Sándor Anna
A mesefilmeknél a történethallgatási transz helyére a katarzis lép.
Boldizsár Ildikó mesekutató, író szerkesztő, kritikus, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója. Szerinte minden élethelyzetnek megtaláljuk a népmesei párját, Shrek pedig azáltal válik igazán hőssé, hogy minden körülmények között jó marad.
*
Egyetemistaként a fejedre esett egy mesekönyv (a Népek meséi sorozatból) az albérletedben, és ez szó szerint sorsfordítónak bizonyult. Mit találtál a népmesékben, amiért ennyire magukkal ragadtak?
Szerencsére sokáig nem tudtam, hogy mi ragad magával egy-egy népmesében. Azért szerencsére, mert így volt alkalmam hosszú évekig pusztán ebben az „elragadottságban” létezni. Nekem nehezen ment a „logosz” segítségével feltérképezni a világot, nehezen ment a szaktudományos gondolkodás, gyötrelmes volt az elvont filozófiai fogalmakkal és a tudományos szövegekkel való birkózás. Sokáig tartott, mire képessé váltam ezek megértésére és használatára, de az ELTE esztétika tanszéke kitűnő edzőterem volt mindehhez. Félúton járhattam e tanulási folyamatban – harmadéves voltam –, amikor ez a „fejemre esés” megtörtént. Most már úgy látom, pont jókor. Van egy népmese, amelyben Kolontos Palkót a tanítómestere egy aranykalapáccsal vágja fejbe, és onnantól kezdve Palkónak fokozatosan átalakul a gondolkodása, megváltozik a világhoz való viszonya. Valahogy ez történt velem is. Egyszeriben világossá vált számomra, hogy mindazt, amit a különböző tudományágak saját szókészletükkel, hosszú körmondatokkal közvetítenek, a mesék nagyon egyszerűen fejezik ki: képek segítségével. Lenyűgözött ez a felismerés, mert egyszeriben választ találtam sok kínzó egzisztenciális kérdésemre a klasszikus „mi értelme van az életnek” kérdéstől kezdve az éppen aktuális párkapcsolati válságomon át egy lehetséges jövőkép megformálásáig. Azt akkor még nem tudtam, hogy én alapvetően a mítosz – a képek – nyelvét értem jobban, és tizenöt év kellett ahhoz, hogy ki merjem mondani: a kultúránkat évezredeken keresztül meghatározó képi gondolkodásnak létjogosultsága van a világ megismerésében. Napi tapasztalatom, hogy vannak gyerekek és felnőttek, akik hozzám hasonlóan a képi gondolkodásban erősebbek, és egy sor kudarcuk annak köszönhető, hogy nem kapnak támogatást ahhoz, hogy saját nyelvükön beszélhessenek. Megrendítő volt, amikor egy 40-es IQ-val rendelkező fiatalember szeme csillogni kezdett mesehallgatás közben, majd hozzám fordult és azt mondta: „Te beszéled az én nyelvemet”.
Honnan jött az ötlet, hogy terápia alapjává tedd a népmeséket? Hogyan segíthet a mese az életünk problémáinak a megoldásában?
Nem ötlet volt, ezt is hosszú évek tapasztalata formálta. Az a bizonyos tizenöt év arra kellett, hogy mindazt, amit „elragadottságomban” érzek, el tudjam mondani a logosz nyelvén is, képes legyek egyfajta egyensúlyra a kettő között. Ezt ma úgy hívják: a jobb és bal agyfélteke egyensúlya, és abban mindenki egyetért, hogy ez az állapot kihat az ember fizikai és mentális állapotára. Első lépésként megírtam egy kanditátusi értekezést a mesékről, amelyben szó sem volt meseterápiáról. Egy lehetséges meseesztétika kidolgozása volt a célom, a folklorisztika, irodalomtudomány, filozófia és vallástörténet szakkifejezéseinek alkalmazásával. Aztán a néprajztudomány kandidátusaként tanácstalanul ücsörögtem a jegyzeteim és kutatási terveim között, amikor a középső gyerekem súlyosan megbetegedett. Ebből a válságból született meg a meseterápia. Az ő gyógyulása, később pedig a kórházi mesemondások alatt szereztem első tapasztalataimat arról, hogy a történethallgatási transznak valóban milyen jótékony hatásai vannak a fizikai állapotra. Katartikus volt látni, hogy a logosz uralma alól felszabaduló elme milyen könnyen utat talál a képekben rejlő üzenetekhez. Később pedig, amikor már egyre nehezebb terepeken meséltem – gyógyíthatatlan betegek ágya mellett, női és férfi börtönökben, gyermekotthonokban, idősek otthonában – azt is láttam, hogy némi segítséggel a mesékben rejlő, szimbolikus formában kódolt tartalmak átalakíthatók személyes erőforrássá. Nos, ez a „némi segítség” lett aztán a meseterápia, ami nem más, mint a mesék tudatos használata. Egy sajátos nyelv, amely lehetővé teszi, hogy a fogalmi gondolkodáson túli jelentéstartalmak is elérhetőek legyenek.
