Báron György
A sztárok ritkán öregszenek szépen, a nagy színészek képesek méltósággal korosodni. Jean-Louis Trintignant közéjük tartozott. Minden életkorban megtalálták a hozzá illő szerepek.
Anyósülésen
Hatvan év előtti kopott fekete-fehér fotó: hosszú sor áll egy budapesti mozi előtt. A bejárat fölött lendületes betűkkel: Előzés. Az egyik első „nyugati” film, amely alig néhány évvel a forradalom leverése után a honi nézők elé került, legalábbis a komolyak közül, mellette legföljebb Visconti Rocco…-ját említhetjük, amit egy hazai kurzuskritikus azonmód meg is vádolt gyilkosságra történő felbujtással, hogy a magyar forgalmazók kedvét még az ilyen fölöttébb óvatos határátlépésektől is elvegye. Akkoriban, ha valami egyáltalán bejöhetett a hanyatló Nyugatról, az Norman Wisdom vagy Louis de Funès blődlijeinek veszélytelen sorozata. Velük ellentétben az Előzés azt mutatta meg, hogyan élnek kortársaink a vasfüggöny boldogabbik felén - enyhe társadalomkritikával megfűszerezve, ám ez akkor senkit nem érdekelt. Ha az eszmék és művek szabad közlekedése tilos, minden „onnan” érkezett mozgókép átértékelődik, miként egy éhező is másként lát a vásznon egy ínycsiklandó vacsorajelenetet. Az Előzés kultfilmmé lett, mert a „nyugati” életformát mutatta be az erre éhezőknek, legalábbis azt, amit róla, valódi információk híján, elképzeltek. Az édes életet, a szabadság örömét, ennek vált jelképévé a féktelen száguldás a nyitott Lancián a Via Veneto-tól az olasz Riviéra homokos tengerpartjáig. Lenge öltözetű meseszép lányok, a kor divatos slágerei, Peppino di Capritól a „Saint Tropez” és Edoardo Vianello-tól a „Guarda Come Dondolo”. Az Előzés bulijeleneteiből tanulták a magyar tinédzserek az akkor divatba jövő, a hivatalos propaganda által őrültnek bélyegzett új mánia, a tviszt lépéseit. Egy nemzedék dúdolta-fütyülte a Dondolót. Csak kevesen vették észre, hogy az Előzés – akárcsak Fellini filozofikusabb-mélyebb Az édes élete – az okkal irigyelt életforma keserű kritikáját nyújtja. Jean-Louis Trintignant-t ekkor ismerte meg és zárta a szívébe a magyar mozinéző, s találkozott azzal a karakterrel, amely később oly sok filmjében visszatér. A szelíd, ártatlan kisfiúval. Első látásra nem hőstípus. Alacsony, átlagos külsejű, naiv, ábrándozó, szelíd kölykös fizimiskával. Mellette a másik európai színészóriás, Vittorio Gassmann robosztus, lendületes, falja a csajokat és az élet örömeit. Trintignant, a szemüveges, jólfésült, illedelmes diák folyvást aggódik-szorong, mama-porontya értelmiségi. Csodálja és féli a nagyfiút. Az Előzés sikerének titka a tökéletes szereposztás, Gassmann és Trintignant nagy kettőse. A forgatás szüneteiben, mint Trintignant írja, a Hamletről beszélgettek, amit az olasz sztár korábban már eljátszott, a francia készült rá. Elképzelem: Gassmanné indulatos lehetett, szenvedélyes, Trintignant-é töprengő, halk, intellektuális. Egy évvel később Dino Risi következő filmje, a Siker, ugyanezzel a nyerő párossal, hasonló történetet mesél el, hasonló karakterekkel. A női főszereplő most nem a hűvös-titokzatos Catherine Spaak, hanem a bájos Anouk Aimée, akivel később az Egy férfi és egy nő-ben ríkatják meg a publikumot. Mindkét Risi-film társforgatókönyvírója Ettore Scola, később szintén fontos alakja a Trintignant-filmográfiának, több emlékezetes mozgóképet készítenek együtt. Közülük alighanem a legmaradandóbb az 1980-as A terasz, a 60-as évek hajdani lázadóinak keserű leszámolása ifjúkori illúzióival, szembenézve megalkuvásaikkal, életük csődjével. Megint Gassmann a partner, s mellette a nemzedék három európai szupersztárja: Marcello Mastroianni, Ugo Tognazzi és Serge Reggiani. Közülük a Trintignant-alakította forgatókönyvíró a legsérülékenyebb, jóllehet – erről szól a film – mindannyian azok. S bár a helyszín egy római luxusvilla terasza, húsz év múltán, ironikus utalásként az ifjúságra, megint felcsendül az Előzés tvisztje, a „Saint Tropez”.
