Bori Erzsébet
A rendezők mintha nem a szovjet filmiskolát látogatnák.
Sose tudtunk semmit Oroszországról, hiába lettünk elsők a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” kerületi középdöntőjén. Túl nagy volt már a cári birodalom is, földrésznyi ország, mely maga sem győzte számon tartani, hány népnek a börtöne. Aztán SzSzSzR lett a neve, meg nagy testvér, de ő maradt, mi volt: ismeretlen, sötét birtok. Időről időre azzal kecsegtetnek minket, hogy most kiderül az igazság, XX. kongresszus, XXII. kongresszus, leleplezik Sztálint, Beriját, megbuktatják Hruscsovot, Gorbacsovot, nyilvánosságra hozzák a nagy perek, a népirtások, a Gulág hiteles tényeit. De ez mind csak politika, és mélyen hallgat arról, hogy kik azok az oroszok, hol élnek, hogyan és miből.
Volt idő, amikor a magyar mozikban annyi volt a szovjet film, mint fűszál a réten. Annyi volt, mint most az amerikai.) És volt olyan idő is, amikor verekedtünk, hogy láthassuk Eizenstein, Tarkovszkij vagy Mihalkov műveit. Azóta leáldoztak a Gorkij mozi dicső napjai, a kilencvenes évekre ritka tüneménnyé vált az orosz mozgókép, csak fesztiválokon, filmheteken, az Örökmozgó egyszeri vetítésein bukkan fel néha egy-egy példány. Hírlik, hogy megvan még a Moszfilm meg a Lenfilm, ha mammutvállalatból egérré változott is, működnek a hajdani nemzetiségi stúdiók, de hozzánk csak a nagy világfesztiválokat megjárt darabok jutnak el. Vagy azok sem. A Szovjetunióban még több mint száz film készült évente. Ma alig tucatnyi – olvasom. De nem hiszem el. A győri Mediawave Fesztiválra is ennek a sokszorosát szokták benevezni. Mióta fellazult a kultúra szigorú ellenőrzése, senki sem tudja számon tartani, hány film kerül ki a független műhelyekből, hányat forgatnak koprodukcióban, félig vagy egészen amatőr körülmények között.
Vera Muhina szobra megszűnt forogni, az Örökmozgóban vetített új orosz filmeket ismeretlen stúdiókban gyártották, olyanokban, mint Kelet-Európai Kinematográf meg Renaissance Ltd. Azt hinné az ember, hogy egy többé-kevésbé véletlenszerű merítés egy idegen kútból semmit nem árul el arról, hogy mi van odalent a mélyben. Ez a hét film mégis ki tudta rajzolni a kortárs orosz film némely irányát. A válogatás a fősodorból történt, a világsztárok kimaradtak belőle, és nem képviseltette magát a sötét színekben tobzódó „nekrofil” vonulat sem. Újabban sokat ostorozzák ezt a filmtípust, az oroszok, úgy látszik, fenékig itták már az öngyűlölet és önostorozás keserű poharát. A Szerelem orosz módra és az Én, az orosz katona letagadhatatlanul azzal a szándékkal készült, hogy kifényesítse a régi birodalmi mítoszokat, új értéket, pozitív példát állítson e sokat szenvedett nagy nép elé.
Alekszandr Trosin orosz kritikus az új termés számbavételekor sokallta az irodalmi adaptációkat. Az átültetések nagy számát az eredeti forgatókönyvek hiányával és a kosztümös, békebeli múlt iránti nosztalgiával magyarázta. Nem nehéz belátni, milyen forró talajra lép az, aki kortársi témát választ a mai, minden eresztékében recsegő-ropogó, felbolydult Oroszországban. Szergej Urszuljak úgy érezhette, hogy miután első filmjével (Orosz ragtime) vállalta ezt a kockázatot, másodjára megengedhet magának egy kis biztonsági játékot, vászonra vitte hát Gorkijtól a Nyaralókat. Az átültetések finomságainak – itt egy új árnyalat, amott egy hangsúlyeltolódás – filológiai bogarászása amúgy sem moziba való foglalatosság, vajúdás közben meg végképp nincs rá érkezése az embernek. A Nyaralók elég szép és halálosan érdektelen film, ráadásul láttuk is már, akkor még Etűdök gépzongorára volt a címe.