Gyakran mondod, hogy minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja. Ez mit jelent?
Első körben azt a felismerést szerettem volna tudományosan igazolni, amiről az előbb beszéltem: nevezetesen, hogy a világ megismerhető a meséken keresztül is. Ezt pedig csak akkor lehet kijelenteni teljes bizonyossággal, ha valóban minden emberi helyzetre találunk a hagyományban szüzséket. Így hát nekiálltam összevetni a felnőtt élethelyzeteket – a mese eredendően a felnőttek műfaja volt – és a meséket, és azt találtam, hogy a világ mesekincsében valóban minden élethelyzetnek van egy mesebeli párja. Bármi történt az emberrel, arról biztosan született egy történet, amelyek azóta folyamatosan ismétlődnek. Ráadásul – és ez is a meseterápia egyik alappillére – ezekben a régi történetekben a hősök végigvisznek egy folyamatot: különféle válságokat élnek át, amelyekből így vagy úgy kikeverednek. Ennek az „így vagy úgy”-nak a tüzetes vizsgálata megint csak rengeteg felismerést hozott, amit beépítettem a meseterápia módszertanába.
Hogyan képzeljünk el egy terápiás ülést? Különbözik-e, és ha igen, miben, ahogy egy gyerekkel vagy egy felnőttel foglalkozol?
A módszer gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt alkalmazható az önismereti céltól egészen súlyos életválságok megoldásáig. A mesék viselkedési modelleket és erkölcsi alapmintákat mutatnak be, a fejlődés szükségszerűségével együtt. Holisztikus módon fejlesztik a személyiséget és annak egészére vannak elementáris hatással: mozgásba lendül a képzelet, a fantázia, az érzelmi háló, az érzékszervek és az intellektus. Már maga a mesehallgatás is növeli az életkedvet, a reményt és csökkenti a szorongást és félelmet. A népmesék a megküzdési stratégiák egész tárházát mutatják be, s mindenki saját egyéni mintázatának megfelelően választhat a különféle helyzetű, eltérő képességű és sokféle megküzdési stratégiával rendelkező hős közül. Első lépésben a meseterapeuta megtalálja azt a mesét, amely nem csupán az aktuális problémát vagy kritikus helyzetet mutatja meg, hanem az azokból kivezető utakat, fejlődési lehetőségeket is. Gyerekek meseterápiájában használunk népmeséket, klasszikus és kortárs műmeséket, igaz történeteket és gyerekek által kitalált fiktív történeteket is, a felnőttek meseterápiája kizárólag népmesékre épül. A kiválasztott, problémához illeszkedő történeteket háromféle módon dolgozzuk fel: alkotó-fejlesztő meseterápiás foglalkozáson, mesecsoporton vagy egyéni terápiában. Az alkotó-fejlesztő meseterápiás foglalkozások 45-90 percesek, itt a csoportvezető által választott mese kötött forgatókönyv szerinti feldolgozása van fókuszban. A foglalkozás középpontjában az élőszavas mesemondás áll, a mesehallgatást követő próbák és feladatok e köré szerveződnek. Leggyakoribb cél a prevenció vagy az adott közösséget (óvodások, kiskamaszok, kamaszok, felnőttek, munkahelyi közösségek stb.) érintő problémák mesék segítségével történő rendezése.
