Gyürke Kata
„Szűk volt az egész ország és mindenhol szorított.” Beszélgetés filmekről, rendezőkről, történelemről.
Úgy tűnik, Cserhalmi György letette a régit, és új életet választott. Vagy mégsem? Bármikor nyitott a fiatal filmesek hívására, a velük készült rövidfilmjei rendre elérhetőek a neten - a korábbiakat pedig egymás után újítják fel, így a Dögkeselyűt, vagy a Nárcisz és Psychét is. Cserhalmi Györggyel nagynevű rendezőkről, a régi és az új magyar filmről, az írás öröméről és az Ukrajnában zajló háborúról is beszélgettünk.
*
Úgy tudom, írsz, és nem ma kezdted. Miért és mióta?
Jópofa. Valamennyit mindig írtam, még gimnazista koromból is vannak naplófeljegyzéseim. Volt, hogy egy-két évre meguntam, aztán megint belekezdtem. Úgy érzem, hogy mostanában vannak használható mondataim, például abból, amit tegnap este és ma hajnalban írtam nem kellett mindent kidobni.
Géppel írsz?
Nem, az nem jön össze nekem. Én még a XIX. században járok. De nem is én írok, hanem a tollam. Olyan fura, hogy elhatározok valamit és egészen mást ír le a tollam.
Mikor kaptál rá az ízére?
Mindig örömömet leltem benne, ugyanúgy fogtam fel, mint a sportot. Amíg van benne lendület, addig biztosan szól valamiről. Ha meg kifogy belőle, akkor nem erőltetem. Egyáltalán nem lineáris módon írok, ha ér valami benyomás, befolyás, hagyom, hadd áramoljon. Jó dühös, jó cinikus, mindenféle szöveg készül és nem szeretném, ha valaki megszerkesztené, kifésülgetné, vagy feltupírozná... kiadni sem szeretném.
Forgatókönyvírásra szerencsére kapható voltál, lányod, Sára filmjére – a Drága besúgott barátaimra gondolok.
Én inkább csak az egyszerűbb, alapszöveget készítettem, amiből ők írták a forgatókönyvet Paizs Mikivel. Azóta írtam egy másikat, de azzal még van meló. Egy mai történet a falumból, nem merem a címét elmondani, mert nincs levédve. Annyi, hogy van benne tűz.
Erről jut az eszembe, mint címszereplő, szemtanú voltál amikor leégett a Bódy Gábor-féle Hamlet díszlete Győrben. Szerencsére készült az előadásról filmfelvétel, megvan neked?
Pár éve kaptam egy digitalizált változatot belőle. Igazi „bódys” cucc volt. Azt hiszem, Gábornak valamiféle lelkiismeret-furdalása lehetett velem szemben, és nem tudom, miért, de pont a Hamletben vezette le! Számtalan dolgot megtehetett volna, például visszaadja a ruháimat, amiket elhordott (nevet). A közönség szerette az előadást, mindig teltházzal ment, mégis volt valamilyen erős szakmai bukás íze az egésznek. Elég vadak voltunk még akkoriban, szóval nem érdekelt minket, hogy tündöklésünk és hamvadásunk ilyen hamar bekövetkezett. Egyébként Debrecenben korábban voltam már Hamlet, azt is kikérték maguknak, még fel sem merték venni.
Milyen igazságtalan, hogy ilyen kevés marad meg a színházból.
Szinte semmi. Egy nagy benyomás mégis marad, nem felejtjük el Szolnokot és Kaposvárt. És nem felejtjük a Katonát, aki, vagy ami, nem tudom, most lesz negyven éves. És ez az évforduló is elválaszthatatlan a Gáboroktól. (Székely Gábortól és Zsámbéki Gábortól – a szerk.)
Kell-e olyan distinkciót tenni, hogy „magyar film”?
Igen. Egyértelműen van magyar film, ahogy van cseh, lengyel és ahogy a 90-es években lett román film is, és így tovább. Skandináv, angol, francia, utóbbi főképp az újhullámtól, ami tegyük hozzá, magyar találmány, hiszen Radványi Géza bácsi a francia újhullám „papája”. Eiben Pista bácsi óta van magyar film, konkrétan körbeírható, szinte saját szabályokkal bír, mint a pontosan követhető történet és az operatőrök aranymetszése. Valami elképesztő, hogy milyen jó operatőreink vannak! Hogy mitől van bennük ez a látás? Igaz, amikor kitalálódott az, amit magyar filmnek hívunk, elég jól álltunk a festészetben is. Sokan jöttek át onnét, Fábri Zoli bácsi, Huszárik Zoltán, később Enyedi Ildikó vagy Bachman Gábor.