Eddig olasz filmekről esett szó, ami nem véletlen, mert a francia Trintignant legalább annyi itáliai produkcióban tűnik fel, mint franciában. Akkoriban még folyamatos az átjárás a két ország filmipara között, amely a harmincas évek óta tart, s csak a kilencvenes években szakad meg, amikor a francia film Hollywood felé fordul, vesztére. Alain Delon és Jeanne Moreau (az Előzésben is emlegetett) Antonioninál játszik, Anouk Aimée Fellininél, Belmondo De Sicánál, Piccoli Ferrerinél, Dépardieu (és Trintignant, de erről később) Bertoluccinál. Ez a kapcsolat még a Mussolini-fasizmus idején is sokkal erősebb volt, mint az együttműködés a hitleri német filmmel, Vittorio Mussolini például a közismerten baloldali, népfrontos Jean Renoir-ral készített elő koprodukciót. A kulturális tradíciók mélyen a politikai felszín alatt gyökereznek, s az utóbbinál időtállóbbak.
A magyar közönség az Előzésben láthatta először Trintignant-t, ám ez a tizenkettedik filmje. Ekkor már világhírű volt, elsősorban Roger Vadim mai szemmel tartózkodó, de akkor merészen erotikusnak számító mozija, a Saint Tropez-ben játszódó És Isten megteremté a nőt révén. A vadóc nőstényt megformáló új szex-szimbólum, Brigitte Bardot elvitte a show-t, nem annyira színészi képességeivel, mint erotikus kisugárzásával. Trintignant ebben is halk, szemüveges jófiú, a nagy, erős macsók árnyékában. Bardot körül két szuperhím kering, egy gazdag középkorú arszlán (Curd Jürgens) és Trintignant nőcsábász bátyja (Christian Marquand). Az És Isten megteremté a nőt a férfiszem filmje, ám ez a szem a legkevésbé sem Trintignant-é, őt senki nem veszi férfiszámba, legföljebb férjszámba. Nem a lányok, hanem a lányos anyukák kedvence, akik éppen ilyen komoly, megfontolt, szelíd vőt álmodnak maguknak.
A volánnál
Nem a legjobb filmje, de a leglátványosabb sikere az Egy férfi és egy nő: két díjat nyer Cannes-ban, majd két Oscart, a legjobb eredeti forgatókönyvért és a legjobb külföldi filmért. Ebben a szerepében is megőrzi szelíd kisfiús báját, de előbújik a nagyfiúk árnyékából: érzelmes szerelmi románc férfihőse, Anouk Aimée oldalán. Lelouch tiszta, naiv szerelmet kívánt bemutatni, amelynek ez a kedves, ártatlan mosolyú fickó maradéktalanul megfelelt. Ezt ellensúlyozandó, férfias sportot űz, főállású autóversenyzőt játszik, ami nem eshetett nehezére, elvégre, ki gondolná, maga is szenvedélyes rallys volt, egyszer megnyerte a Monte Carlo Rallyt. Mint kisfiús szerepeiben, az életben is családi mintát követett, amikor a volán mögé ült: nagybátyja a francia autósport egyik legendája. Az Egy férfi és egy nőt a díjeső ellenére sem sorolta – szemben a Megalkuvóval, A halál csendjével és a Szerelemmel – a kedvenc filmjei közé, ami kifinomult ízlésre vall. Az egyszálú szerelmi történet, amelyet beárnyékolnak a múlt tragédiái, a Szerelmem, Hiroshima halvány változatának tűnik. A legjobb eredeti forgatókönyvért kapott Oscart, s Anouk Aimée színészi jelölését nehéz megérteni. Aimée (aki más szerepekben, például a Nyolc és fél-ben, remek volt) szépelgően modoros, mentségére szolgáljon, hogy ezzel tökéletesen idomul a film stílusához. Trintignant-t is idegesítette, ezért, mint nyilatkozta, a forgatás során inkább a gyerekszereplőkkel foglalkozott. (A Hiroshimában hasonló szerepet játszó Emmanuelle Riva alighanem jobb lett volna, ám vele csak öregkorában forgatott, Haneke remekművében, a Szerelemben.) Trintignant-nak az érzelmes szerelmesfilmben nincs körüljárható karaktere, s így nincs egyéb feladata, mint kedvesen mosolyogni és sétálni a tengerparton – ezt finoman, intelligensen abszolválja, rajta nem múlik semmi. A művet a szépen fényképezett táj, Francis Lai fülbemászó slágerzenéje, s a férfi főszereplő érzékeny jelenléte tartja össze.