A két-három napos felnőtt mesecsoportokon minden résztvevő a maga által választott mesével dolgozik. Első körben egy un. objektív mesemátrix segítségével nyitjuk meg a mesét, majd pedig a szubjektív mesemátrix következik. Utóbbi segítségével történik meg a mesével való mélyebb azonosulás, amely elvezet a „mesei rend” és a „saját rend” közötti egyensúly megteremtésének lehetőségéhez is. Csoportos meseterápiák szerveződhetnek egy-egy téma vagy egy-egy célcsoport köré is.
Az egyéni meseterápia esetfelvétellel kezdődik, a meseterapeuta ennek alapján választja ki a terápia alapjául szolgáló mesét. Az ülések során megkezdődik az életesemények narratív feldolgozása, ami azt jelenti, hogy a kliens a mesén keresztül néz rá addigi életére, valamint – s ez a terápia lényege – azokra a jövőbeli lehetőségekre, amelyeket a mese megnyit számára. Ezek megmutatkozhatnak a mesehős útjában, a szereplők egymáshoz való viszonyában, a helyszínekben rejlő szimbolikában, a segítő és az ellenfél egymásnak feszülő alakjában vagy az állatok, tárgyak és növények alakjában, szerepében. A terápia során nem történik meseelemzés vagy mesefejtés. A gyerekek egyéni meseterápiája az alkotó-fejlesztő meseterápiás foglalkozások forgatókönyvére épül, és sok játékos, mozgásos elemet tartalmaz.
A 21. század nem hozott olyan új élethelyzeteket, amikre a régi történetek már nem feltétlenül tudnak megoldással szolgálni? Születnek ezért ma új népmesék?
Ahogy mondani szokás: itt van a kutya elásva. A mesék ugyanis nem csupán konkrét élethelyzeteket mutatnak be – szegénység, gyermektelenség, árulás, hűtlenség, útnak indulás, pártalálás, felnőtté válás stb. –, hanem pontos képet adnak az élethelyzeteket kísérő lelkiállapotokról és megküzdési módokról. Ezek pedig mit sem változtak az idők folyamán. A születés és a halál konkrétsága és misztériuma, az élet- és a halálfélelem, a szorongás, az örömre való képesség és képtelenség, a sötétségből a fénybe, a káoszból a rendezettségbe való haladás örök témái a meséknek, és később a többi művészeti ágnak is. A mesék sárkányküzdelmének forgatókönyve például megegyezik azzal a móddal, ahogy ma egy súlyos betegséggel megküzd valaki; a toronyba zárás motívuma hasonlítható a vírushelyzet alatt kialakult karantén-helyzethez; a személyiségfejlődés lépcsői az égig érő fa megmászásához; a belső erőforrások megtalálása a táltos paripa gebéből való felélesztéséhez – hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsem. Tehát a régi történetek a mai problémákra is jól használhatók.
Ennek ellenére ma is születnek „népmesék”. Egyrészt minden élőszavas mesemondással új változat keletkezik, ahogy a mesegyűjtés 19. századi kezdetéig régebben is így volt: egy mese több változatban is létezett. Amikor én elmesélek egy könyvből ismert mesét, nem a szöveghűségre törekszem, hanem arra, hogy azt, amit változatlanul kell továbbadni, változatlanul adjam át – ezek az úgynevezett tételmondatok –, a többivel pedig szabadon bánjak. Ezek a mesék is „újak” lesznek bizonyos szempontból. Másfelől vannak olyan mesemondók, akik különféle meserégiókból származó motívumokat gyúrnak össze, s így alkotják meg saját egyéni meséjüket. Zalka Csenge Virág például ezzel a technikával reflektál azokra az új élethelyzetekre, amelyekre – főleg a gyűjtés kezdetét jellemző módszertani hibák miatt – kicsit nehezebben találunk jó szövegeket.
Harmadrészt pedig itt vannak a műmesék, azok a klasszikus és kortárs mesék, amelyek egy része a népmesék kombinációinak tekinthető. Ezek azért olyan fontosak, mert a gyerekek élethelyzeteire reflektálnak, ezért kerültek be a gyerekekkel folytatott meseterápiába. Az utóbbi 10-15 évben megnőtt a lélektanilag hiteles, a gyerekek érzés- és gondolatvilágát messzemenőkig tiszteletben tartó, értékes és progresszív gyerekkönyvek száma. Ma már azt is bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nincs olyan gyermeki élethelyzet, amelynek ne lenne műmesei párja.