Akkor hát fontos a szívednek.
Mindenképpen. Ráadásul ez egy kanossza is a részemről, mert annak idején piszkosul cikiztük. Megjelentünk, mint ifjú titánok, és semmi se tetszett. Most viszont, ahogy visszanézem a régi filmeket, folyamatosan leesik az állam.
Van úgy, hogy a sajátjaidat is újra nézed?
Néha, nagyon ritkán. Kicsit belebambulok egy-egy filmbe aztán látom, milyen rémes voltam és ezen már nem lehet javítani, hát gyorsan elkapcsolok. A túl hosszas szembesülés több mint káros. Ugyanakkor látható valamilyen fejlődés, de semmiképpen sem lineáris, és hát nem is evolúciós, mit mondjak! (nevet) Nekem is voltak helyben járós korszakaim, nem beszélve a mai időkről.
Figyeled a fiatal filmeseket?
Igen, és tetszenek is. Olyanok, mint mi voltunk, csak áramvonalasabbak. Bátrak, és talán nem elég okosak, de az egyáltalán nem baj, ha filmről van szó, mert az érzéki műfaj. Az én időmben túl okosak voltak a rendezők, még saját magukat is kicselezték.
A magyar valóságot megfilmesíteni, azért nagy művészet!
Nem árt tudni hozzá mi a valóság. Itt van például Török Feri 1945-je, az aztán a lórúgás! Az egyetlen dolog, amitől a fiatalokat félteni kell, hogy túl jók. Az összehasonlításban nem állják meg a helyüket a tehetségtelen középszerrel szemben, aki viszont zsákszámra kapja a lóvét.
Hogyan hat most rád Bódy Gábor?
Tényleg emblematikussá váltak a filmjei, számomra különösen az Anzix. Egyébként is szeretem a fekete-fehéret. Nem azt mondom, hogy a színes nem tud gyönyörű lenni értő kezekben, de azért a fekete-fehér az igazi. Az Anzixban aztán ott van még a hang is, az a nyikorgás, az erőlködés, mintha Gábor iszonyú kínok közt megszülné az új magyar mozit. Tényleg ez az asszociációs képem erről az egészről. Nyikorog, nyekereg, és olyan, mint egy nagyon eleven kölyök! Furcsa export-import áruként vonulgatnak benne a forradalmak, a légiók, és mindenféle nemzetközi kalandorok kezei közé kerülnek, mint például Bem apó. És hát tényleg másként nem tudták volna megépíteni az Atlantic Pacific vasútvonalat, ha az a Fiala fel nem találja az ezüstszálú teodolitot!
Gábor korszakos zseni volt, Jancsó mondta róla a temetése után, hogy „elment közülünk a zseni”. Vannak pillantok, amiket az agy örökre bevés, ez ilyen volt. Órákat tudnék beszélni róla, de te is tudod, hogy az életünk nem volt egyszerű. Barátok voltunk, minden napot meg kellett élni, és vele nem hasonlítottak a napok. Fura fény volt. Az a kettős tudat, amivel ezt az egészet végig csinálta számomra megrendítő. Életével fizetett. Nagyon nagy kalandot vállalt be, és amikor rájött, hogy alkalmatlan, ki akart menekülni belőle. Először hagyták neki, aztán utánanyúltak. Tudtára hozták, hogy nincs menekvés. Ő meg tisztában volt azzal, hogy bármelyik pontján élhet a világnak, pénzt filmre többé nem kap, ha kiderül róla, hogy jelentett. Gondolta ő – mert volt benne tisztesség. De Magyarország bebizonyította, hogy nem így van. Azt kell mondanom, hogy tragikus tévedésnek esett áldozatul – de nem akarok ironizálni, súlyosabb téma ez annál. Egyébként is az én helyzetemből könnyű pofázni, azoknak, akik benne voltak, nem olyan egyszerű.
Nehéz lehetett Bódy Gábor után bárki mással dolgozni.
