Baski Sándor
Az 56. Karlovy Vary-i Filmfesztivál elbúcsúzott a művészeti igazgatójától és a kelet-európai szekciótól is.
Keleten a helyzet változatlan – kezdődhetne így is a beszámoló, ha Karlovy Vary városa nem lenne még Berlintől is nyugatabbra, és ha hosszú idő után nem éppen idén történtek volna fontos változások a fesztivál életében. Márciusban elhunyt Eva Zaoralová egykori filmkritikus és újságíró, aki 1994-ben a fesztivál frissen kinevezett elnöke, Jiří Bartoška felkérésére elvállalta a művészeti igazgatói pozíciót. A kettejük közös munkájának köszönhetően vált a KVIFF megkopott fényű, kétévente jelentkező „futottak még” mustrából Európa egyik legfontosabb A-kategóriás filmfesztiválja. Zaoralová ugyan pár éve már átadta a tisztségét az általa kijelölt utódnak, Karel Ochnak, és azóta csak tanácsadóként volt jelen a fesztivál életében, halála mégis egy korszak szimbolikus lezárását jelzi.
A programban is történt egy jelentős váltás, megszűnt a második számú szekció, a keleti régiót szemléző East of the West, és helyét a földrajzi megkötések nélküli Proxima vette át, amely a hivatalos definíció szerint felfedezésre váró kezdő filmesek munkáit mutatja be, illetve olyan már ismert rendezőknek ad teret, akik újra akarják definiálni magukat. Hogy elég markáns és izgalmas-e ez a koncepció, az idén még nem derült ki, az East of the West megszüntetését viszont abból a szempontból mindenképpen sajnálhatjuk, hogy a magyar filmeknek szinte bérelt helyük volt benne.
Pedig lett volna mivel feltölteni a keleti szekciót, ha nem is Magyarországról, de a szomszédból, Szlovákiából érkezett egy dokumentumfilmes jelölt. Az Egy újságíró meggyilkolása (The Killing of a Journalist), Ján Kuciak és mennyasszonya, Martina Kušnírová 2018-as kivégzését és a következményeket tárja fel a nemzetközi közönség számára is érthetően és átélhetően. Az Aktuality.sk újságírójának azért kellett meghalnia, mert túl hatékonyan göngyölítette fel a hatalom legfelsőbb köréig ívelő korrupciós szálakat, az esete pedig azért is különleges mert a közvélemény felháborodása nem csendesült el úgy, ahogy más, ebből a szempontból kevésbé szerencsés kelet-európai országokban szokott. Óriási tömegek vonultak utcára, a sajtó szabad és független része oknyomozásba kezdett, és az állami intézmények is megmozdultak. Munkába lendült a speciális ügyészség, és a Tisztítótűz-akció keretében felelősségre vontak több minisztert, a rendőrfőnököt, és végül Robert Fico kormányfő is távozni kényszerült.
Az amerikai születésű Matt Sarnecki által rendezett Egy újságíró meggyilkolása a tragikus apropó ellenére tulajdonképpen felemelő történet, hiszen azt mutatja be, milyen az, amikor még fel tud támadni egy ország kollektív lelkiismerete, és hogyan fest az, amikor a (gaz)tetteknek még következményei vannak.
A kijevi Maryna Er Gorbach filmje még aktuálisabb és fájdalmasabb témát boncolgat, és valószínűleg csak azért nem került versenybe, mert a Sundance Fesztivált már megjárta, ahonnan a legjobb rendező díjával távozott. A Klondike még az „előző”, 2014-es ukrán-orosz konfliktust dolgozza fel, és helyszíne, stilizáltsága, drámai sűrítettsége alapján lehetne akár színdarab is. Az orosz határ mellett, egy semmi közepén álló magányos házban és a környékén játszódik, itt él az állapotos Irka és a szeparatistákkal szimpatizáló férje, és rögtön a film elején a háború szó szerint berobban a lakásukba. A nappali falát előbb egy repesz rombolja szét, majd később újabb becsapódás rázza meg a házat, és mint kiderül, egy utasszállító repülőgép egy darabja zuhan le – vagyis az író-rendező az oroszbarát erők által lelőtt Malaysia Airlines 17-es járatának tragédiáját is beleszövi a történet hátterébe. Tolik, a férj azonnal indulna a kórházba a nyolcadik hónapban járó nejével, Irka azonban nem hajlandó elhagyni a szabadság utolsó szigetét jelképező otthont, amelyben egymásnak adják a kilincset a szeparatista csapatok és az ukrán erők. Tolik hajlik rá, hogy felesége és saját maga védelmében az oroszok mellé álljon, amiért Irka ukránérzelmű öccse hazaárulással vádolja, és a két férfi kis híján ölre megy egymással, azaz Gorbach a társadalmat szétszakító kelet-ukrajnai háborút egy családi dráma keretében modellezi le. A képileg is rendkívül erős, egyetlen hosszú beállítással felvett finálé semmilyen feloldást nem kínál, de a happy end jelen körülmények közt amúgy is disszonáns megoldás lenne.