A közismert rendezők közül csak a hatvanas évek óta alkotó grúz rendező, Georgij Danyelija szerepelt a programban Násztya című 1993-as filmjével, viszont találkozhattunk azokkal az alkotókkal, akiknek nevét nemrég kezdi megtanulni a világ: Szergej Bodrovval, Urszuljakkal és Vlagyimir Hotyinenkóval. A fiatal filmesek jó része mintha nem a régi szovjet filmiskolát látogatná, hanem Hollywoodban igyekeznék ellesni a titkot. Elvégre honnan máshonnan sajátíthatnák el az újfajta birodalmi filmcsinálást? A szorgos diákok között vannak tehetséges éttanulók és reménytelen esetek.
Jevgenyij Matvejev, a Szerelem orosz módra rendezője a szocreál eszmeiségét kísérli meg feltámasztani Hollywoodból exportált galvánelemekkel. Elvetélt kísérlete azonban csak a nagy ország – nagy népbutítás örök igazságához szolgáltat újabb adalékot. Minden arra vall, Matvejev rendezőben mély nyomot hagyott az, hogy annakidején rábízták a Kis föld című Lenin-díjas regény szerzőjének szerepét: szíve szerint a régi jó mintákat követve rendezné be az új világot. Egységben az erő – sugallja ez a bárgyú giccsfilm –, ha összefogunk, játszva legyőzzük az újorosz maffiózókat, megvédjük földecskénket a karvalytőke ellen. És akkor a Zsdanov köpönyegéből előbújt hősök – mai, nagyvárosból jött szerelmespár, dusanbei menekült, obsitos katona, egyéni gazdává avanzsált kolhozparasztasszony és volt megyei párttitkár – úgy csinálnak, mintha ők volnának a hét mesterlövész. Az összetartást nehezíti ugyan, hogy nincs telefonjuk, mindnek van viszont lőfegyvere, sőt egyikük még egy második világháborúból visszamaradt páncélöklöt is rejteget a szénakazalban. Ilyen arzenállal nem gond megfuttatni a gengsztereket, pedig komoly erőt képviselnek. Komolyságuk abban áll, hogy a legócskább vicclap is szégyellné őket lehozni. Zsdanovot sem kellett volna emlegetni, a szovjet sematizmus gyöngyszemeiben legalább jó színészek játszottak, míg(itt mintha a szemipalatyinszki munkásszínkör műkedvelői nyomulnának.
Azt hittem, hogy a Szerelem orosz módra verhetetlenül rossz, de aztán jött az Én, az orosz katona. Pedig jó nevű szerző, Borisz Vasziljev elbeszéléséből készült, továbbá a második világháborús témának hatalmas hagyományai vannak a szovjet-orosz filmművészetben. De Andrej Maljukov mindenáron szakítani akart ezzel a tradícióval. Legalábbis ez volna az empatikus olvasat, mert azt csak nem hihetjük, hogy nem látott még szovjet háborús filmet. Az Én, az orosz katona olyan, mintha rendezője kizárólag makaróni westerneken és B-szériás hollywoodi mozikon nőtt volna fel, diplomáját pedig az amerikai Közép-Nyugat egyik alacsonyan jegyzett egyetemén szerezte volna. Ez esetben mindjárt érthető lenne az is, miért hiányzott azokról az orosz történelemórákról, amelyeken a második világháborút tanították.