Még el sem ültek az Egy férfi és egy nő sikerének hullámai, másfajta, inkább neki való kalandba bocsátkozik. A nouveau roman pápájával, Alain Robbe-Grillet-vel forgatja a Transz-Európa Expressz-t. Ebben – ellenszereposztással – drogcsempészt és gyilkost alakít. Pontosabban – a saját nevén – egy készülő film gyilkossá váló drogcsempész főhősét. A film a címbéli gyorsvonaton íródik, Trintignant úgy lesz a főszereplőjévé, hogy helyet keresve benyit a fülkébe, felismerik, s innen egy készülő filmben találja magát. Jellegzetes experimentális játékról van szó, amelynek tárgya a reflexivitás, a mű születése in statu nascendi. A stílus az ugróvágásokkal, hosszú kocsizásokkal a nouvelle vague-ot idézi; 1967-ben járunk, amikor magasra tarajlik az új hullám, amelynek – legalábbis balparti ágának – Robbe-Grillet az egyik kulcsfigurája.
Következik a nouvelle vague egyik legnagyobb mestere, ezúttal a Szajna jobbpartjáról, Bazin és a Cahiers köréből: Eric Rohmertől a Morális példázatok második darabja, az Éjszakám Maudnál. A rendező legbressonibb filmjének mondják, joggal. Nem csak azért, mert – egyedül gazdag életművében – fekete-fehér, hanem azért, mert ez a legkevésbé frivol, a legkomolyabb és legfilozofikusabb. Hőse mélyen hívő katolikus mérnök, akit misén ismerünk meg, majd könyvesboltban válogat, Pascal-t olvasgat, s a valószínűségszámítás szakirodalmát, később ugyanezekről beszélget a barátjával egy bisztróban, aztán Schumann zongorakoncertre mennek. A Maudnál töltött címbéli éj a filmtörténet egyik legfurcsább szerelmes éjszakája. Maud a barátja szeretője, ám éjszakára már kettesben maradnak a vonzó ébenfekete hajú lány lakásában, aki marasztalja hősünket, felajánlva neki a vendégszobát. Ám amikor Maud lenge hálóruhába bújik, kiderül, nincs vendégszoba, sőt, vendégágy sem. Fél éjszakán át Pascal véletlen- és szükségszerűség-felfogásáról beszélgetnek, a férfi nem él a kínálkozó lehetőséggel, inkább a fotelben alszik. A dolog, persze, ennél sokkal bonyolultabb, mint Rohmer egyszerűnek látszó történetei mindig, ám nem vitás, hogy szerep, színész és rendező itt pontosan egymásra talált. Mintha Rohmer a casting előtt megnézte volna az Előzést, amelyben Trintignant azt kérdezi Gassmanntól: „Miért kell mindennek az ágyban végződnie? Miért nem lehet csak úgy ülni és beszélgetni?”
Az Éjszakám Maudnál-t Oscarra jelölik, ami kellemes meglepetés, mert az Oscarokat már akkor sem az ilyen kvalitású műveknek osztották – nem is kapja meg, ami viszont nem meglepő. Amelyik film végül elnyeri, annak is Trintignant az egyik főszereplője: Costa Gavrastól a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája. Tisztességes profi politikai krimi, amely nem mérhető a finoman elegáns Maud-hoz. Hőse, a mártír görög ellenzéki politikus (Yves Montand) a történet felénél meghal, s innen az igazi hős a Trintignant megformálta államügyész. Montand nagy színész, de a szerepe meglehetősen egysíkú, s ez a többi szereplőről is elmondható, akik vagy a jó vagy a rossz oldalon állnak, ennyit tudunk róluk. Kivétel Trintignant karaktere. Őt nem a politika vezérli, hanem a jog és a tisztesség. Szemüveges-öltönyös kishivatalnok, aki lassanként ráébred, a junta emberei milyen szennyes játszmába próbálják belerángatni. Hű marad jogászi esküjéhez, az elvitathatatlan bizonyítékok birtokában leleplezi a gyilkosokat és magas állású felbujtóikat. A fontos epizódszerep Trintignant emlékezetes alakításában főszereppé lesz, az egyetlen izgalmas figurává a sematikus politikai tanmesében.