Megszoktam, hogy Gáborral mindent meg lehetett beszélni. Kérdezni lehetett, választ is kaptunk. Ő nem filmet csinált, hanem mi filmet csináltunk. Amiről persze mindenki tudta, hogy az övé. Későbbiekben pont ez hiányzott. Nem kirekesztettek minket, hanem elfelejtettek beavatni. Gyártási oldalról nem éppen arról voltak híresek a körülményeink, hogy ott jól érezhette magát az ember, de ahogy telt-múlt az idő, egyre több mindent tettünk szóvá. Szép lassan valahogy beépült, amit kértünk, a gázsik is jobbak lettek, a körülmények is valamivel, talán még a rendezők is hallgattak ránk időnként. Ez pedig Gábor öröksége.
Visszatekintve melyik rendező hatását emelnéd ki?
Aki a legfurcsább volt és akit nagyon megszerettem, az a Lugossy Laci. Olyan tisztán gondolta el a történeteit, követhető volt és becsületes. Két filmet forgattunk együtt, az Azonosítást és a Szirmok, virágok, koszorúkat. Mind a kettő nyert Nyugat-Berlinben, vagyis mackós filmek lettek. Mind a kettő történelmi film volt, az egyik a szabadságharc leverése utáni, a másik a II. világháború utáni időkről beszélt, és mindkettő nagyon arról szólt, amiről a korszak. Ezt onnan tudom, hogy mostanában egymás után jelennek meg az egészen friss szemlélettel, mindenféle világnézeti befolyás nélkül készülő jobbnál-jobb történelmi munkák. És életben tartják ezeknek a filmeknek az igazságát.
Sára Sándor?
Őt baromira szerettem és nagyon tiszteltem is. Ő az az ember – a Jancsó és a Makk mellett –, akinél nem igen lehetett visszaszólni. Egyszer-egyszer igen, de sokszor nem. Ugyanakkor értette, hogy miért pofázik vissza az ember. Nem pergett le róla, elgondolkozott rajta, ahogy Jancsóék is.
Például?
Az Allegro Barbaro forgatásán egyszer egy kőfejtőben voltunk, ahol a katonáknak háborúba kellett indulniuk, de hiányzott a lelkesítő beszéd. Jancsó akkor azt mondta nekem, hogy nincs itt a Gyula, írd meg te. Megírtam, aztán Gyula bácsi is elolvasta, tetszett neki, és azt mondták, gyerünk vegyük fel. A Makknál is volt ilyen. „Nem tetszik a jelenet, megírnád” – kérdezte egyszer tőlem. És reggel vittem két változatot, Bán Jani volt a partnerem, felvettük mind a kettőt, hogy aztán majd meglátjuk. Egy reptéri jelenet volt az utolsó tévéfilmjében (Így, ahogy vagytok – a szerk.).
Fábri Zoltán?
Hát ő a Nagy Csoda – akit csodálni kellett. Egyfelől nagyon is lehetett miért, teljesen megérdemelte, másfelől mi kínai tornatanárnak hívtuk, annyira előre megvolt minden a fejében, a teljes gyakorlatsor, amitől nem lehetett eltérni. Olyan sokat nem dolgoztunk együtt, egy-egy rövid jelenetecském volt a Befejezetlen mondatban és Az ötödik pecsétben. Nem volt miért ellenkezni. Óriásnak tartottam, de történt valami, amikor a látóteremen is túlnőtt. Emlékszem, volt egy műtermi jelenetünk, ahol egy csepeli kocsma volt berendezve. Olajos ruhás, munkásemberek ücsörögtek benne, jó koszosan, elhanyagoltan. Reggel amikor megjött az öreg és a kameraállásokat nézegette, egy bácsi jelentkezett közülük. „Ne haragudjon Fábri úr, de mondani szeretnék valamit.” „Parancsoljon” – jött a válasz. „Szervezett csepeli munkás voltam, kérem szépen. Én bizony, ha így bementem volna a kocsmába, a barátaim dobnak ki.” Az öreg csak nézett, gondolkozott, és kiadta, hogy gyorsan öltözzön mindenki át. Ez csodálatos volt! Annál is inkább, mert neki meg kellett küzdenie a saját tornatanárságával. Ráadásul egy ilyen döntésnek egy filmben erős konzekvenciái vannak.
Bereményi Géza?
