Gyöngyösi Lilla
A társadalom peremvidékeiről, árulásról és összetartásról szólnak Sean Baker filmjei, de a súlyos témák ellenére is felemelően végződnek.
Sean Baker nevét a mozirajongók többsége bizonyára a 2015-ös Tangerine idején jegyezte meg, pedig már az ötödik nagyjátékfilmje volt az amerikai rendezőnek, igaz, az előzőek jóval szűkebb forgalmazást kaptak (itthon be sem mutatták őket). Az 1971-es születésű alkotó tehát nem azon csodagyerekek közé tartozik, akik rögtön az első filmjükkel berobbannak a köztudatba: fokozatosan lett egyre ismertebb, ahogyan a filmjei is egyre érettebbek és függetlenfilmes mércével mérve professzionálisabbak lettek.
A függetlenfilm fővárosában,
New Yorkban született művész világát emigránsok, szexmunkások, az amerikai
álomról lemaradt elesettek és született vesztesek népesítik be, akikre Baker
nem felülről tekint, hanem odafordul hozzájuk és természetes módon ábrázolja
őket, így a kizsákmányolás vádja fel sem merülhet. Baker amatőr színészei sosem
a társadalmi problémák illusztrációi vagy egy issue képviselői, hanem egyének: gyakran önmagukat alakítják, a
saját közegükben mozognak és olyannyira belakják a filmet, hogy a néhány
hivatásos színész is hozzájuk alkalmazkodik, mígnem törésmentesen illeszkednek
egymáshoz. Gyakorlatilag Willem Dafoe kivételével – akinek az arcát mindenki
ismeri – lehetetlen eldönteni, hogy Baker színészei közül ki profi és ki nem
az; hús-vér karakterek lépnek elénk a csorbítatlan valójukban.
Sean Baker vérbeli szerző
egy olyan világban, ahol ez a kifejezés egyre semmitmondóbb lesz, az amerikai
függetlenfilmes szcéna pedig egyre szűkül. Baker egyszemélyben író, rendező,
producer, vágó és olykor operatőr, aki kisköltségvetésű filmeket készít az után
is, hogy megnyíltak előtte a filmfesztiválok és a producerek kapui. De nem csak
a költségvetésben maradt független és önazonos: még a divatmárkáknak (Kenzo,
Khaite) készített reklámjaiba is átemeli a világlátását. Előbbi egy sivatagi lakókocsiparkban,
utóbbi a New York-i metróban és sikátorokban játszódik, az itt élők, illetve
modellek viselik a luxusdarabokat a lepukkant környezetben. Nem valószínű, hogy
bármi kimozdíthatná ebből az alapállásából – nehéz elképzelni, hogy sok
pályatársához hasonlóan beszippantsa a Marvel vagy a konkurens univerzumok. A
legközelebb egy idei Taco Bell-reklámban, illetve a pályája elején, a Greg the Bunny című bizarr, felnőtteknek
szóló, a Fox tévécsatornán vetített bábsorozattal és annak leágazásaival került
a mainstream-hez – bár a Seth Green fémjelezte művek is inkább rétegdarabok. Baker
ráadásul kifejezetten szimpatikus művésznek tűnik, aki aktívan használja a
Letterboxd filmes közösségi oldalt és megnézi a Külön falkát Miskolcon. Az pedig, hogy a filmjei játékideje gyakran
a másfél órát sem éri el, ma már szintén kuriózumnak számít.