Miben működik másképpen egy népmese, mint egy olyan műmese, aminek ismerjük a szerzőjét?
A legfontosabb különbség, hogy a népmesék elsősorban a kollektív tudattalan részeként az egyetemességükkel oly ismerősek számunkra, míg a műmesékben az adott szerző vagy adott kor világképe, szemléletmódja határozza meg a szöveget, amelyre nem vonatkoznak azok a szerkezeti megkötöttségek, amelyek a népmesékre. Egyébként pont ezek a morfológiai törvényszerűségek teszik alkalmassá a népmesét terápiás célokra: a hét állandó szereplő egymáshoz való viszonya, a szereplők meghatározott funkciói, a motívumok egymáshoz kapcsolhatóságának szabályrendszere (bizonyos motívumok csak bizonyos motívumokkal kapcsolódhatnak, különben káosz keletkezik), a rendezettség felé való haladás, a megoldásközpontúság. A műmesékben nincsenek szabályok: amíg a népmesékben minden lehetséges, a műmesékben mindent lehet. Utóbbinál még az sem követelmény, hogy megoldódjanak vagy jól végződjenek a történetek, sok elvarratlan szálat és tragikus végű szüzsét találni közöttük. Természetesen a népmesék között is vannak rosszul végződő történetek, de ez mindig azért alakul így, mert a mesehős megszegett valamilyen elemi szabályt. A népmesék kódokkal dolgoznak, azaz megnyitnak egyfajta természetes tudást, a műmesékben inkább lemásolható „javaslatok”, tanácsok vannak. Ugyanakkor csodálatos lehetőség a műmesékkel való meseterápiás munkában, hogy a többségükből hiányoznak a „tökéletes”, nagy formátumú hősök, ami egyrészt önmagunk nem annyira tökéletes részének megértésére, másrészt mások elfogadására hívja fel a figyelmet. Az, hogy a műmesékben lehet tévedni, lehet kis célokért elindulni, s még az is előfordulhat, hogy a szereplők a cél elérése nélkül is elégedettek és boldogok lesznek, rendkívül felszabadító érzés teljesítményorientált világunkban.
A meseterápia sok belső képpel, szimbólummal dolgozik. Egy mesefilm a vizualitása miatt alkalmas lehet ebben a rendszerben a terápiás munkára?
A vizualitás és a terápia összefüggése nagyon izgalmas kérdés. A Metamorphoses Meseterápiás Módszer ugyanis az élőszavas mesemondásra épül, pont azért, hogy belső képeket aktivizáljon a mese hallgatóiban. A belső képek megszületése már önmagában terápiás hatású, ráadásul a terápia irányát is ezek a rendkívül szuggesztív, személyes képek határozzák meg. A szerző és a szöveg iránti tiszteletből a műmesék szöveghűséget érdemelnek, ezért ezeket mindig szó szerint olvassuk fel, viszont a felolvasott szöveg nem hozza létre a terápia szempontjából oly kívánatos történethallgatási transz állapotot. Ezért a műmesék esetében egészen másképp kell eljárni mind a ráhangolás, mind pedig a mesét követő feldolgozás során. Ugyanez van a mesefilmekkel is, de ott még kiélezettebben: a készen kapott képek egy fikarcnyi helyet sem hagynak a belső képeknek, ezért klasszikus meseterápiára semmiképpen nem alkalmasak. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mint minden művészeti ág, a mesefilm/animáció is alkalmas lehet terápiás célokra, de kizárólag egy, a saját keretrendszerén belül megalkotott, önálló metodikával.
A vizuálisan konkrétabb, illetve az ennél mindenképpen stilizáltabb animációs mesefilmek között látsz különbséget, hogy mekkora teret hagynak a képzelőerőnek? Vagy inkább az számít, hogy az adott történet konfliktusai, dilemmái mennyire mozgatják meg érzelmileg a nézőt?
