Lénárt András
A második világháború után a felelősségre vonás elől menekülő nácik egy részének Franco tábornok nyújtott menedéket. A témával a spanyol filmesek csak nemrég kezdtek érdemben foglalkozni.
Az 1940-es évektől az ezredfordulóig gyakran találkozhattunk azzal a visszatérő témával az amerikai mozifilmekben, tévéfilmekben és sorozatok epizódjaiban, hogy a nyugodt, demokratikus világban a szereplők a közvetlen környezetükben élő német nemzetiszocialisták jelenlétével szembesülnek. Az óra körbejár (Orson Welles, 1946) nyomdokain haladva a filmek általában az Egyesült Államokban azonosították be őket, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a leghírhedtebb háborús bűnösök közül sokan Latin-Amerikában találtak új hazára. A filmtörténet néhány klasszikusa, mint Az Odessa-ügyirat (Ronald Neame, 1974), a Maraton életre-halálra (John Schlesinger, 1976) vagy A brazíliai fiúk (Franklin J. Schaffner, 1978) valós alapokon nyugodva, de fikciós elemekkel tarkítva, a korszak legkiválóbb színészei segítségével mesélnek a történtekről. Ahhoz, hogy a szökésben lévő gyilkosok a célországba jussanak, az európai menekülőutakon kellett elhagyniuk az öreg kontinenst, ezek egyike Spanyolországon keresztül vezetett. Egészen a közelmúltig keveset foglalkozott azzal a történelemtudomány és a filmtörténet, hogy a Francisco Franco tábornok diktatúrájába érkezett nácik egy része, köztük közel 300 magas rangú tiszt, nem utazott tovább, hanem átmenetileg vagy véglegesen letelepedett Hispániában, ahol integráns részévé vált a társadalomnak.
A spanyol-német kapcsolat
Az 1936 és 1939 között zajlott spanyol polgárháború során a felkelő, nacionalista csapatok fontos támogatást kaptak Hitlertől és Mussolinitól, így Franco győzelme részben nekik is köszönhető – ahogyan szintén az együttműködés „eredménye” volt a baszk Guernica település elpusztítása is. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a második világháborúban Hitler elvárta, a spanyol tábornok támogassa őt a küzdelemben. Számos, most nem részletezendő ok miatt Franco nem lépett be a háborúba, de így is lényeges szerepet játszott az eseményekben: lehetővé tette országában a német kémhálózat szinte zavartalan működését (erről meggyőződhetünk a nemrég bemutatott A Vagdalthús hadművelet című brit-amerikai filmből is), valamint kereskedelmi és geostratégiai szempontból megkerülhetetlen tényezővé vált mindkét fél számára. Bár voltak eltérések ideológiai téren a németek és spanyolok között (például Franco nem osztotta Hitler antiszemita nézeteit), alapvetően szövetségesként tekintettek egymásra, a spanyolok csak akkor kezdtek távolodni a Harmadik Birodalomtól, amikor a világháború alakulása a tengelyhatalmak számára kedvezőtlen fordulatot vett. Franco mindenáron túl akart élni, és biztosítani, hogy a rendszere még sokáig fennmaradjon – a terve be is vált, a hidegháború kontextusában a markánsan antikommunista spanyol tábornok egészen 1975-ig hatalmon maradhatott, ekkor már amerikai és nyugat-európai együttműködéssel.
A nemzetiszocialisták bukása után a Führer szövetségesei el akarták kerülni a felelősségre vonást. Nyugat-Európába, az USA-ba és Latin-Amerikába kívántak távozni, az útvonal pedig olasz, spanyol, portugál és svájci területeken át vezetett. Jelenleg is folynak kutatások azzal kapcsolatban, hogy a Vatikán milyen mértékig vett részt a nácik megsegítésében, de minden jel arra mutat, hogy a pápai államnak jelentős szerepe volt ebben. Természetesnek is vehető, hogy az ideológiai spektrum azonos oldalán található, Hitlerrel nemrég még baráti viszonyt ápoló Franco mindent megtett annak érdekében, hogy segítsen a volt szövetségesein, amennyiben kérik azt. Az egyik fő irány Argentína volt, ahol Juan Domingo Perón tárt karokkal fogadta őket, de a jelentős német bevándorlócsoporttal rendelkező Chile, Brazília és Paraguay is népszerű célország volt.
