Vajda Judit
Matt és Ross Duffer sorozata több generáció körében is sikeres, mivel olyasmihez nyúl, ami mindenkit megérint.
A Stranger Things kirobbanó és nem szűnő sikerét könnyű lenne a nosztalgiára és a folytonos retrólázra fogni. Aki azt gondolja, a széria csak azoknak jön be, akik vagy akkor voltak gyerekek, amikor a cselekmény játszódik (a 80-as években), vagy azokon a filmeken nőttek fel, amelyekhez az alkotó- és testvérpár ihletért nyúl, az nézzen meg pár TikTok-videót. A Dufferek alkotása a mostani tiniktől kezdve az Y-generáció tagjain át a középkorúakig a korosztályok széles skáláját szólítja meg (ha csak generációs kedvenc lenne, nem érne el olyan nézőcsúcsokat, amikről beszámol a szaksajtó). S hogy ezt miért műveli olyan eredményesen, annak okát a lélek legmélyén kell keresni.
Állj mellém!
Amikor a Stranger Things csak terv
formában létezett, és még a Montauk munkacímre hallgatott, a Duffer fivérek
pitchükben úgy jellemezték, mint a Steven Spielberg és Stephen King nevével
fémjelzett sci-fi/horror aranykorhoz szóló szerelmeslevelet. Az alkotók
Spielberghez a történetmesélés módjában fordultak inspirációért (a sorozat
sosem pihen, nagyon kalandos a szüzséje, az időnként hosszúra nyúlt játékidőt
pedig, ha nem akcióval, akkor érzelemmel töltik ki), míg a horrorpápa hatása a
természetfelettit az emberi drámával vegyítő tematikában mutatkozik meg. Első
blikkre legalábbis – de ha jobban megnézzük, sokkal szorosabb a kapcsolat a Stranger
Things és King világa között.
Az apróbb főhajtások (a nemrég zárult 4. évad
végén Lucas az író A talizmán című regényét olvassa fel a kómába esett
Maxnek, előtte pedig a Carrie-re történt két utalás, először a társai által
megalázott Eleven ruhájára öntött turmixszal, majd a véres bálterem képével), a
kisvárosi közeg és a műfaji azonosság mellett a rokonságot elsősorban a
gyereklélektan hangsúlyos szerepe szolgáltatja. A Dufferek Kinghez hasonlóan
véresen komolyan veszik a gyermeki pszichét – és nemcsak abban az értelemben,
hogy a gyerekszínészek szerint a felnőttekkel egyenrangúnak tekintik őket a
forgatáson (például hagyják őket improvizálni, és meghallgatják a
javaslataikat), hanem abban az értelemben is, hogy egyebek mellett ihletért is
ide fordulnak.
Az író bizonyos értelemben nagyon is a
valóságból táplálkozó világában a gyerekek mindig magukra vannak utalva, és
legyen szó egy holttest utáni kutakodásról (Állj ki mellettem!) vagy egy
velejéig gonosz ősi entitás elleni küzdelemről (Az), segítséget minden
esetben csak saját barátaiktól várhatnak, sosem a felnőttektől. Ez az élmény a Stranger
Thingsben már az elejétől fogva megjelenik (a 2016-os első évadban az alig
tízen túli főhősök maguk veszik kezükbe a nyomozást, miután barátjuk, Will
eltűnik), és az alkotók – annak ellenére, hogy a cselekményben időközben három
év telt el – végig fenntartják azt az alapállapotot, hogy a felnőtteké egy
másik világ, éles határvonallal elválasztva, ahova és ahonnan nincs átjárás.
Nyomozásukban és az aktuális szörnyek elleni
küzdelemben a sorozat gyerekhősei ugyan rendszeresen kapnak felnőtt segítséget,
ám a Stranger Things kiskorúinak zárt közösségébe csak azok nyernek
bebocsátást, akik vagy még szintén kamaszok (az érettségi előtt álló Eddie az
új évadból), vagy fiatal felnőttek, akik még nem kezdték meg önálló életüket,
azaz fél lábbal még a gyerekek világában vannak (az elrabolt Will bátyja,
Jonathan, szerelme, Nancy, ill. Steve és Robin duója), esetleg a Murray nevű
karakterhez hasonlóan megrekedtek egy manchild, „örök gyerek”
állapotban. Az állandó segítséget nyújtó felnőttek pedig jellemzően a felnőtt
társadalomból kivetett, lenézett emberek, lásd az alkoholista, személyes
drámáját egy életen át hordozó Hopper seriffet vagy a bizonytalan egzisztenciájú
egyedülálló anyát, Joyce-t – ők ketten ráadásul szinte hivatalból segítenek a
gyerekeknek, hiszen Hoppernek ez szó szerint is munkaköri kötelessége, Joyce-t
pedig mindig személyes érdekek motiválják (eleinte saját eltűnt fiát keresi, később
pedig gyengéd érzelmeket kezd táplálni a seriff iránt).