Igen, épp ez lehetne a kulcsa az „animáció-terápiának”, amit mondasz: a képzelőerő és a cselekményközpontúság viszonya. Az élőszóban, kísérő képek nélkül elmondott népmeséknél ez az arány kiegyenlített: a történet rengeteg lehetőséget ad arra, hogy a hiányzó képeket az ember saját személyes élettapasztalatai, megélt életeseményei és saját belső valósága szerint készítse el. Ez roppant tanulságos tükröt tár elé önmagáról, de emellett lehetőséget ad arra is, hogy a készen kapott forgatókönyvvel párhuzamosan megalkossa saját forgatókönyvét is, amelyhez a hallott népmese csupán keretként vagy viszonyítási alapként szolgál. A műmeséknél már számolnunk kell az illusztrációkkal, de azért bőven marad még hely a képzelet számára, amit ki is használunk a terápia során. Az animációs mesefilmeknél megfordul a helyzet: a képek átveszik a hatalmat, a történet nem a nézőben, hanem rajta kívül játszódik le. A történethallgatási transz helyére a katarzis lép, ami nem egy elavult esztétikai kategória, hanem egy olyan „vegyes érzelmi csomag”, ami kibontásra vár. A műmesékkel végzett terápiás munka során ez a „kibontás” zajlik, és én az elképzelt mesefilm-terápiában is ezt tenném meg kiindulási alapnak: egy-egy jelenet belsővé tételével mindenképpen ráerősítenék azokra a lehetőségekre, amelyek a fantázia számára hagyták nyitva a kapukat.
A népszerű fantasyk (filmes), szuperhős- vagy akár horrorfilmek napjainkban mennyire veszik vagy vehetik át a népmese funkcióit?
De jó, hogy ezt megkérdezted, mert az előbb, amikor az új népmesék születéséről beszélgettünk, két fontos dologról megfeledkeztem, mint „új népmese”. Egyrészt a városi folklór történeteiről, azaz azokról a sztorikról, amelyek mintegy népmeseként kapnak szárnyra egy-egy közösségben és vándorolnak szájról szájra, másrészt pedig azokról a filmekről, amelyek a Campbell-féle „hős útja-sémára” épülve a népmesék tovább élésének tekinthetők. Ezek teljes mértékben átveszik a népmese legfontosabb funkcióit: kielégítik a velünk született történetéhséget, megörvendeztetik a történetek értésére és mondására programozott agyat, jól használható megküzdési stratégiákat tárnak elénk és megerősítenek bennünket azzal kapcsolatban, hogy nem vagyunk egyedül nyűgeinkkel, bajainkkal, sőt mindannyiunknak adott a lehetőség a hőssé válásra. Ezt persze nem úgy értem, hogy mindannyian nagy tettek végrehajtására vagyunk predesztinálva, hanem úgy, hogy saját személyiségünk lehetőségein belül járhatjuk végig a hős útjának állomásait.
A nagy mesefilmgyáros Disney egyre többször tesz meg erős, aktív nőket és lányokat főszereplőnek, és mutat be jól működő vagy azzá fejlődő női kapcsolatokat, mint ahogy az például Jégvarázsban (lánytestvérek) vagy a Merida, a bátorban (anya-lánya) is történt. Mivel ez a váltás párhuzamos a nyugati társadalmak női emancipációs fejlődésével, a folyamat hasonlítható ahhoz, ahogy a hagyományos mesemondó is figyel(t) a hallgatósága igényeire és aszerint választott mesét, vagy alakította azt?
A jó mesemondó minden korban érzékenyen figyelt a hallgatóságára, de nem azért, hogy kielégítse az igényeit, hanem azért, hogy tudja, mi történik egy adott közösségben, és adekvát válaszokat adjon a történésekre. A jó mesemondó nem a hallgatóság igénye szerint mesél, hanem egy univerzális értékrend átadását tekinti feladatának. Persze azért a mesemondók között is vannak olyanok, akiknek a szórakoztatás a céljuk. Keleten például megkülönböztetik a „szórakoztatva mesélőket” és az „éjszakai mesemondókat”. Nagy Sándor, aki nagyon szerette a meséket és minden nap meséltetett magának, kizárólag „éjszakai mesemondókat” hallgatott, akik mellőzték a mesemondás szórakoztató funkcióját.