A film egyből a sűrűjébe csap: azon a napon indul, méghozzá Bresztben, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót. Főhőse, Nyikolaj első látásra úgy fest, mint ezer más filmben a katonagyerek: szőke, kék szemű és nincs még húsz éves. Az imént fejezte be az akadémiát, és a határváros lesz az állomáshelye. Ám első útja nem a körletbe vezet, hanem egy közkedvelt zenés vendéglőbe, ahol azonmód megismerkedik egy sánta, ámde szép zsidólánnyal (kultúrák találkozása a politikai korrektség jegyében). Estére kelve már bezupálna egységéhez, de a laktanya csak másnap reggel fogad (?). Ám a németek nem várnak holnapig. Innentől hajmeresztő eseményeknek leszünk tanúi, és hatásukra át kell értékelnünk történelmi ismereteinket. Csak annyit tarthatunk meg belőlük, hogy a Szovjetuniót váratlanul érte a hitszegő fasiszta támadás. Úgy tudtuk eddig, hogy a breszti erőd az utolsó emberig védte magát – Sztálin megtiltotta a kapitulációt vagy a visszavonulást –, hogy a hátország nyerjen egy kis időt. Hírmondó sem maradt belőlük, csak egy személytelen sírfelirat: Én, az erőd, ellenállok!
Breszt ostroma úgy jelenik meg a vásznon, mint csetepaté az ivóban, ami kissé el talált fajulni. Mindegy, az erőd így is, úgy is elesik, hősünkből pedig partizán lesz. Mivel a kollegákkal sehogy sem tud kijönni, magányos gerillaként vívja harcát a megszállókkal, esténként pedig hazatér a német kézre került erődlabirintus egy félreeső zugában berendezett otthonába, ahol szerelmes asszony várja édesbús gramofonzene mellett. Reggelre kelve ismét munkába indul az ifjú férj, elintéz pár fasisztát, rohadt egy meló, össze is piszkítja magát rendesen. Egyszer foglyot ejt, hazaviszi, kész a baj. Az asszony tud németül, a fogolyról így kiderül, hogy rendes osztrák munkásember, akinek elfoglalták a hazáját, őt besorozták kötéllel, pedig otthon felesége van és három szép gyereke. A férfimunka jól halad, de a családi idillnek véget vet egy rosszkor jött terhesség; a lánynak vissza kell térnie a városba. Mirra és Kolja fájdalmas búcsút vesz egymástól, tudják a forgatókönyvből, hogy nem találkoznak többé. Mert nekik nem szóltak, vagy a nagy szerelemben kiment a fejükből az az aprócska tény, hogy Mirra zsidó, és a csúnya fehéroroszok meg a fasiszták nem tolerálják ezt a fajta másságot. A lány meghal, és immár a németek is érzik, hogy ideje befejezni a filmet. Hónapok óta kellemetlenkedik itt ez a partizán, kapitulációja most már nem tűr halasztást. Sorfalat állnak neki, az aktusra megérkezik a felsőbb hadvezetés, minden készen áll a fogadásra. Ekkor előtántorog a föld alól az orosz katona, sebektől borítva, vakon, hófehér hajjal, a parancsnok a nevét akarja tudni, de ő makacsul csak a film címét hajtogatja: ja, russzkij szoldat.
A lélegzetelállító baromságok filmi megjelenítéséhez a pirotechnikusban talált méltó párjára a rendező. A vásznon feszt lobognak a lángok, takaros kicsi máglyák váltakoznak látványos, eget-földet bevilágító óriástüzekkel, művészies elrendezésben. A nagy külvilági incendiumot szépen ellenpontozza a bunkerbelsők helyi megvilágítása házitűzhely meghitt fényével, rusztikus mécsesekkel és a korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló gyertyák reszkető lángocskáival.
A Szerelem orosz módra és az Én, az orosz katona dilettantizmusa után még szembeszökőbb a Kaukázusi fogoly profizmusa. Szergej Bodrov filmje ellenállhatatlannak bizonyult a nagy nemzetközi fesztiválokon, és meghódította a hazai közönséget is. Tökéletes másolatról van szó, a hollywoodi szuperprodukciók replikánsáról, nincs az a fejvadász, amelyik le tudná leplezni. Sem dramaturgiában, sem színészi játékban, sem fényképezésben, sem zenében nem marad el az eredetitől. (Utóbb értesültem, hogy Bodrovnak évek óta Los Angelesben van az ideiglenes lakása.) Hozott anyagból készült ez is, méghozzá nagyon értékes kelméből: Tolsztoj elbeszélését ültették át a csecsenföldi háború helyére és idejébe.
