Huber Zoltán
Jordan Peele rafinált műfaji tükörlabirintusaiban kedvünk szerint bolyonghatunk.
Hatalmasat szóló és néhány röpke év alatt klasszicizálódó első filmje óta Jordan Peele az eredeti látásmódú, súlyos társadalmi kérdéseket boncolgató műfaji filmesek egyik legkeresettebbjének számít Hollywoodban. Bár a szélesebb közvélemény a 2017-es Tűnj el! forgatókönyves Oscarban csúcsosodó diadalmenete okán jegyezte meg a nevét, a New York-i születésű Peele író-komikusként akkor már közel másfél évtizede a pályát taposta. Szatirikus humora, erősen politikus látásmódja, illetve a műfaji panelek és filmes utalások invenciózus használata nyilván nála sem a semmiből bukkant elő, hanem komoly alkotói evolúció eredménye. Peele várva várt harmadik filmje, a Nem ezen folyamat újabb fontos, nem kevésbé izgalmas állomása.
A Tűnj el! masszív sikerének titka nyilván az, hogy miközben egy minimum dupla fenekű politikai szatíra pereg előttünk, a feszes és fordulatos, kifejezetten szórakoztató sztori látszólag könnyedén dekódolható. Az idegen közegbe csöppenő hős egyetemes szorongását bárki átérezheti, a testrablós- és a szőrmentén szintén megidézett rural horrorok jellegzetes elemei tökéletesen működnek, az identitás kérdései a konkrét afro-amerikai tematikán túl bárhol érvényesek.
A multiplex-kompatibilis midcult-borítás egyértelműen Peele ravaszságát dícséri, hiszen, ha jobban megkapargatjuk, a Tűnj el! jóval több, mint egy áramvonalasan társadalomkritikus borzongatás. A film egyszerre nézhető a magát toleránsnak hazudó társadalomban lappangó rasszizmus komplex látleteként, a mindenhol megbélyegzést és elnyomást sejtő woke ironikus állapotrajzaként, vagy épp az önvédelmi mechanizmusként létező kisebbségi paranoia morbid túlzásaként. Minél mélyebbre megyünk és minél több részletét vizsgáljuk, a Tűnj el! nyílegyenesnek tűnő politikai üzenete annál komplexebb. Így aztán az sem meglepő, hogy Peele bemutatkozása a mai napig a különfélébb elemzések és témába vágó egyetemi kurzusok visszatérő slágertémája.
Az első film gigantikus sikerével a háta mögött Peele magabiztosan lépett tovább, hatványára emelve ezt a több szinten is érvényesülő kettős játékát. A Mi esetében több a meghökkentő kétértelműség, burjánzanak a szimbólumok és kikacsintások, azaz még több lehetséges értelmezési út kínálkozik. Eközben a film továbbra is megpróbál a választott műfajt követve pop-kompatibilis maradni, bár Peele ebben az esetben jóval merészebben játszik a közönség elvárásaival. Második filmje szintén izgalmas megfejtősdi, számtalan emlékezetes jelenettel és pici egyenetlenséggekkel. A friss szabálytalanság nem érződik mindenhol feltétlenül indokoltnak.
A saját középosztálybeli verziójára támadó doppelgänger-család felbukkanása egyszerre nézhető a Paraziták szintén alulról támadó kapitalizmus-kritikájaként, egy végletekig megosztott ország szatirikus állapotrajzaként vagy akár a megtagadott-elhagyott kulturális gyökerek konkrét bosszújaként. A Mi nagyobb ívű történet, de az első filmhez képest sokkal titokzatosabb, amit Peele az utolsó harmadban egy kissé suta (világ)magyarázattal próbál ellensúlyozni, jobban megosztva a kritikusokat és nézőket. A Mi esetében már sokan blöfföt kiáltottak, a többség mégis inkább örömmel ugrott fejest a látványos kirakósba.