A King világából származó motívumot, az
egymást segítő kiskamaszok magukra utaltságának élményét a Stranger Things
alkotói ráadásul megfejelik azzal, hogy mint az az adott évadokban mindig kiderül:
minden gonosz a felnőttek világából érkezik. Stephen King rendszeresen dolgozik
az ősidőktől fogva létező, megmagyarázhatatlan, természetfeletti gonosz
meglétével, Dufferék sorozatában azonban, ha van is ilyen, azt a felnőttek
szabadították a világra, legyen szó klasszikus horrorfilmes szörnyről (mint az
első évadok demogorgonja és demodogjai) vagy emberi alakot öltött rémről (a 4.
évadban Vecna figurája).
Az emberi gonoszságnak a felnőttekkel való
azonosítására jó példa dr. Brenner figurája, aki nemcsak annak a labornak a vezetője,
ami kaput nyitott az évadról évadra folyamatosan érkező rémekre, de évtizedeken
át végzett emberkísérleteket a szüleiktől elválasztott, legkülönfélébb életkorú
gyerekeken, akik Papának szólították, ahogy teszi ezt az egyik főhős, Eleven még
a sorozat jelen idejében is. Az tehát, amikor elméjének erejével a kutatólabor
kísérleti tartályára szegezi a férfit, nemcsak azt jelzi, hogy végre
megszabadult egy életen át tartó Stockholm-szindrómájától, ami egy bántalmazó
apafigurához kötötte, hanem azt is, hogy a Stranger Things univerzumában
nem a fiút, hanem az atyát feszítik keresztre.
Ahová lépek, szörny terem
A Stranger Things popkulturális
utalásokból szőtt világában az említett szörnyek több szinten is jelen vannak.
Az olyan zsigeri, gyerekes félelmekre épülő ijesztgetés mellett, mint a
pókoktól vagy a denevérektől való iszonyodás, mindig van egy „fő” szörny is, de
az új évadban a korábbiaknál sokkal erősebben jelenik meg a bennünk lakozó
szörnyeteg motívuma. Ahogy a sorozat horrorfilmes referenciái között ott
találjuk a már említett Carrie-t, ami egyértelműen a felnőtté válás
horrorja, úgy az új részekben igen hangsúlyos témává válik, hogy a kamaszhősök
szörnynek látják saját magukat.
Ezt a jelenséget a széria három ponton is érvényesíti.
Egyrészt az aktuális szörny, Vecna azokat a tiniket gyilkolja meg, akik
valamilyen traumával küzdenek, vagy elszámolni valójuk van a lelkiismeretükkel
– utalva arra, hogy már a gyerekeknek is vannak démonaik, sőt, az igazi traumák
a gyerekkorból erednek. Másrészt (ezzel szoros összefüggésben) ott van Max
figurája, aki felelősnek érzi magát a 3. évad végén elhunyt bátyja, Billy
halálában, és mivel az őt kínzó srácnak többször is a halálát kívánta, gonosz
szörnyetegnek tartja magát. Harmadszor pedig a magát folyamatosan nemcsak
másnak és kívülállónak, de finoman szólva is igazi csodabogárnak megélő,
paranormális képességekkel rendelkező Eleven vívódásai is felerősödnek, mivel a
4. évad egyik visszatérő jelenete az a múltbeli emlék, ami folyton előjön a
lány rémálmaiban, és amely arra utal, hogy ő ölte meg a laborbeli gyerekeket,
később pedig az is kiderül, hogy akaratán kívül is hozzájárult az új rém, Vecna
megszületéséhez és megerősödéséhez.