A csecsenek elkapnak két orosz katonát, hogy becseréljék őket egy tekintélyes gazda hadifogságba esett egyetlen fiára. A megbilincseltek közül az egyik az afgán frontot is megjárt, hétpróbás vagány – a Csalóka napfényből is ismert, jó svádájú Oleg Menysikov játssza –, a másik a kopasz – őt a rendező fia személyesíti meg –, akit iskola után besoroztak, gyorsan kiképeztek és már vittek is a háborúba. A cselekményt csupa erős, kipróbált szálból sodorták: láttuk már ezerszer, hogyan szövődik barátság a kényszerű együttlét során két ellentétes jellem között; hogyan szökken át a szerelem a barikádok felett; hogyan működik az isteni igazságszolgáltatás a melodrámában (a vétkesnek meg kell halnia, de előtte megigazul, a jó pedig életben marad). Ismerjük a fiukért harcoló hős anyákat, akik sose veszítik el a reményt, és a büszke atyákat, akik önkezükkel ölik meg az ügy árulójává lett magzatukat. S miközben izgulunk rendesen a hősökért, nyugodt szívvel várhatjuk a felemelő pillanatot, amikor a végén lehull a fegyvert tartó kéz.
A Kaukázusi fogoly alkotói jól ismerik a receptet, tisztában vannak vele, milyen adalékanyagokra van szükség a sikeres kompozícióhoz. Látunk tehát állatot és gyereket, gyönyörű, vad tájakat, festői falut és történelmi levegőt árasztó várost, valamint folklórbetétet. Ez utóbbi úgy néz ki, hogy egy ponton ellátogatunk a csecsen felkelők táborába, ahol színes népi muzsikával, ősi táncokkal és férfias erőpróbákkal rekreálják magukat a harcosok. A rendező azt állítja, hogy nem a forgatás idején is javában dúló csecsen háborúról akart filmet csinálni. A Kaukázusi fogoly valóban nem mutatja a harcokat, és nem foglal állást egyik fél mellett sem. Egy szóval sem mondja ki, pusztán a képekkel teszi fel a kérdést: mit keresnek az orosz tankok ennek a más nyelvű, más hitű, más kultúrájú népnek a földjén?
Két idegen kultúra ütközik meg Vlagyimir Hotyinyenko filmjében, A muzulmánban is, amely távolról sem olyan tökéletes, mint a Kaukázusi fogoly. Folyton kilóg az alkotói szándék, amely mindenáron a hit felé igyekszik terelni a nézőt. Az szinte mindegy is, hogy miféle, csak higgyen már valamiben. Hőse, az afgán háborúba vitt katona csak hosszú évek múltán kerül haza a falujába. Hadifogságban töltött idejét sűrű homály fedi, annyit tudunk róla, hogy áttért Allah hitére, és elhagyta orosz szokásait. Jó orosz szokások – az iszákosság, a lustaság, a durvaság – nélkül pedig bajosan illeszkedik vissza honfitársai közösségébe. Hiszen iszik az anyja, a fivére, a keresztapja, ahogy ivott az apja is, amíg föl nem kötötte magát. Ezek az oroszok nem szeretik a vizet, sem ivásra, sem mosdásra nem használják, káromkodnak, lopnak, elkerülik a templomot, és csak akkor tüsténkednek, ha a tóba került dollárokat kell kihalászni. Igazhitű muzulmánnak csak egy méltó párja akad itt, a szentéletű, dalos kedvű pópa, aki mellesleg a legtöbb vallási türelmet tanúsítja a nyájtól elbitangolt jószággal. A sugallat átlátszó, mégis megbocsátunk a rendezőnek. Nem azért, mert jót akar – tartást és hitet adni – a szegénységtől szorongatott, és egy szétesett birodalom romjai közt tanácstalanul bóklászó, súlyos erkölcsi válságba zuhant népnek. Az ilyesmit a vasárnapi iskolában szokás díjazni, Hotyinyenko viszont filmrendezéssel foglalkozik. És érti a dolgát. Remek típusokat teremt, s bár keményen ostorozza, ugyanakkor nagy-nagy melegséggel és humorral ábrázolja honfitársait. A muzulmánban végre megtaláljuk azt, amiért érdemes orosz filmet nézni. Az oroszokat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1545 |