Lóháton
A kifinomult művészfilmmel és a világsikerű politikai krimivel egyidőben, rajongóinak újabb meglepetést okozva, eljátssza egy italowestern pisztolyhősét. Corbucci vadnyugati filmjét, A halál csendjét ugyanabban az évben mutatták be, amikor a Volt egyszer egy vadnyugatot, talán ezért nem kavart nagyobb hullámokat, holott Trintignant – okkal – az egyik kedvencének mondja. Ez nem kis dolog, ha belegondolunk, hogy vagy százötven mozgóképet készített, köztük a legnagyobb mesterekkel, ám ezekből bő száz szerinte fabatkát sem ér; igaz, nincs színész, aki ne érné be büszkén a megmaradt ötvennel. A halál csendje a mozitörténet egyik legjobb italowesternje: megérdemelné az újrafelfedezést. Míg Leone trilógiájának titka, hogy gondosan másolja és újraénekli a java vadnyugati filmek sémáit, Corbuccié radikálisan szakít velük. Kevés keserűbb western készült ennél. Nem a megszokott vadnyugati helyszíneken, a Sziklás-hegységben, a Halál völgyében, a középnyugati sivatagban játszódik, hanem hófödte, jéghideg tájon, mint André de Toth hasonlóan keserű, szabálytalan westernje, A száműzött napja. Szokatlan a szereplőválasztás is: Trintignant a legkevésbé sem hasonlít John Wayne-re vagy Charles Bronsonra. Alakítása ereje épp ebből fakad: hogy az erő kívülről nem látható, nem fizikai adottság, hanem belső tulajdonság. Csak kevés westernben érezhető ennyire tisztán a műfaj igazsága, mint – Trintignant lenyűgöző alakításának köszönhetően – A halál csöndjében. Szemben az erőszakot glorifikáló mai mozidarabokkal, nem az az erősebb, aki nagyobb muszklit növeszt vagy gyorsabban lő, hanem az, akinek igaza van, mert ez adja az erejét. Jóllehet, ezúttal, ellentétben a megszokott westerndramaturgiával, még a győzelem is kétséges, nem véletlen, hogy a filmhez három különböző – happy és unhappy – befejezést forgattak le.
A bűn utcáin
Eddigi fontos filmjeiben kizárólag pozitív karaktereket formált meg, elvégre a sztárok között nehéz nála rokonszenvesebb, tisztább tekintetű, ártatlanabb fickót találni. Bernardo Bertolucci A megalkuvóban kifordítja a sémát. A kisfiús külső számító opportunistát rejt, aki a politikai karrierért a mesterét és annak feleségét is hidegvérrel megöli. Pontosabban csak megszervezi a gyilkosságot, a keze tiszta marad. Elegáns, udvarias, kulturált gazember, minden autokrácia ideális polgára. Ebben a filmben látható először, hogy a hideg, félszeg megjelenés számítóan ördögi jellemet is takarhat. A veszélye éppen ebben rejlik: hogy minden gyanú fölött áll. A Moravia-regényt feldolgozó period-film a Mussolini-fasizmus idején játszódik, s ugyanúgy a diktatúra perverz természetéről szól, mint később a Huszadik század. Angyalarc mögül sejlik elő az ördögpofa, s erre aligha találhattak volna ideálisabb színészt az eddig jófiúként megismert Trintignant-nál. Hasonló karaktert formál egyetlen hollywoodi vendégjátéka során, Roger Spottiswoode Tűzvonalban-jában. A sztárszereposztással dolgozó nagy költségvetésű blockbusterben Nick Nolte, Gene Hackman és Ed Harris a partnere. Nolte és Hackman a hősök, ő az antagonista: simulékony, a zsarnoki hatalommal parolázó üzletember, akinek halál előtti nagymonológja a szabvány politikai krimi egyetlen értékelhető pillanata.
Az új hullámosok közül Rohmerrel és Chabrollal dolgozott, ám Godard nyers stílusába kevéssé illett, neki ott volt az erőteljes, vagány Belmondo. A fiatal Truffaut-nál inkább el tudtuk volna képzelni, ám az ő filmjeiben ezt a típust évtizedekig Jean-Pierre Léaud foglalta le. Végül utolsó filmjében találkoznak, a Végre vasárnapban. Ebben az igényes film noir-ban hitchcocki karaktert alakít, ártatlan jófiút, aki véletlenül gyilkosság gyanúsítottjává lesz. Akárcsak Hitchcocknál, itt is az első pillanattól tudjuk, nem ő a tettes: az izgalom – suspense – tárgya, be tudja-e bizonyítani. Mellette Fanny Ardant alakítása és Néstor Almendros fekete-fehér fényképezése emeli ki Truffaut búcsúfilmjét a noirok sorából.