A Disney kitűnő mesemondó, és egyesíti magában ezt a két mesemondó-típust. Meglehetősen gyorsan reagált az általad „nyugati társadalmak női emancipációs fejlődésének” nevezett folyamatra. Érdemes azonban tudni, hogy az általa közismertté tett erős, aktív nőtípus része volt a hagyománynak, csak ezek a történetek valahogy kimaradtak a gyűjteményes kötetekből vagy a gyűjtők eleve fel sem jegyezték őket. Kétségkívül a Disney-filmek nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy ezek a mesehősnők bekerültek a közgondolkodásba, megerősítve a saját útjukat bátran felvállaló lányokat és asszonyokat, viszont nem gondolom, hogy ezzel a stúdió bármilyen igényt szeretett volna kielégíteni. Inkább bátor tett volt ez a javából, igazságszolgáltatás egy fájóan hiányzó szüzsének, megerősítése egy kiveszőben lévő gondolkodásmódnak, tiszteletadás a nőknek.
Miközben a Shrek posztmodern játékossággal karikírozta ki a népszerű klasszikus mesék sorát és szereplőit, a cselekmény gerince nagyon is hagyományos: egy hőssé válási történetet látunk. Ezzel a Shrek lehet bizonyíték, hogy bizonyos szüzsék sokkal mélyebben kódoltak a fajunkban vagy a kultúránkban, mint hogy az aktuális korszellem hatni tudna rá?
A hőssé válás bemutatása alap-szüzsé az emberiség történetében, már a mítoszok egy része is erre épül, mint ahogy a későbbi varázsmeséknek, aztán még később minden mesefilmnek ez a fő témája. Ez tehát önmagában még nem elég a sikerhez. Szerintem a Shrek sikerének titka a karakterekben rejlik. Egyrészt a sorozatban a klasszikus mesehősök – szakítva minden morfológiai törvényszerűséggel – teljesen új funkcióval és a megszokott sztereotípiáktól jócskán eltérő személyiségjegyekkel vannak felruházva. Másrészt Shrek sem rendelkezik azokkal a hősies tulajdonságokkal. amelyeket megszoktunk, és nem is azáltal válik igazán hőssé, hogy végigjárja ennek útját, hanem azzal, hogy minden körülmények között jó marad. A „jóság” például egyike azoknak az univerzális értékeknek, amelyek kiemelt fontosságúak a mesékben. Az „aktuális korszellem” tömegeket ránt magával, míg ezzel szemben a „jóságra” kevesen képesek. A ránk maradt mesék azt is megmutatják, hogy minden körülmény között jónak maradni mindig is hősies feladatnak számított, és Shrek is pontosan ezt teszi.
Itthon Jankovics Marcell munkássága (Fehérlófia, Magyar népmesék), nemzetközi szinten például a Kells titka szép példája annak, hogyan ápolható a vizuális szimbolikus hagyomány a mozgóképen. Találkoztál olyannal a praxisodban vagy elképzelhetőnek tartod, hogy valakinek az ilyen vizuálisan hagyományőrző mesefilmek segítenek visszatalálni a népmesék és mítoszok nyelvéhez, világképéhez?
Sajnos nem könnyű manapság ennek a nyelvnek a megértése, mint ahogy régebben sem volt magától értetődő termékeny kapcsolatba lépni egy-egy szimbólummal. Időigényes, sok csöndet kívánó tevékenység ez, nem mondhatnám, hogy sokan tolonganak a visszatalálás felé vezető úton. A meseterápia nagyon népszerű lett ugyan, rengetegen szeretnék megtanulni a módszert, hosszú várólisták alakultak ki a tanfolyamokra, de amikor a hallgatók szembesülnek azzal, hogy a tananyaghoz hozzátartozik a mesék mélyebb értése, elbizonytalanodnak és megijednek. Az általad említett filmek alkalmasak rá, hogy fellobbantsák az érdeklődést és elvezessék az érdeklődőt a forrásokhoz, de veszélyes is lehet az ott megtalált kincs. Csak az érti meg ugyanis ezt a nyelvet, aki hajlandó a mesék világ- és életszemléletét a saját életében is érvényesíteni. A jelenlegi társadalmi berendezkedések nem támogatják ezt a folyamatot, ugyanakkor az is látszódik, hogy lassan nem marad más alternatíva. Előbb-utóbb vissza kell találnunk oda, ahonnan elindultunk, hogy újragondoljuk a világban elfoglalt helyünket. És akkor jól fognak még jönni a mítoszok és a mesék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/10 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15499 |