Elesettek megmentője
A fentebb leírtakhoz
képest Sean Baker első filmje, a 2000-es Four
Letter Words meglehetősen kilóg az életműből. Átlagos hátterű, egyetemista
fiúk a főszereplők, akiket hivatásos színészek játszanak, a történet pedig egy
kertvárosi házibuli végóráit öleli fel. Rengeteg szereplőt látunk, ez mégsem
zavaró – az azonnal felismerhető karakterek hullámzó kapcsolatrendszere, a csoportdinamika
változásai adják a film dramaturgiáját. A fiúk nem mellesleg rengeteget
beszélnek, ez majd a Tangerine-ben köszön
vissza – egyetlen témájuk pedig mi más lenne, mint a szex, a cím is erre utal
(az angol kifejezés eufemizmus a tárgykörhöz kapcsolódó vulgáris szavakra). Láthatóan
mind tapasztalatlanok, legendákat gyártanak magukról vagy éppen a nyomorukon
siránkoznak: miért van az, hogy velük egy lány sem áll szóba?
A Four Letter Words hangulatos, tipikusan kétezres évekbeli indie komédia.
Realista és empatikus, azaz nem az amerikai filmekben gyakran látható eszement
medencés buliban játszódik, hanem egy átlagos, kifulladóban lévő
osztálytalálkozón, a lúzer fiúk panaszáradata pedig nem Amerikai pite-stílusú gusztustalankodásba torkollik, hanem egy
végtelenül amerikai Coca Cola-baseballba. A film nem kavart nagy hullámokat,
pedig érdemes elővenni: a váratlan kanyarokat vevő éjszakai téblábolás hű
látlelet az ezredforduló fiatalságáról.
Következő filmjével, a
2004-es Take Outtal Baker már rátalált a saját
témájára: fókuszában egy marginalizált csoport, a kínai illegális bevándorlók állnak,
főhőse pedig Ming, akinek egy napja van, hogy összeszedje a pénzt, amivel az
embercsempészeknek tartozik. A kifőzdében dolgozó fiatal férfi csak egy
barátját avatja be a szorult helyzetébe, aki felajánlja neki, hogy aznap vigye
ki ő az összes rendelést, így az övé lehet az összes borravaló. A nem túl
eredeti történet során aztán minden megtörténik, ami megtörténhet: egész nap
szakad az eső, Ming biciklije defektet kap, rossz rendelést visz ki, rasszista
vevőkkel találkozik, az utolsó címen pedig természetesen megverik és kifosztják
a helyi tinédzser gengszterek.
Az inkább egy rövidfilmre
elég ötletbe a feszültségforrást az epizodikusság hozza: vajon a következő
vendég ad-e elég borravalót, mi történhet még Minggel a nap végéig,
összeszedi-e a pénzt. A nem hivatásos színészekkel, kínai nyelven, minimális
stábbal, digitális kézikamerával készült film a messzemenőkig realista, remekül
érzékelteti a kifőzde embertelen pörgését, Ming megalázó helyzetét és a csoport
összetartását is. Amikor már kilátástalannak látszik a helyzet, Baker szíve
megesik Mingen: váratlan helyről kap segítséget, így film optimistán zárul. Ez
a megoldás Baker következő filmjeiben is visszaköszön, ahogyan két alkotótársat
is magával visz innen. Az egyikük Karren Karagulian, aki innentől rendszeresen
felbukkan a filmjeiben kisebb-nagyobb szerepekben, a másik pedig a tajvani
társíró-rendező, Tsou Shih-ching, aki az összes későbbi műve producere lesz.
Bár a készítése idején alig volt látható, Sean Baker felértékelődését és
aktuális sztárstátuszát jól jelzi, hogy idén a Take Out a legendás Criterion Collection kiadásában jelenik meg.
A négy évvel későbbi Prince of Broadway a bevándorló közegben
marad, de ezúttal egy hamisított márkás termékeket áruló fekete csoportot
ismerünk meg. A Lucky nevű főhős az utcán szólítja le a reménybeli vevőket, majd
barátja boltjának hátsó helyiségébe kíséri őket. Egy nap azonban megjelenik az
exbarátnője és két hétre ráhagy egy kisbabát, akinek Lucky eddig a létezéséről sem
tudott. Ahogyan az várható, az egzaltált és indulatos nő a két hét leteltével
sem jelenik meg, Lucky pedig egyre nehezebben küzd meg a semmiből jött apaság
terheivel, ahogy szorul a hurok körülötte: összevész a barátnőjével, kirabolják,
végső csapásként pedig rajtaütnek a hatóságok a bolton.