A saját történelmi emlékezetük feldolgozása már az 1970-es évek második felétől kezdődően fontos elemét képezi a spanyol filmkészítők tevékenységének, azon belül is elsősorban a polgárháború, a diktatúra, valamint az azt követő demokratikus átmenet politikai és társadalmi konfliktusai. A közelmúltig azonban keveset foglalkoztak a spanyol múlt nemzetközi összefüggéseivel: ritka gyöngyszem a Holocaust idején közel ötezer magyar zsidó életét megmentő spanyol diplomata, Ángel Sanz Briz története a spanyol-magyar koprodukcióban készült Budapest angyala (Luis Oliveros, 2011) című tévéfilmben, amely Spanyolországban nézettségi rekordokat döntött (itthon pedig csak egy alig nézett kábelcsatorna éjszakai és reggeli műsorsávjába rejtve került vetítésre pár alkalommal). A Németországból Spanyolországba menekült háborús bűnösök témája viszont mindeddig csak elvétve merült fel. Egyik kivétel az Üvegkalitkában (Agustí Villaronga, 1987) című spanyol horror, amelyben egy elmebeteg, korábban náci koncentrációs táborokban gyermekeken kísérletező és őket szexuálisan is zaklató orvos a spanyol emigrációjában ismét találkozik egykori áldozatával. A szerepek azonban most felcserélődnek: a korábban meggyalázott fiatalember válogatott kínzásoknak veti alá az ekkorra már vastüdőben élő német doktort. A mai kifejezéssel élve inkább a torture porn kategóriába illeszthető film leginkább a zsáner rajongói között tett szert népszerűségre, és beindította a később sokféle műfajban alkotó rendező karrierjét. Az elmúlt időszakban a filmesek, párhuzamosan a hasonló érdeklődésű történészek kutatásaival, már nagyobb hangsúlyt fektetnek a Spanyolországba érkezett nemzetiszocialisták történetére.
Nácivadászok Madridban
A világ különböző országaiban bujkáló nácik felkutatására és bíróság elé állítására több hivatalos szervezet és nem hivatalos csoport is szerveződött 1945 után, a küldetésük sikereket is elkönyvelhetett magának, ugyanakkor sok háborús bűnös megúszta az ítéletet. Két ismert esetet említve: míg Adolf Eichmannra a Moszad Buenos Airesben csapott le, és Izraelbe szállította, addig Josef Mengele több latin-amerikai országban is élt, végül 67 éves korában halt meg, úszás közben fulladt vízbe Brazíliában. A filmvilágot természetesen megihlette a nácivadászok témája: részben megtörtént eseteket dolgoztak fel, részben pedig a valóság által inspirálódva fiktív történeteket gyártottak, amelyek lényege, hogy a főszereplők igyekeznek „levadászni” a köztünk élő nácikat. Az Amazon Prime streaming platform 2020-ban jött ki a részben Magyarországon forgatott Vadászok (Hunters) című amerikai sorozat első évadával, amelyben az Al Pacino által vezetett különítmény New Yorkban élő nácikat likvidál az 1970-es évek végén, mindezt Quentin Tarantino filmjeire emlékeztető stílusban. Számos zsidó szervezet és Holocaust-bizottság tiltakozott, amiért a sorozat alkotói a zsidóságot kegyetlen bosszúálló csoportként ábrázolják, a velük korábban történt borzalmakat pedig annyira eltúlozzák, hogy a nézők számára hihetetlenné és ezáltal hiteltelenné válik a zsidóság szenvedése és a nácik kegyetlensége, a történelmi tragédiát pedig olcsó szórakoztatássá változtatják. A sorozat azonban sikeres volt, és amíg a második évadot várjuk, megérkezett a téma spanyol változata, szintén valós alapokon nyugodva, de azoktól valamelyest eltávolodva.
A Netflixen 2021-ben bemutatott 6 részes spanyol Jaguár fő antagonistáját, Otto Bachmannt hiába keressük a történelemkönyvek lapjain, de a karaktere alapjául szolgáló Otto Skorzeny már ismerős lehet nekünk magyaroknak is. Az „Európa legveszélyesebb emberének” is nevezett Skorzeny személyében a náci Németország egyik hírhedt tisztjéről van szó: sok tapasztalatot szerzett kémkedésben, szabotázsakciókban és különleges bevetéseken, ő irányította Mussolini 1943-as kiszabadítását és 1944-ben ifj. Horthy Miklós elrablását, a háború után pedig Spanyolországban talált menedéket, ahol Franco tábornok védelmét élvezhette. 1948-tól Madridban élt és dolgozott mérnökként, számos üzleti érdekeltsége és háborús „hőstettei” miatt gyakori vendége volt a rezsim elit köreinek, élénk kapcsolatot ápolt a Spanyolországban és Argentínában élő német barátaival, többeknek segített kijutni Latin-Amerikába. Mivel Spanyolországba érkezése előtt nem ítélték el háborús bűntettek miatt, titkolnia sem kellett a kilétét, és szabadon segíthetett a volt német bajtársainak, büszkén hangoztatva nemzetiszocialista meggyőződését egészen az 1975-ben bekövetkezett haláláig.
