nem voltunk elégedettek a karakterrel, a mozgatással, azt újraanimáltuk. Selmeczi György rengeteg új zenét írt a filmhez, hogy ne a sorozatból átvett, 8 perces kis zenei íveket halljuk, amelyekben sűrűn ismétlődnek ugyanazok a motívumok, hanem mozifilmhez illően hosszabb témákat bonthasson ki. Széles Tamás, a film narrátora sok szövegrészt újramondott, 5.1-es mozihangzást kapott a film, digitális utómunkában pedig az elsőtől az utolsó jelenetig mindet feljavítottuk kicsit, hogy a nagyvászonhoz illők legyenek. Remélem, Marcell nem lenne elégedetlen az eredménnyel.
A gyerekektől milyen visszajelzéseket kaptatok a sorozatra?
Nem sokkal Marcell halála után tesztvetítést szerveztünk két általános iskolás osztálynak. Azt én könnyeztem meg majdnem. Hiába csöngettek ki, nem kértek szünetet, időtlenségben nézték és élvezték a filmet. Volt olyan kissrác, aki percekig tátott szájjal, rezzenéstelenül bámulta a vásznat. Akkor már sejtettük, hogy működni fog a Toldi egészestés filmként, annál is inkább, mert ez tényleg egy egyívű történet, amit egy szuszra érdemes megnézni. Legtöbben azt említették hibaként, amit mi is éreztünk a sorozat gyártásánál, hogy a cseh vitézzel folytatott párbaj túl rövid. Bár a versben is csak annyi áll, hogy Miklós odacsapja Mikolát a földhöz, majd lenyisszantja a fejét. Ezen nyújtottunk egy kicsit, látványosabbá, feszültebbé tettük.
A szőke, lángoló hajjal Jankovics naphősként ábrázolta Toldit, de erről ma már sokaknak inkább a Dragon Ball-sorozat ugrik be.
Sok félművelt kommentelő ráugrott erre a témára, pedig elég lett volna csak a kronológiát megnézniük: Marcell már 1981-ben megcsinálta ezt a Fehérlófiában. Nem volt szüksége rá, hogy más, kommersz rajzfilmekből merítsen. Amúgy meg nincs semmi baj ezekkel az akaratlan áthallásokkal. Amikor az első epizódban Miklós áll a pusztában, mi is mulattunk azon, hogy úgy néz ki, mint Luke Skywalker. De hát ilyen volt akkoriban az öltözék, egyszerű, színezetlen lenvászoning, gatya, tarsoly a derekán. Valószínűleg Luke-ot is szándékosan ábrázolták úgy, mint egy középkori parasztgyereket, a „legkisebb fiút”. Nem más filmekre való utalás, inkább önreflexió van számos a filmben; helyenként erős képi párhuzamok vannak a János vitézzel, a Fehérlófiával: a kompozíciók, beállítások, a templomtorony körül röpködő galambok, a csillagképek, vagy ahogyan a hős átváltozik naphőssé vagy viharistenné… Ezek mind Marcell gondolkodásmódját tükrözik.
A korhűség milyen kihívások elé állította a stábot?
A Toldinak oktató célzata is van: amennyire tudtuk, hitelesen mutattuk be, milyen lehetett Magyarország a 14. század második felében. Az akkori Buda és Pest nem egy Európától elmaradt végvidék volt, hanem a kor színvonalán kiépült városok. Hogy a látvány nem teljesen fedi le Nagy Lajos korát, annak az az oka, hogy egy vonzó lovagvilágot szerettünk volna megteremteni. Ennek érdekében pár évtizedes eltéréssel, a Zsigmond-kori, mutatósabb állapotában ábrázoltuk például a Budai Várat, mert furán nézett volna ki, ha az építkezés korábbi szakaszában lévő, felállványozott falakat mutatunk. Ez a hátteres csapat munkáját dicséri. Az edukatív jelleg olyan apróságokban is érezhető, mint például amikor Miklós a fürdetés után, külön húzza és köti fel a harisnyaszárakat a berhének nevezett bugyogóra, hiszen akkoriban még nem volt a mai értelemben vett nadrág, csak különálló gatyaszárak, amiknek aztán pár évtized múlva már összevarrták az ülepét, és akkor jött a gatyapőcös világ, fel-lehajtható leffentyűvel a nadrág elején. De számtalan egyéb ilyen kultúrtörténeti apróság van a filmben. Ezeket Marcell tudatosan építette be a sorozatba, hogy a kisiskolások, vagy akár a felnőtt nézők, minél több tudást szerezhessenek az akkori világról…
Összességében csodálatos négy és fél év volt a Toldi gyártásával töltött idő. Hálás vagyok a sorsnak, nemcsak azért, mert Jankovics Marcellel dolgozhattam, de a nagyszerű csapatért is, akikkel öröm volt együtt létrehozni valami maradandót.
A Kecskemétfilm és a Mozinet bemutatója: október 20.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/10 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15502 |