Nem csoda hát, ha Peele harmadik filmjét igen komoly várakozások övezték. Ő pedig tudatosan rá is játszott minderre és még azt sem árulta el, miről fog szólni egyáltalán a Nem. A film marketingkampánya szintén a titokzatosságra épült és egy-két szuggesztív képen és sejtelmes villanáson kívül az előzetesből sem derült ki semmi. A türelmetlen rajongók persze rögtön vadabbnál vadabb teóriákat gyártottak, ám végül kiderült, az előző kettővel összhangban az újabb Peele-film sem fog egyértelmű válaszokkal szolgálni. A tömör cím mintha egyenesen egy jól irányzott fricska lenne: nem, szűkszavúak vagyunk és nem áruljuk el, miként értelmezd a látottakat.
A Nem hasonló logika mentén szintén felkínál egy jól követhető, igen egyszerűen összefoglalható központi sztorit, de a köré szórt színes mozaikdarabkákból mindenki a kedvére illesztheti össze a saját megfejtéseit. Peele a fentebb vázolt úton továbbhaladva még szűkszavúbb és sejtelmesebb, de a megidézett műfajok, a feldobott jelölők és lehetséges szimbólumok is egyre sokasodnak. Eközben jóval közelebb merészkedik a kortárs tömegfilmek audiovizuális esztétikájához. Az IMAX kamerákkal rögzített merészebb nyári látványosságként is pozícionálható filmen az is remekül szórakozhat, akit a megnyíló mélyebb értelmezési horizontok abszolút hidegen hagynak. A képek és hangok erőteljesek, a színészek kiválóak, a viccek jók és a meglepő fordulatok is garantáltak.
Műfaji irányból közelítve az eddigiektől eltérően a Nem inkább már csak érintőlegesen horror, hiába akadnak szép számmal rémisztő epizódjai. A Tűnj el! testrablós paranoiája és a Mi nagyobb részben doppelgänger, kisebb részben urban decay koktélja után a Nem az ötvenes évek inváziós sci-fi hagyományaihoz nyúl vissza. Igaz, Peele ezúttal alaposabban megkeveri a paneleket, hisz a klasszikus műfaji receptből itt teljesen hiányoznak az olyan alapelemek, mint a tudós alakja, a pánikoló átlagember vagy a hadsereg. A legradikálisabb változás persze, hogy a rejtélyes földönkívüli entitás nem a Földet, az országot vagy egy várost, hanem egy pár kilométeres kopár völgyet és néhány különc karaktert fenyeget.
Peele a globálisnak tűnő fenyegetettség és intimebb háztáji invázió fúziójával olyan elődöket idéz meg, mint a Harmadik típusú találkozások vagy a Madarak. Maga a helyszín ráadásul egy vadnyugati cirkusz és a szomszédságában elterülő farm, ahol forgatásokra bérelhető lovakat tenyésztenek. A több szinten is használt lovas-kalapos ikonográfián túl a felmenői farmjának helyet adó völgyet védő hallgatag hőssel Peele erőteljes westernes áthallásokat hoz a történetbe. Amin pedig rögtön csavar is néhányat, hisz a tematikus vidámparkot egy ázsiai-amerikai ex-tévésztár, a farmot pedig egy afro-amerikai testvérpár birtokolja.
Mindehhez ráadásul Peele egy remek háttértörténetet kreál, egyenesen a mozi őskorával fűzve össze a szálakat. Eadweard Muybridge híres lovas fotósorozatán ugyanis, amire gyakran az első mozgóképként szokás hivatkozni, a vágtázó lovat egy fekete férfi üli meg. Minden mozisztár őse tehát egy afro-amerikai, akinek még a nevét sem jegyezték fel, ellentétben a lovakkal. Peele egy erősen szimbolikus gesztussal hozzá köti a főszereplőit, visszakövetelve a fekete történelem egy fontos darabját. Ennyiben tehát nagyon is aktuális kulturális és társadalmi diskurzusra kapcsolódik a Nem, ez a vonal még sincsen annyira fókuszban, mint a Tűnj el! vagy akár a Mi esetében.