A Jaguár középpontjában egy, a 60-as évek Madridjában működő titkos csoport áll, amely az ott élő nácik felkutatását tűzte ki célul. A megvalósításon érezhető a nagyjából félévvel korábban forgatott amerikai Vadászok hatása, több jelenet (köztük a főcím is) kimondottan „tarantinósra” sikerült. Mivel az alkotók a valóságot csak kiindulópontként használták, a Skorzeny-ről mintázott figurát átkeresztelték Bachmannra, megtartva a történelmi alak bizonyos alapvonásait, de a történésektől jelentősen el is tértek. A német férfi magas presztízzsel rendelkezik a spanyol legfelsőbb körökben, befolyásos baráti és kiterjedt üzleti kapcsolatokkal. A nácivadász csoporthoz frissen csatlakozik a mauthauseni koncentrációs tábort túlélt Isabel (a fiatal spanyol nézők egyik kedvence, Blanca Suárez alakításában), akit kísértenek a vele történt borzalmak, és feltett szándéka, hogy bosszút álljon a kínzóin. A célszemély nem kizárólag Bachmann: a csoport azokat a nácikat is el akarja fogni, akiknek ő próbál segíteni akár a Latin-Amerikába távozásban, akár egy „normális” spanyol élet kialakításában (ebben fennáll a párhuzam a valós Skorzeny és a fiktív Bachmann között). A küldetésük során nem csak a német tömeggyilkosokkal kell szembeszállniuk, de a spanyol hatóságokkal is, akik politikai, jogi és fegyveres védelmet is biztosítanak nekik, mivel a falangista csoportok és a nácik között továbbra is fennál az ideológiai, valamint most már gazdasági kapcsolat is. A Hitlerrel kollaboráló német katonatisztek, hírszerzők, tudósok és üzletemberek a második világháború utáni világban nagyon értékesek voltak, az USA kormányszervei is örömmel vették az együttműködésüket, és erről Spanyolországnak sem állt szándékában lemondani. A sorozat, hasonlóan az amerikai elődjéhez, bosszúálló, döntően zsidó személyeket állít a középpontba, felvetve a kérdést, hogy a szörnyetegek elleni harcban az egykori áldozatok jogosan alkalmazzák-e az erőszakot, vagy ezzel bizonyos fokig ők is ugyanolyanokká válnak, mint egykori fogvatartóik. Az antagonisták ábrázolása egysíkú marad: a nácik és spanyol barátaik a Gonosz földi helytartói, akik ellen bármilyen eszköz megengedett, ugyanakkor Isabel kivételével a nácivadász csoport tagjairól sem tudunk meg sokat, így döntően egydimenziós karakterek egymás elleni harcát láthatjuk. Bár az alkotók itt is élnek a túlzás eszközével, a történet főbb szálai hihetőek maradnak, így betekintést kaphatunk abba, hogyan fonódott össze Franco tábornok Spanyolországa a bukott náci csoportok túlélőivel.
„A mi nácijaink”
Míg fentebb természetesnek neveztem, hogy Franco Spanyolországa a menekülő nemzetiszocialisták segítségére sietett, addig egy későbbi korban ez már felettébb furcsának tűnhet. A spanyol tábornok 1975-ben bekövetkezett halálával megkezdődik a demokratikus átmenet 1982-ig tartó időszaka, amelyben – bár egy jobbközép párt kormányoz – szélsőjobbtól a szélsőbalig minden politikai erő beleszólást igényel az irányításba, és szükség is van az együttműködésükre. A helyzetet nehezíti, hogy a rendőrség, a hadsereg és a bíróságok élén továbbra is ugyanazok állnak, akik a diktatúra idején terrort alkalmaztak, a terroristacsoportok akciói mindennaposak, és reális veszélynek tűnik, hogy a korábbi rezsimet visszasíró, nagy befolyással rendelkező szélsőjobboldali csoportok (akik a korabeli mondás szerint „francóistábbak voltak Francónál”) megelégelik a demokratikus folyamatokat, és „visszapuccsolják” magukat a hatalomba. Ilyen feszült légkörben halad az ország az 1982-es, már valóban demokratikusnak remélt választások felé, amikor annak az esélye is megvan, hogy talán a diktatúra ellenségeként kezelt szocialisták kerülnek hatalomra – ez a lehetőség vörös posztóként lebeg a „régi rend” híveinek szeme előtt.