A Prince of Broadway a későbbi Sean Baker-filmek egyik jellegzetes
részkérdését vezeti be: a szintén önmagukat játszó, amatőr szereplők a
felszínen többnek akarnak tűnni, mint ami a valódi társadalmi státuszukból következne.
A (hamis) márkás ruhák, cipők mind státusszimbólumok, miközben otthon Lucky
matracon alszik és ételre is alig van pénze. Baker ezúttal nem anyagi, hanem
erkölcsi feloldást ad a főhősének: Lucky gyanítja, hogy a kicsi (akinek a nevét
sem tudja) nem az ő gyereke, hiszen a bőre is jóval világosabb, ezért
DNS-tesztet csináltat. Az eredményt azonban fél megnézni, barátja pedig
kegyeletből azt hazudja, hogy ő az apa – ekkorra ugyanis már látszik, hogy milyen
jó hatással van rá a gyerek, akit az egész közösség is a szívébe zár. A 2008-as
filmben még csak nyomokban van meg az a líraiság, ami később kivirágzik: ez
kell ahhoz, hogy még inkább megszeressük Sean Baker hőseit és a csip-csup
életük lekösse a figyelmünket.
Előző filmjei New York-i helyszíne
után Sean Baker Los Angelesbe repít, az esős, havas nagyvárost felváltja az
örök nyár, a napsárga, narancssárga uralma. A 2012-es Starlet mutatja fel Baker eddigi legnagyobb sztárját: ő Dree
Hemingway (Ernest dédunokája), sikeres modell; eredetileg tehát ő sem volt
színész, azóta azonban több függetlenfilmben játszott. Másik főszereplője, Besedka
Johnson szintén modellkedett, de vagy ötven évvel korábban, első és egyetlen
filmszerepét pedig ekkor, 85 évesen kapta. A Starlet főhőse a fiatal és unatkozó Jane, akiről a film feléig csak
sejteni lehet, hogy miből él – pornószínésznő, de nem a nagymenő fajta, így az
ideje nagyrészében San Fernando-völgyben lófrál. Így találkozik az idős és
mogorva Sadie-vel, akitől garázsvásáron vesz egy termoszt. Otthon azonban
észreveszi, hogy a termosz tele van pénzzel.
A Starlet meglepően derűs és könnyű film annak ellenére, hogy Jane
viselkedése morálisan erősen megkérdőjelezhető: úgy dönt, nem adja vissza a
pénzt, viszont a zaklatás határáig üldözi Sadie-t, folyton felajánlja neki a
segítségét, szívességeket tesz, mígnem összebarátkoznak. A képletet bonyolítja,
hogy idővel kiderül, Sadie-nek rengeteg pénze van, azonban a legnagyobb
szórakozása a heti bingóparti, így Jane voltaképpen jót tesz azzal, hogy
szórakoztatja őt – a saját pénzén. A szokatlan párost a magány köti össze – a
hiányzó anya/nagymama, illetve lány szerepét töltik be egymás életében. A Starletben tehát nem az okoz gondot, hogy nincs pénz, hanem az, hogy
van – a film tétje pedig az, túléli-e a kapcsolatuk, hogy ingoványos talajra
épült. Baker ezúttal is szép, lírai lezárást ad a filmjének, amellyel megkezdi
a kallódó amerikaiak, elvesztegetett életek feltérképezését. A Starlet újabb művészi együttműködést
indít el: innentől Baker az összes forgatókönyvét Chris Bergoch-sal közösen
írja (akivel korábban a Greg the Bunnyn
dolgozott együtt).