Mondd már! Őt szeretem is! Azt nem tudom, hogy a barátjának tart-e, de maradjunk annyiban, hogy jóban vagyunk. Olyan elfogult vagyok vele, mint Jancsóval. A Tanítványok a világ egyik legjobb filmje, a magyar filmek között is a legjobbak között a helye. Nem beszélve a nagypapa-filmről, az Eldorádóról. Elképesztő! A dalszövegeiben összefoglalt mindent, ami velünk megtörtént, ugyanabban az időben és térben. Például az Apa kalapja, vagy a Budapest is tömören a mi életünk. Rólam szól, ezek mi vagyunk. Nem beszélve a regényéről, a Magyar Copperfieldről, ami letehetetlen. Hogyan emlékezhet ennyi mindenre? Mondjuk vannak csodák, én azt nem kétlem.
Mundruczó Kornél?
Az összes filmjét szerettem, és ez nem múlt idő. Nagy híve voltam, amíg Magyarországon élt. Már két hónapja a debreceni klinikán feküdtem, amikor elküldte nekem az elkészült Jupiter holdját. Azt válaszoltam neki, hogy kivágtátok az Oscart. Ma is így tartom: kivágtak belőle egy jó filmet. Egyébként sem volt eldöntve, hogy miről akar szólni. Egy ilyen erős kérdésben szerintem nem lehet a választ a nézőre bízni, főleg, hogy egész Európának van valamilyen véleménye, Elbán innen, Elbán túl. Ez annak idején, már az olyan nagy embereknek is, mint a Hamvas Béla, fejtörést okozott.
Egy városi legenda szerint majdnem forgattál Fassbinderrel. Ez igaz?
Nem igaz, biztos vagyok benne, hogy nem. Találkoztam vele Cannes-ban, de olyan részeg volt, hogy átgyalogolt egy fényoszlopon a Hotel Majestic előtt. Valahogy összekapartam és bevittem a portára. Szóval nem tudok arról, hogy forgattunk volna, nem én terjesztettem. Azt tudom, hogy Hollywoodba el akartak vinni a nyolcvanas években. Arra én mondtam, hogy szó sem lehet róla. Éppen a Mizantrópot próbáltuk Székely Gabival, „mit képzeltek, Hollywood” – mondtam nekik. (nevet)
És ha most hívnának?
Nem az én világom. Nem szeretem a felhajtós cuccokat. Nem azért, mert puritán lennék, szó sincs róla, de a világnak az a része nem nekem szól.
Viszont csehszlovák, cseh és szlovák filmekben is sokat játszottál.
Milyen furcsa, hogy három országban is forgattam, de hát az ugyanaz! Nagyon tudnak ők is filmet csinálni! A Pevnost forgatásán Vlatyka (a rendező Drahomíra Vihanová beceneve), szeretett volna megbeszélni valamit a szerepemről, egy üveg vodka sorsáról. A történet szerint egy lakókocsiban laktam, de épp nem voltam otthon, amikor értem jöttek a rendőrök – kérdezte, mit csinálna ilyenkor a főhős? Mire én, hogy bezárnám őket a lakókocsiba. „Ah, barbár” – jött a válasz. „Hát bemész és megkínálod őket Beherovkával és sörrel” – így csinálják a csehek. A kedvenc történetem, amikor Prága közelében forgattunk, és mondta Vlatyka, hogy délben végzünk, mert be kell mennünk a városba, ahol délután nagy szélsőjobboldali tüntetés lesz. Csodálkoztam, hogy mit akar, de velük mentem. Ott voltunk a Vencel téren, sehol senki, csak a neonácik. Amikor, kereken négykor tüntetni kezdtek, egy szempillantás alatt minden kocsmából kidőltek az emberek, kezükben két-két korsó sör, és a nácik markába adták. Egy járdaszélen ültem és sírtam a röhögéstől. Kurva nehéz egy korsó sörrel kart lendítgetni! Aki ezt megszervezte!
A ®elary még Oscar-jelölést is hozott.
Azt a magyarok miatt nem kaptuk meg! Szabó Pistáék nem szavaztak rá, egy tévéinterjúban el is mondta, onnan tudom. Ő akkor egy kanadai filmre szavazott. Nagyon picivel csúsztunk le.
Az viszont nem városi legenda, hogy a Mephisto címszerepét majdnem te kaptad meg.
Andoraival ketten voltunk ott, felváltva csináltuk az utolsó hónapok próbafelvételeit. Péterrel meg is beszéltük, hogy bármelyikünk kapja, rendben lesz, nem fogunk haragudni egymásra. Aztán történt, ami történt, jött az osztrák televízió a millióival, és jött vele Klaus Maria Brandauer. Ennyi.