Ebbe a korba kalauzol el minket A helyettes (Óscar Aibar, 2021) című spanyol film, a helyszín pedig a Costa Blancán fekvő Dénia nevű tengerparti település, közel a jóval ismertebb Alicantéhoz. A kisváros neve nem csak nekünk, de általában a spanyoloknak sem mond sokat, éppen ez motiválta a rendezőt abban, hogy elkészítse a filmjét. A film ötlete a kétezres évek elején merült fel benne, amikor egy Alicantéhoz közeli kisváros éttermében meglátott egy 60-as évekből származó fényképet, amelyen náci egyenruhába öltözött férfiak paellát esznek. Annyira megdöbbentette a látvány, hogy úgy döntött, ebből filmet kell készíteni. A kutatásai során rátalált egy olyan volt SS-tiszt történetére, aki több éves börtönbüntetése után 1955-ben Déniába érkezett, és impozáns lakóparkot létesített, ahol tárt karokkal fogadta a Németországot elhagyó volt „kollégáit” is. Fontos szerepe lett a környék turisztikai és ingatlanfeljesztésében, befolyásos spanyol politikusokkal működött együtt. Az ő története, valamint több, a Spanyolországban bujkáló nácik ellen elkövetett merényletkísérlet arra inspirálta Aibart, hogy erre építse fel a filmjét.
A helyettesben 1982-ben (a demokratikus átmenet utolsó éve) Madridból Déniába küldenek egy rendőrt, Andrést, aki a meggyilkolt elődje helyére kell lépjen. Bár nem ez lenne a feladata, de – a felettesei tiltása ellenére – belefolyik az említett rendőrgyilkosság utáni nyomozásba, és hamarosan rádöbben, hogy a településen éldegélő, a helyi ingatlanbizniszben és lakóparképítésben érdekelt német közösség sokkal több joviális, segítőkésznek tűnő öregurak csoportjánál: mindannyian volt náci tisztek, akik a mediterrán országban kezdtek új életet. A kutatásával azonban érzékeny témákat feszeget, ugyanis a város vezetőinek és a hatóságok irányítóinak nincs különösebben ellenükre, hogy kikkel élnek egy helyen, így azt is elnézik nekik, hogy a nyugodtnak tűnő életet gyilkosságok sora és az egyre élénkebb drogkereskedelem garantálja. Ha valaki itt útban van, akkor az a túlzott igazságérzettel rendelkező Andrés. A városban nem a hagyományos értelemben vett korrupcióról van szó, hanem egy, az élet minden területét működtető hálózatról, amelynek alapját francóista szélsőjobboldaliak és náci bevándorlók alkotják – mindez hét évvel a diktatúra bukása után, a demokratikus átmenet csúcspontján. Sokan félnek attól, hogy a közelgő választásokon baloldali kormány alakul, mert akkor esetleg felborul a megszokott életük, és mindenki számára kiderülhet, mi folyik a településen – ebben az évben valóban a szocialista párt került kormányra, de ennek sem lett megsemmisítő következménye a szélsőjobboldalra nézve. Bár a nézők számára néhány jelenet már túlzásnak tűnhet (például a Hitler születésnapja alkalmából rendezett kerti parti, amelyen sütögetés és iszogatás közben SS-egyenruhában náci indulókat énekel minden korosztály, a házaikban pedig fő helyre kihelyezett horogkeresztes zászlókat és a Führert ábrázoló festményeket is szemlélhetünk, miközben Izraelből érkezett ügynökök a tengerparton lövöldöznek általuk nácinak tartott személyekre), de a korabeli visszaemlékezések szerint ilyen könnyen megtörténhetett Spanyolországban egészen a 80-as évek végéig, méghozzá a hatóságok tudtával.
A film rendezője érdekes élményként említi, amikor az eredeti, déniai helyszíneken zajló forgatás szünetében egy bárban ezt a mondatot hallotta egy helyi lakostól: „Éppen a mi nácijainkról forgatnak filmet”. Dénián kívül azonban kevesen ismerik a hely történetét, pedig sokak szerint ismét egyre aktuálisabbá válik a kérdés. Ahogyan a film is utal rá egy, már napjainkban játszódó jelenetben, a jelenkori választásokon induló pártok egyike nagyon hasonló retorikát alkalmaz, mint a korábbi lakosok és támogatóik. A mai pártot nem nevezik nevén, de a hozzá kapcsolódó plakát dizájnja hasonlít arra a radikális jobboldali pártéra, amely jelenleg egyre nagyobb népszerűségre tesz szert Spanyolországban, önkormányzatokban már koalíciós partnerként is jelen van. Akik megélték a (közel)múltat, azok számára kísérteties hasonlóságokat kínálhat a jelen, így e filmek az izgalmas témafelvetések és a múlt egy homályosabb szegmensének megvilágítása mellett talán figyelmeztetésként is értelmezhetőek.
A cikk a „Construir democracias: actores y narrativas en los procesos de modernización y cambio en la Península ibérica (1959-2008)” (ACNADE, Ref. PID2019-107169GB-100) nemzetközi kutatási projekt keretében készült.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/09 35-38. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15477 |