Utóbbi fényében kifejezetten sokrétű az a
jelenet, amelyben Eleven arról próbálja meggyőzni Vecnát, hogy nem is ő az
igazi szörny, hanem dr. Brenner (annak ellenére, hogy a főgonosz már
gyerekként, a kísérletező kedvű orvossal való találkozása előtt is gyilkolt).
De a Stranger Thingsben még a sátánnak kikiáltott Brennernek is megvan a
maga igazsága: a nagy fináléban ugyanis igaznak bizonyul az a félelme, ami
utolsó gonosztettét motiválta (hogy nem akarta elengedni a lányt az újabb
kísérleti laborból), hiszen mint kiderült, Eleven valóban nem állt még készen a
Vecnával való összecsapásra.
Ehhez a komplexitáshoz sokat hozzáad, hogy az
alkotók mindig figyelembe veszik a negatív figurákat megformáló színészek
szerepértelmezését (akik nyilvánvalóan nem úgy ragadják meg a karaktert, hogy
ők most valamiféle színtiszta gonoszságot fognak megjeleníteni), és ahogy a
Vecnát alakító Jamie Campbell Bower azt nyilatkozta, hogy bizonyos módon
nemcsak közel érzi magához a karaktert, de valamiféleképp még szereti is, úgy a
sorozat kínálta hosszabb forma lehetőséget ad arra (amivel a Dufferek éltek
is), hogy egészen részletezően mutassák be a szörnyfigura korábbi, emberi
alakját is, kidolgozott előtörténetével együtt.
A gonosz pedig a 4. évadban azért tudott a
korábbiakhoz képest sokkal árnyaltabb módon megjelenni, mert miközben az 1. és
3. évadban még az olyan horrorfilmek jelentették a referenciát, mint A cápa
és a Jurassic Park, amelyekben a rém csak egyszerű szörny, akit fizikai
eszközökkel el lehet pusztítani (pl. felrobbantani vagy lángra lobbantani),
addig az új epizódokban már emberi alakot ölt, aki pszichológiai hadviselést
folytat: bekúszik a bőrünk alá, bebújik az elménkbe, ott van az álmainkban. A
cápa és a rettenetes dinók helyét tehát átvették a Pennywise-hoz és Freddy
Kruegerhez hasonló szörnyek (a sorozatban van is egy cameója a Rémálom az
Elm utcában-filmekből ismert Robert Englundnak).
A bennünk élő szörnyeteghez visszatérve: ez a
motívum már a sorozat korai szakaszától kezdve ügyesen fel lett építve, hiszen a
Stranger Things Tótágasa, azaz Átfordított Világa is (amelyben mindennek
és mindenkinek megvan a fonák megfelelője) azt szimbolizálja, hogy a léleknek
van egy világos és egy sötét oldala. A széria egyik legfontosabb karakterévé
vált Eleven pedig minden korábbinál jobban szenved attól, hogy hiába van
hatalmas ereje, nem tud vele gyógyítani, csak pusztítani. Hiába próbál ő maga
jó lenni, ha az erejét csak arra tudja használni, hogy ártson vele. Ezt az erőt
lehet ugyan irányítani, és látszólag csak a rossznak ártani, de mint az az új
évad végén bebizonyosodik: végül ez is csak további ártalmas dolgokhoz vezet. A
lánynak ugyan végül lehetősége nyílik bebizonyítani, hogy energiáit jóra is
képes használni, amikor megpróbálja megmenteni a Vecna által félig már meggyilkolt
barátját – ám hogy ez sikerült-e neki, az majd csak az 5. évadban fog
kiderülni.
Felnövekvéstörténet, felnőtté válás nélkül
Egy új interjúban a Duffer testvérek a
korábbiak után újabb példaképükként John Hughest nevezték meg: a 80-as
évekbeli, igényes és mondanivalóval bíró tinifilmek alkotójaként ismert
forgatókönyvíró-rendező hatása az új évad iskolai jeleneteiben érhető tetten.
Egy új műfaj, a kamaszdráma behozatala a szériába pedig nemcsak azért jó ötlet,
mert minél több műfajt vegyítenek, annál életképesebb a sorozat, hiszen annál
több nézői réteget tud megszólítani (lásd még a fő horror- és sci-fi vonal
mellett a Stranger Things egyéb vonulatait az újságírós paranoiafilmtől
kezdve az új évad stoner vígjátékán át szintén a 4. évad börtönből szabadulós
akciófilmjéig), hanem azért is, mert így megbolygathatják egy kicsit az addigi
idilli, a felnőttekével szembehelyezett gyerekvilágot.