Még egy rendező, akiről beszélnünk kell: András Ferenc.
Hogyne! A Dögkeselyű igazán jó élmény volt. Szerepnek is, forgatni is. Nagyon jók voltak dialógok, az akciójelenetek aránya is tökéletes volt, és a krimiszál is működött, hiába fanyalogtak sokan. Emlékszem, Moszkvába csak úgy engedték be, hogy a robbanást levágták a végéről. Már eleve így ment ki, még itthon öncenzúrázták.
Nagyon bírtam azt is, hogy az ágyban fekvő apuka éppen csak ki tud hörögni valami kritikus mondatot, az anyuka meg dugja oda a nyugdíjából félretett pénzt. Ahogy ez az egész elsőgenerációs értelmiségi megy vissza a levesbe! Ráadásul a magyar valóság nem sokban változott. Azt, hogy ez jó-e vagy rossz, nem tudom eldönteni, de a helyzet nem jobb, az biztos.
Több filmet is forgattatok együtt, például egyet a saját házadban, a Káli-medencében.
Igen, ott történt, hogy felakasztottam magam a saját padlásomon, és leszakadt a gerenda. Hát így köti fel magát egy hülye értelmiségi! Csengey Dini írta a könyvet, nem volt túl erős történet, Az utolsó nyáron volt a címe. Pedig jó volt a szereposztás és Kende Jancsi is szépen fényképezte. Mindegy. Mi nagyon jóban voltunk régen, de kölcsönösen elcsesztük ezt a barátságot.
Mégis része az életednek, ahogyan a Pannon-táj vidéke is.
Ezt a vidéket nagyon szeretem. Kis toszkán ék, Toszkánától a Móri-árokig tart. Erről mondja Hamvas Béla, hogy az öt géniuszi táj egyike. Tényleg így van. Csak azért nem géniuszi, mert mi ott vagyunk. Ahogy eljövünk, máris géniuszi lesz (nevet). Sok időt töltök ott, féléveket, most, hogy betegeskedtem, kevesebbet. Pest jobb hely unatkozni.
Pedig rendszeresen forgatsz, főképpen vizsgafilmeket és kisfilmeket fiatalokkal. A neten elérhető a két utóbbi, a Rododendron és a Végtelenben kettő is. Azonnal mész, ha hívnak?
Kötelességemnek érzem. Sokan vagyunk így, Dunai Tamás, Alföldi, Mácsai Pali is. Egyébként mindkét filmmel nyertünk, New Yorkban és talán Los Angelesben is. Hogy mondjam? Kell valami tisztaság az ember életébe, és ezek tiszta helyzetek. Kicsit a bűneinket vezekeljük itt le. És nagyon jó a fiatalokkal, kedvesek, és lehet egy kicsit nagyképűsködni. Akármilyen hülyén hangzik, de tényleg újra húszéves leszek közöttük, együtt tanácstalanodunk el, és együtt veszünk lendületet.
Ezek szerint nem unod még a filmet?
Dehogynem!
Most komolyan.
Fura. Jó lenne még egy olyan filmet csinálni, amihez valamilyen szinten közöm is van. Fliegauf írt nekem valamit, de aztán eltűnt, vagy két hónapja. Volt annyira filmrendezős, hogy nem mondta meg miről van szó. Úgyhogy nem tudom, hogy ácsingózzak, vagy ne ácsingózzak…
Egyszer valahol azt mondtad, hogy a nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás kapujában, meg voltál győződve arról, hogy vége lesz a rendszernek.
Voltak erről vitáink, főleg Csaplár Vilivel. Ő is akarta, csak nem hitt benne, hogy háború nélkül megúszható. Hiszen a szocializmusnak egyetlen érve volt: az erőszak. Arra egyikőnk se gondolt, hogy ezek a rendszerek belülről fölzabálják a saját energiájukat. 1968 után nagyon szűk lett itt minden. Huszonéves koromra érezhetően ment össze az ország, és nem csak azért mert nőttem.
Mikor kaptál először útlevelet nyugatra?