Itt élni, de hogyan
Az áttörést a következő
darab, a Tangerine hozta meg Sean
Baker karrierjében: a film a témájával és a kivitelezésével is felhívta magára
a figyelmet, hiszen a Los Angeles-i transznemű közösségben játszódik, illetve költségvetési
okokból iPhone-okkal forgatták. A börtönből szabadult transz prostituált a
legjobb barátnőjétől megtudja, hogy strici párja hűtlen volt hozzá, majd
megkezdődik a vad hajsza a férfi és a szeretője után. A Tangerine-ben jóval excentrikusabb karakterek szerepelnek, mint a
korábbi darabokban, ez egy hangos film – legutóbb a Four Letter Words-ben beszéltek ennyit. A filmet betöltik a
kaotikus energiák elsősorban a főszereplőnek, Sin-Dee Rellának köszönhetően – a
karakterek mégsem önmaguk paródiájának érződnek, hitelesek maradnak.
A Tangerine atipikusan ugyan, de karácsonyi film, hiszen Los Angelesben
karácsonykor is kánikula van, Baker azonban a család, a szeretet, az együttlét
kérdéseit firtatja. Érzékenysége most mutatkozik meg a legerősebben: a
társadalom nagyrésze által minimum gyanakodva szemlélt, de inkább megbélyegzett
transz nőket természetesen mutatja be, hagyja, hogy elmeséljenek egy igazán
autentikusnak érződő történetet – a saját történetüket. A sodró lendületű film
nem mentes az erőszaktól sem, ennek azonban általában nem a transzok az
elszenvedői – ebben a közegben a cisz ember a kívülálló. Az ellenük irányuló
előítéletekkel és gyűlölettel csak az utolsó jelenetek egyikében találkozunk. A
mindennapok csúf oldala azonban ismét az összetartást váltja ki a barátnőkből
azok után, hogy a film vezérfonala eddig épp, hogy az árulás volt (a motívum a Starletben is felbukkant). A Tangerine-t a transz reprezentáció igazi
mérföldköveként ünnepelték, a film igazi erénye azonban az, hogy tüskés,
ellentmondásos, megosztó karaktereket vonultat fel, tehát épp a komplexitásukban
fogadtatja el a hőseit, a hollywoodi mainstream filmek simára nyalt,
szerethetővé maszkírozott karaktereivel ellentétben.
A 2017-es Floridai álomban Sean Baker változtatott a történetmesélés módján: a gyermeki
szemszög hiteléhez nyúlt egy szívszorító dráma elmesélésének érdekében. Főhősei,
a hatéves Moonee és kis barátai végignevetik és -bohóckodják a filmet, amely
lassan mégis elkomorodik és egy könnyes fináléban csúcsosodik ki. A főszereplők
ezúttal a floridai Disney World hátsó udvarának lakói, ahol ugyan minden lila
és rózsaszín, de ez mégiscsak egy leszakadt motel, ahová a turisták csak
véletlenül tévednek, a szobákban szegény családok élnek állandó jelleggel.
Moonee számára azonban ez maga a gyerekkor csodája, a nyomorban is a játékot,
kalandot találja meg, bevált rituáléi, szórakozási lehetőségei vannak. A
koraérett, a jég hátán is megélő kislány messze van a megszokott cuki
gyerekkarakterektől, ahogyan az anyja, Halley sem sztereotíp: a maga módján
szerető anya, de alkalmatlan a gyereknevelésre, félig maga is gyerek, aki hétről
hétre él, még az ételt is szívességből kapja és a gyermekvédelem állandóan fenyegeti.
A hasonló filmekkel ellentétben azonban Halley zűrös élete sokáig a háttérben
marad, Moonee számára mindez a játék része – ahogyan a Starletben, úgy itt is sokáig lebeg, hogy a nő honnan szerzi a
pénze egy részét.