Őszikék
A sztárok ritkán öregszenek szépen, elvégre imázsuk – miként Barthes írja Garbóról – az örök fiatalság elérhetetlen eszményének tükre. Velük ellentétben a nagy színészek képesek méltósággal korosodni, közép- majd időskorú szerepekbe belenőni. Ebben az értelemben Trintignant inkább vérbeli nagy színész, mint filmsztár. A teraszban és a Szomszéd szeretőkben beérkezett sikeres középkorú férfit játszik, bő tíz évvel később Kieslowski Három szín-trilógiájának utolsó darabjában, a Pirosban már rigolyás, életunt nyugdíjas bírót. Az idősödő úr és az üde szépségű fiatal lány kapcsolatát elmesélő filmet a fáradt, rovátkált arcú Trintignant és a hamvas-bájos Irène Jacob alakítása teszi nézhetővé. Trintignant nem kisfiús többé, hanem éretten szép és okos. Nem kell félnie az öregedéstől, s fiatalnak tettetnie magát, mert neki minden kor jól áll – az idő neki dolgozik.
Kevés filmsztár jut olyan parádés művészi abganghoz, mint a francia színészlegenda. Hetvenhat évesen, 2006-ban visszavonul a filmezéstől, hogy – mint bejelenti –, már csak színpadon lépjen fel. Ám azt is közli, az egyetlen rendező, akinek a kedvéért újra kamera elé állna: Michael Haneke, akit a legnagyobb kortárs filmesnek tart. Haneke él a lehetőséggel, s kifejezetten Trintignant-nak írja őszikéje, a Szerelem forgatókönyvét. A végeredmény: az ezredforduló utáni időszak egyik – ha nem a – legnagyobb filmje. Megkapja az Oscart, a Cannes-i Arany Pálmát, majd a legjobb filmnek, rendezőnek, férfi és női alakításnak járó Európa Filmdíjat. Tökéletes mű, pontos és kiérlelt, példásan ökonomikus dramaturgiával, frappáns párbeszédekkel, megőrizve a tér és az idő vásznon ritkán látható egységét. Haneke óriási rendező ugyan, de a Szerelem három egyenrangú művész alkotása: Emmanuelle Riváé, Trintignant-é és a rendezőé. A kamaramű tárgya az öregség és a halál – a szerelem fényében. Trintignant, akié kettejük közül az abszolút főszerep, nem egyszerűen öregembert játszik el – az ő színészi rutinjával ez könnyen menne –, hanem olyan idős embert, akinek nincs kora, mert személyiségéből erős belső tartás és méltóság sugárzik.
Aztán még egy jutalomjáték, megint Hanekével: 2017-ben, nyolcvanhét évesen a Szerelem folytatása, az (alighanem ironikus című) Happy End. Ebben nem ő a főszereplő, hanem az agg pater familias-t körülvevő nagypolgári család. Akárcsak az előző történetben, ebben is Isabelle Huppert játssza a lányát, a fiát Matthieu Kassowitz. Ám a népes rokonságból egyedül a tizenkét éves kisunokájával képes szót érteni, neki vallja meg élete titkát, ami nem más, mint a Szerelem sztorija.
És még mindig nincs vége a hosszúra nyúlt tapsrendnek. Claude Lelouch az Egy férfi és egy nő két hősével, Anouk Aimée-vel és vele 2019-ben leforgatja az Egy élet legszebb éveit. A két veterán színész önmagát játssza, amint felkeresik a hajdani siker helyszíneit, felidézik a történet és a forgatás élményeit. (Hasonlót csinált Fellini, amikor negyedszázaddal a Nyolc és fél után az Intervistá-ban összehozta a legendás Trevi-kút jelenetre emlékező Ekberget és Mastroiannit.) Ezúttal nem negyed, hanem bő fél évszázad telik el. A hajdani nagy csapat fájdalmas-nosztalgikus búcsúopusza jobb, mélyebb, mint volt az eredeti, amit felidéz. Egymás mellé vágva az akkori és mai arcokat – s mellé téve az 1986-os sequel (Egy férfi és egy nő húsz év múlva) képeit –, az idő válik érzékelhetővé, olyan tisztán, mint kevés mozgóképen. Két elragadó arc – fiatalon, középkorúan és öregen. A kilencvenedik évébe lépő Trintignant ezt követően már nem jön ki újabb meghajlásra, végleg elbúcsúzik a közönségtől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/09 30-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15480 |