A széria új részeiben ugyanis a gyerekhősből
kamaszhőssé fejlődő karakterek, talán most először, hazudnak egymásnak (Eleven
a leveleiben azt állítja szerelmének, Mike-nak, hogy minden rendben van az új
középiskolában, ahova jár, holott folyamatos bullyingnak van kitéve; a fiatal
felnőttek szálában pedig Jonathan tart titokban Nancy elől egy fontos dolgot),
amivel, ha nem is válnak felnőtté, de elveszítik az ártatlanságukat. Sőt, még
az addig sziklaszilárdnak tűnő csapat, Will, Mike, Lucas és Dustin egysége is
felbomlik – nemcsak amiatt, hogy Will fizikailag egy másik helyen tartózkodik,
hanem amiatt is, hogy Lucas, megelégelve kívülálló pozícióját, a lúzerek
szerepjátékozó bandája helyett inkább egy másik társasághoz, a sportoló
fenegyerekekéhez csatlakozik.
A kamaszkor az utolsó olyan stáció a felnőtté
válás előtt, amikor már majdnem egy felnőtt érzelmi és intellektuális szintjén
vagyunk, de a felnőttkorral járó kényszerű felelősség és terhek nélkül. „Soha
ne változz meg!” – mondja az új évad fináléjában Eddie újdonsült jó barátjának,
Dustinnak, amit úgy kell érteni, hogy soha ne nőjön fel. A Stranger Things
hősei Pán Péterek egy szörnyektől hemzsegő Sohaországban, és talán nem
véletlen, hogy a sorozat véget is fog érni az 5. évaddal, azaz hőseink tényleg
soha nem fognak felnőni. Szörnyek elleni küzdelmükben is olyan, valóra vált
kamaszálmok dominálnak, mint az, hogy pizzaszállító furgonnal indulnak csatába,
az AD&D-ből ismert karddal mennek szörnyet aprítani, és egy walkman a
csodafegyverük a túlélésben.
Dufferék világában abban mérik a
felnőttséget, hogy a gyerekekre egyre nagyobb veszélyek leselkednek, és egyre
több „felnőttesebb” érzelmet éreznek (lásd a szerelem és a közeli barátjuk
elvesztése miatt érzett gyász megjelenését). De attitűdjükben végig gyerekek
maradnak, akikhez azonban azért olyan könnyű (és a 4. évadban a korábbiaknál is
könnyebb) kapcsolódni, mert ha most nem is vagyunk már kamaszok, egyszer
mindannyian azok voltunk – és erre az élményre, a gyerekkortól eltérően,
többé-kevésbé még emlékszünk is. A Stranger Thingsen ugyanaz az evolúció
figyelhető meg, mint a Harry Potter-univerzumon: talán még sosem volt ennél
igazabb a közhely, hogy a hősök a szemünk előtt nőttek fel, és ennek
megfelelően egyre sötétebb dolgokkal lehet őket terhelni, és egyre bátrabban
tudnak szembenézni saját félelmeikkel.
A gyerekkorból a kamaszkorba való átlépés
megjelenítése a sorozatban pedig azért is olyan hiteles, mert a Duffer fivérek
alkotói módszerét is valamiféle kamaszos hozzáállás jellemzi: saját bevallásuk
szerint munkájuk során azok a filmek inspirálták őket, amiket tiniként
szerettek meg, ahogy a sokatmondó zenehasználat, az önálló életre kelt
zeneszámok is a kamaszkorba, a válogatáskazetták idejébe szóló meghívók.
És ahogy sorozatuk kedvéért átértelmezték
Kate Bush Running Up That Hill című dalát (pontosabban új értelmet adtak
neki), úgy, műfaji szériától szokatlan módon, igazi szerzői filmesek módjára
kezelik művüket, amelyben abszolút az ő egyéni ízlésük dominál. Még az olyan
apróságok is saját élményekből táplálkoznak, mint a gyerekként az orrba
feldugott legófigura vagy a hátrafelé mászás. Matt és Ross Duffer ebben a legszélesebb
közönséghez szóló produkcióban a legszemélyesebb dolgaikat teszi univerzálissá.
Akárcsak az igazi művészek. És az „akárcsak” akár el is hagyható.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 21-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15443 |