A mozi intézménye, a szórakoztatóipar és konkrétan maga a mozgókép egyébként is igen hangsúlyos motívumai a történetnek. Hőseink ugyanis nem megismerni vagy legyőzni akarják az ellenséges idegent, hanem lefilmezni és a felvételt jó sok pénzért eladni. Először egy különc srác segít bekamerázni a terepet, később olyan tervet eszelnek ki, ami egy veszélyes akciójelenet forgatását idézi. Itt kerül a képbe a megszállott veterán operatőr, aki amolyan metagesztusként régi IMAX-kamerával rögzítené a veszélyes mutatványt.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy az egykori szappanopera-sztár szomszéd parasztvakító bizniszt csinál a vadnyugati kulisszákból és ezzel tragédiákat idéz elő, akkor a Nem a kortárs tartalomgyártó-őrületről és a kommersz filmkészítéséről szóló morbid kommentárként is felfogható. Ezt az irányt tovább árnyalja a főcím elejére illesztett dörgedelmes ószövetségi idézet Náhum prófétától. Szemetet szórok rád, gyalázatossá teszlek, és pellengérre állítlak – az utolsó tagmondat az angol fordításban („will set thee as a spectacle”) erősen áthallásos, hiszen a spectacle szó látványosságot is jelenthet. Mindez akár önironikus gesztusként is olvasható, hisz az író-rendező hajdan szemétnek bélyegzett alkotóelemből épít látványfilmet, másrészt az idézet nagyjából pontosan előrejelzi azt is, ami a sztoriban konkrétan meg fog történni.
A felszínen ugyan a Nem tűnhet Peele eddigi legkevésbé politikus filmjének, ám jobban belemerülve a részletekbe talán épp ez a leginkább az. A történet gond nélkül kínálja magát a kapitalizmus (a pénz szó szerint gyilkol a film elején) vagy a mindent megfigyelő-rögzítő hatalom kritikájaként is. Az említett Madarak vonalán továbbmenve pedig a természeti környezetét romboló ember bűntudata sejlik fel. Peele westernhőse végül azért győzhet, mert a lovakon keresztül ő még harmóniában van a természettel, a Nem ennyiben tehát zsigeri klímakatasztrófa-filmként is olvasható. A lista mindezekkel nyilván korántsem teljes, hiszen Peele egy-egy apró epizóddal, félmondattal vagy fordulattal mindig tovább keveri a lapokat. A gyorsan körbekeríthető megfejtések helyett mozgóképes Rorschach-tesztet kínál, ami beindítja a kollektív asszociációkat.
Peele visszatérő alkotótársa és barátja, Keegan-Michael Key nyilatkozta egyszer, ő és Peele talán éppen azért lettek színészek, mert gyerekként eltérő kulturális közegek között mozogtak. A többszörös identitás (mindketten fekete apától és fehér anyától származnak) Jordan Peele filmjeinek nemcsak központi problémája, de legfontosabb minősége is. A Nem nagyobbat kockáztat, hiszen még távolabbi, még ellentmondásosabb referenciapontokat hoz össze, miközben tudatosan elbizonytalanítja azt, aki szögletes kategóriákban és szűk értelmezésekben gondolkodik. Befogadói attitűd és személyiség kérdése, mindebben újabb alkotói blöfföt vagy rafinált szerzői húzásokat, gondolatébresztő kortárs kommentárt látunk. Egy biztos, a Peele-filmek pezsgő eredetiségére továbbra sem lehet panaszunk.
NEM (Nope) – amerikai, 2022. Rendezte és írta: Jordan Peele. Kép: Hoyte Van Hoytema. Zene: Michael Ables. Szereplők: Daniel Kaluuya (OJ), Keke Palmer (Emerald), Michael Wincott (Holst), Steven Yeun (Jupe), Brandon Perea (Angel). Gyártó: Monkeypaw Productions. Forgalmazó: UIP – Duna Film. Szinkronizált. 135 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/09 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15473 |