A versenyprogramban is szerepeltek olyan filmek, amelyek a társadalom vagy a civilizáció felbomlását taglalták – igaz, nem realista, hanem disztópikus keretek közt. A műfaji gyökerekhez legjobban a litván Kristina Buozyte és Bruno Samper sci-fije ragaszkodott, a Vesper ugyanis a zsáner jó pár klasszikusát megidézi. A bolygó ökoszisztémájának összeomlása után játszódó történetben a gazdagok és a nincstelenek világa fizikailag is elkülönül, utóbbiak a megmaradt erdőségekben próbálnak túlélni, míg az elit a Citadel nevű földi paradicsomban élvezi a biotechnológia vívmányait. A magatehetetlen apjáról egyedül gondoskodó 13 éves Vesper előtt felvillan a lehetőség, hogy bebocsátást nyerjen ebbe az utópisztikus birodalomba, de nagybátyja, a környéket kiskirályként uraló Jonas (Eddie Marsan) keresztülhúzza a számításait.
A Vesper legizgalmasabb része ugyanakkor nem a története, hanem a vizualitása. A hollywoodi mércével nyilván aprópénzből összehozott litván-francia-belga koprodukció a CGI-technikát a hagyományos trükkökkel egyesítve teremt egy olyan élő és lélegző mikrouniverzumot, amelyben a futurisztikus drónok megférnek a Terry Gilliam-filmeket idéző, realista, kézműves fantasy-esztétikával. Már az alkotópáros előző, a CineFestet is megjárt sci-fije, az Eltűnő hullámok is ígéretes kísérlet volt, a Vesper azonban minden szempontból előrelépés, még ha nem is vegyíti csalhatatlan arányérzékkel a műfaji és szerzői elemeket.
Ofir Raul Graizer filmje, az America is jól ismert előképekre épít, miközben a rendező előző, szintén Karlovy Varyban debütált melodrámájára is rímel. A cukrászban egy német férfi érkezik Izraelbe, hogy megismerje elhunyt szeretője feleségét, és előbb barátok lesznek, majd még jobban összemelegednek. Az America is egy unortodox szerelmi háromszög története, és ebben is van egy messziről jött ember. Az úszóedzőként dolgozó Eli Chicagóból tér haza Tel Avivba apja temetésére, és közben rég látott gyerekkori barátjával, Yotammal is felveszi a kapcsolatot, aki egy kirándulással egybekötött közös nosztalgiázás közben balesetet szenved, és kómába esik. Az orvosok szerint nincs esélye a felépülésére. Yotam mennyasszonya, Iris Elit hibáztatja, hónapokkal később mégis összejönnek.
A történetet, amely a Susanne Bier-féle Testvéred feleségét… csavarját veszi kölcsön, akár Almodóvar is írhatta volna, Graizer stílusa azonban jóval csendesebb és távolságtartóbb. Az első fejezetben Elire, a másodikban Irisre, a harmadikban Yotamra fókuszál figyelemreméltó empátiával, de talán túlságosan is ráérősen, és mivel a végkifejlet könnyedén kitalálható, a narratív feszültség is hiányzik a filmből. A rendező érzékenysége és humanista látásmódja ezzel együtt elvitathatatlan, de szüksége lenne egy szigorúbb dramaturgra vagy vágóra.
Az America nem mondja ki, de azért sejteti, hogy az Eli és Yotam közti kötelék valaha a barátinál is szorosabb lehetett. Az iráni Sadaf Foroughi filmje, A remény nyara (Summer With Hope / Tabestan Ba Omid) is eljátszik ezzel a sugallattal, de ebben a kulturális közegben jóval nagyobb tétje van az efféle „elhajlásoknak”, még akkor is, ha a gyanú nem igazolható be. A főszereplő a 17 éves Omid, aki anyjával és a nagybátyjával elutazik egy úszóversenyre, ahol azonban egy adminisztrációs hiba miatt nem fogadják el a nevezését. Míg a felnőttek elkeseredetten küzdenek az értelmetlen bürokrácia ellen, Omid azt fontolgatja, hogy jobb híján elindul egy nyílt vízi versenyen, amire barátja, Mani készíti fel – teljesen titokban, hivatalosan ugyanis nem edzhetné.
Kettejük kapcsolata – amelyet az író-rendező szándékosan nem definiál –, csak az egyik aspektusa a filmnek. A Remény nyara legalább annyira szól az anya és a nagybácsi ambícióiról, akik élet-halál kérdésnek tartják a versenyen való részvételt, de emellett az iráni társadalom autoriter hajlamait és a generációs ellentéteket is kommentálja. Foroughi rendezése a kihagyásos szerkezete, a stiláris váltásai és a ritmustalansága miatt jóval nehezebben fogyasztható, mint Asghar Farhadi hasonló, realista drámái, ezért némileg váratlan fejlemény volt, hogy a zsűri végül neki ítélte a Kristály Glóbuszt.
A grúz Saját szoba (A Room of My Own / Chemi otakhi) díjazása viszont aligha lephetett meg bárkit is. A zsűri úgy döntött, a két főszereplő, Taki Mumladze és Mariam Khundadze közösen kapják meg a legjobb színésznőnek járó elismerést. A történet szerint az introvertált Tina – a forgatókönyv társszerzője, Mumladze alakítja – a válása után kénytelen beköltözni egy albérletbe Tbiliszi városában. Lakótársa, a hedonista Megi szinte mindenben az ellentéte, a két lányt azonban összecsiszolják a viszontagságok, a kölcsönös ellenszenv pedig először bizalommá, majd testileg is megtapasztalt szeretetté érik.
Ioseb 'Soso' Bliadze, aki Otar halála című elsőfilmjével a tavalyi fesztivált is megjárta, a közhelyesnek hangzó történetet érzékenyen, hivalkodó eszközök nélkül meséli el, miközben egyszerre képes a két főhős intim portréját megrajzolni és a grúz milleniálok generációs élményeit is megragadni feminista szemszögből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/09 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15471 |