Vicceskedjünk: 1981-ben! Amszterdamba, a Festival of Fools-ra. Előtte egyszer még elmehettem a Berlinaléra, Nyugat-Berlinbe. De ’81-ben voltam először Cannes-ban is, ahová kiengedtek a Mephistóval, és a Rendezők Kéthetében ment a Nárcisz és Psyché. Korábban mindig azt írták a kérelmemre, hogy államérdeket sért a kiutazása. Ezrével voltunk így. Szűk volt az egész ország és mindenhol szorított, hidd el! A társadalom szemet hunyt, hogy „jól van ez így”, de semmi nem volt jól. Kínunkban röhögtünk persze, de csomó dolog elment az ember mellett, amire nagyon kíváncsi lettem volna. Gyakorlatilag a világ. Ez egy olyan történet, amit nem lehet megbocsátani, hosszú távon sem. Nem lehet túllépni rajta, hogy ez megtörténhetett egy generációval.
Ez a vágy vezetett New Yorkba is később?
Ugyanez, de az ’93-ban volt, már a rendszerváltás után. A Nagy indiánkönyv olvasása óta vágyódtam Amerikába és elhatároztam, hogy egyszer kimegyek. Addigra jött össze annyi pénz és idő, hogy fél évig ott lehettem. Sokfelé jártam és csavarogtam egy kicsit a nyugati parton.
És Berlin?
Nyugat-Berlin egy szabad város volt, piszok sok történetet hallgattam róla Bódytól. Nagyon jól éreztem ott magam, és nem csak a fesztivál alatt. Laktam is Gábornál egyszer egy hónapig. Hihetetlen hiátust jelent, amiről lemaradtunk. A mai napig lázad bennem az, hogy lehetett egy országot bezárni?
Cannes?
Uncsi volt. Szerencsére Volcsánszky Kati hozott nekünk Párizsból egy dzsipet, azzal becsavarogtuk a környéket, ezzel telt el egy hét. Annyira méltatlan volt egyébként ahogy bántak velünk. Ötven dollárt kaptunk egy hétre, nem is értem, hogyan képzelték. Följártunk a faluba egy autójavító műhely oldalában kialakított kocsmába. Azt még meg tudtuk fizetni. Szörnyű volt az egész. Tényleg a cifra nyomorúság. A Hotel Pálma, ahol a magyarok mindig laktak, szinte össze akart dőlni, azóta le is bontották. Jellemző, hogy Brandauert és a Mephistót nyitott Peugeot limuzin szállította, velünk meg nem foglalkozott senki. Gáborral kitaláltuk, hogy béreljünk egy helikoptert, így hamarabb értünk be Cannesba. Mire megérkeztek, mi már a teraszon boroztunk. Ingünk-gatyánk, az összes kicsempészett pénzünk ráment a nemes bosszúnkra.
Az ukrajnai háborúról is beszélnünk kell.
Tavaly adtam egy interjút, amiben azt mondtam, hogy Ukrajnában háború lesz. Most felhívott az újságíró, hogy honnan tudtam. Az az érdekes, hogy nem tudtam, hanem láttam megjelenni ugyanazokat a szakértőket az aranykeretes szemüvegükben, a méregdrága öltönyeikben Ukrajnáról beszélgetni a BBC adásaiban. Erről jutott eszembe, hogy a jugoszláv háborút ugyanezek szakértették.
Ettől függetlenül ez most brutális. Borzalmas, mindenestül, ahogy van. Különösen a közöny, ami körbeveszi az egészet. Kötésig járunk a háborúban és az emberek elhiszik, hogy nekik semmi bajuk nem lesz. Az infláció, az áremelkedések, az üzemanyaghiány, az energiaválság, a fegyverkezés! Megint erről a nagyon rövidtávú memóriáról van szó, ami Magyarországot, azt kell mondjam, jellemzi. Én nyolcéves voltam ’56-ban. Tudom, hogy Ukrajnában most ugyanez történik. Minket is cserbenhagytak. A Szabad Európa rádióból ugyan áradtak a szólamok, hogy velünk van a nyugati világ, valójában november 4. után otthagytak bennünket, mindenki hátraarcot vágott. Ezt hogyan felejthetjük el? Hogy itt jártak az oroszok? Vagyis a szovjetek. Tragédia volt.
Mit tud szerinted a művészet tenni?
Semmit. Zokogni tud. Ma az a művészet, amikor egy videón a lebombázott házak között megjelenik egy kislány, és az eurovizós dalfesztivál győztes dalát játssza a hegedűjével. Egyedül, egy kapu mögött, hatalmas térben. Ez a teljes elárvulás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/09 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15464 |