A Floridai álom a leszakadó amerikai régiók problémáját érinti a
fiatalok szemszögéből, olyan hasonló filmekkel együtt, mint A messzi dél vadjai vagy az American Honey. A főhősök itt is jobb
életre és csillogóbb külsőségekre vágynak, de nem igazán tesznek értük semmit,
miközben a lehetőségeik sem adottak a kitöréshez. Az előző filmekhez hasonlóan
itt is felmerül a szövetség és az árulás problémája, jogosan: bár a motel
közössége összetart, Moonee és Halley annyiszor húzzák ki a gyufát, hogy azt
már sem a barátaik nem tolerálják, sem az őket óvó menedzser (Willem Dafoe) nem
képes elsikálni. A 35 mm-es filmre forgatott Floridai álommal megérkezett a Sean Baker-filmekbe az első A-listás
sztár Dafoe személyében, aki többek közt Oscar-jelölést is kapott a
mellékszerepéért. A díjszezon figyelme érthető: ez Baker leginkább Oscar-kompatibilis
filmje, hiszen formailag és elbeszélésmódjában is szabálykövetőbb és kevésbé
provokatív, mint az előtte és utána következő – ettől mégsem érződik
kevesebbnek, ugyanúgy igaz és különleges történetet mutat fel, ami ezúttal kifejezetten
megható is.
*
Sean Baker legfrissebb
filmje, a Vörös rakéta lazán
kapcsolódik a Starlethez, hiszen az
alapötlete annak a forgatásán merült fel, viszont kaotikus hangulatában, az
őrült rohangálást tekintve inkább a Tangerine-hez
közelít. Hősünk ezúttal egy férfi pornósztár, aki a csúcson túl, utolsó
lehetőségként tér vissza texasi szülővárosába. Mikey (akit ezúttal egy hivatásos,
de rehabilitációra szorult színész, Simon Rex játszik) igazi antihős, simlis
manipulátor, aki mindent és mindenkit gátlástalanul kihasznál, mígnem
találkozik az iparvárosi Lolitával, Strawberryvel, aki kifog rajta. A fánküzlet
szemérmetlenül erotikus, 17 éves eladója okosabb, vadabb és önállóbb, mint első
pillantásra látszik, a gyermeklelkű Mikey pedig egyre nagyobb bajba kerül
amiatt, hogy nem tud ellenállni neki és nagyravágyó terveket szövöget vele –
természetesen a pornóiparban.
A covid-produkcióként,
maroknyi stábbal, 16 mm-re forgatott Vörös
rakéta előnyt kovácsol a kényszerhelyzetből, az üres, végtelen terek és a
kevés szereplő remekül illik az egykori határvidéken játszódó történethez,
amely a provincializmus és az amerikai álom ütközéséről, a csillogó
(pornó)sztárvilág legendáinak illékonyságáról szól – a politika is jobban
beszűrődik, mint Bakernél megszokhattuk. Bizonyos szempontból ez Baker
legmegosztóbb filmje, mert Mikey személyében egy kifejezetten kártékony,
mérgező embert ismerünk meg, a rendező viszont ezúttal sem ítélkezik, igaz, nem
is állítja be követendő példának őt. Mikey végig pengeélen táncol, megalázó
helyzetekbe kerül, de mindig kidumálja magát, nézőként pedig mellette ülünk a
hullámvasúton és talán egy kicsit meg is sajnáljuk. Ijesztő az a nihil és létbizonytalanság,
ami a férfi környezetében feltárul, a Vörös
rakéta mégis Baker eddigi leghumorosabb filmje, és ez is Mikey-nak
köszönhető. Baker az elesetteket felkarolja, a pökhendi, hamis figurákat
viszont kineveti. Egy Sean Baker-filmben mindenki azt kapja, amit megérdemel,
nincs ez másként itt sem.
VÖRÖS RAKÉTA (Red Rocket) – amerikai, 2021. Rendezte: Sean Baker. Írta: Chris
Berdoch és Sean Baker. Kép: Drew Daniels. Szereplők: Simon Rex (Mikey), Bree
Elrod (Lexi), Suzanna Son (Strawberry), Brenda Deiss (Lil). Gyártó: Cre Film.
Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 128 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 40-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15442 |
