Kolozsi László
Hansen-Løve filmjét Rohmer, a „kis semmiségek” nagymestere ihlette.
Egy francia filmben gyakran semmi különös nem történik. E semmi különös mégis annyira egyedi, ugyanakkor annyira hasonlatos lehet a néző hétköznapi valóságához, hogy azt az érzést keltheti, nem is filmet látunk, hanem egy valóságosan és intenzíven megélt élet képi dokumentumait. Olyasvalaki életét, akinek nem csak az emlékezete átlagon felüli, hanem az a képessége is, hogy sorsát, sorsának alakulását, az azt befolyásoló külső tényezőket, valamint a belső adottságait, azt, hogy azok hogyan hatnak a sorsára, átlássa. Vagyis úgy tekintsen rá életére, annak egyes epizódjaira, mint egy panorámaképre, aminek egészét és legapróbb, az egészet leginkább jellemző részleteit is képes élesen látni. Ez a látásmód nem csekély mértékben hasonlít ahhoz, ahogy a klinikai halálból visszatértek elbeszélései szerint látjuk az életünket abban a pillanatban, amikor testünkből távozunk. Nem a teljes életre, hanem annak hangsúlyos szakaszaira, traumatikusabb epizódjaira, a traumák feldolgozására látni rá ebből a szemszögből. És e pontból nézve a kisebb részletekben, az epizódok egyes, csak egészen közel hajolva látszó apró rezdüléseiben lehet észrevenni azt, amit valóságos és éppen, mert ezen apró rezdülésekben nyilvánul meg, megfoghatatlannak tetsző boldogságnak nevezhetünk.
Az olyan francia filmek, mint a Bergman szigetét és Az eljövendő napokat rendező Mia Hansen-Løve Egy szép reggelenje, legnagyobb erénye, hogy bár nem erre irányul a szándékuk, mégis a boldogságról szólnak, arról, hogy az milyen illékony, milyen váratlanul tör ránk. És hogy milyen könnyen elsiklunk boldog pillanataink fölött. Az Egy szép reggelen főhőse az emlékezetét elvesztő apa, olyasvalaki, akinek a testéből már elszállt a szellem – holott azt Kanttal, Kafkával, Adornóval, alapvetően német szerzőkkel pallérozta (ezért is érezzük olyan fájdalmasnak a veszteséget: hatalmas tudás vész el), akinek a lelke előbb halt meg, mint a teste. És a lánya, aki tudja, milyen ember volt, és azt szereti benne, aki volt, kénytelen az apját újabb és újabb intézetekben elhelyezni, miközben egykori férje emlékével, illetve a férje egykori barátja iránt érzett szerelmével is küzd.
A férj barátja, Clément, akivel Sandra a szeretői lét minden viszontagságát átéli, a féltékenységet, amit a férfi felesége iránt érez, az aggodalmat, a félelmeket, a dühöt, hogy a férfi – aki valóban nem egy szilárd és szimpatikus jellem – alig van mellette, és neki csak órák jutnak. Mindaz, amit Sandra átél, hétköznapi, mással is megtörténik, és ha nem is pontosan így, de így is megtörténhet. Mindezt azért is lehet elhinni, mert a Sandrát alakító Léa Seydoux mintha egyáltalán nem játszana: természetes és eleven a vásznon, nem is próbál szép lenni, fiús frizurájával, előnytelen csíkos pólóiban. Egy hétköznapi tolmácslány, aki egyedül neveli a lányát, aki próbál helytállni, és aki egyes pillanatokban, de csak pillanatokra – és ezért nagyszerű Léa Seydoux alakítása, mert ezt tudja láttatni – igenis, minden megpróbáltatás, az apa betegsége és leépülése ellenére is boldog. Az, amikor karácsonykor a részt vesz a Mikulás-várásban, és élvezi a színjátékot, amiben mindenki oly nagy örömmel játsza szerepét, amikor segít kipakolni apja könyveit az egyik tanítványnak, aki megkaphatta a gazdag német nyelvű könyvtárat, amikor bort bontanak egy vacsoránál, és felidézi apja egyik kedvenc könyvét (innen a cím).
Mindezt, a boldogság ilyetén megidézését egy valaki tudta biztosabb kézzel megjeleníteni, a rendezőnőnk számára is oly fontos Eric Rohmer. Nála is az irodalom és a filozófia a kiindulási pont, az élővé tett filozófia az, amiből kinőnek a film epizódjai. Rohmer filmjeit nézve úgy érezzük, hogy látszólag semmi sem történik bennük, mégis, mintha az, amit látunk, velünk történne. Velünk is történhetne.
Mia Hansen-Løve még nem jutott el abba a szférába, mint Rohmer, nála még nem válik az általánossá tett egyedi erkölcsi példázattá, még nem ért el oda, hogy felmutassa a semmi, a semmi különös mögött az erényt, a bűntudatot, a legmélyebb egzisztenciális félelmeket, vagy az attól való félelmet, hogy a lét valójában üres. Még nem film-filozófus. Még csak egy tipikus francia mesélő. Egy jó mesélő.
EGY SZÉP REGGELEN (Un beau matin) – francia, 2022. Rendezte és írta: Mia Hansen-Løve. Kép: Denis Lenoir. Szereplők: Léa Seydoux (Sandra), Pascal Greggory (Georg), Melvil Poupaud (Clément), Nicole Garcia (Françoise). Gyártó: Les Films Pelléas. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 112 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/10 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15498 |
