Bartal Dóra
Ulrich Seidl legújabb játékfilmjében Richie Bravo hakniénekes olyan édes életre vágyik vissza, ami talán soha nem volt az övé.
A
Rimini forgatókönyvét Seidl ismét feleségével, Veronika Franz rendezővel
közösen jegyzi és a Paradise: Love – Szerelmet a feketepiacról
koncepciójához hasonlóan az osztrák főhőst egy idegen ország turistaközpontjába
helyezi, a napsütötte Kenya helyett most a szezonon kívüli olasz tengerparti
városba, Riminibe. Michael Thomas, aki Seidl Import/Export (2007) című
filmjének köszönheti filmes karrierjét és aki maga is rendszeres fellépett
gálaműsorokban, Richie Bravót alakítja, a középkorú hakniénekest. Richie csak a
buszokkal érkező osztrák hölgyekben bízhat anyagilag, tőlük várja, azt is, hogy
a megkopott hírnevét életben tartsák. Sármjából már csak a közhelyek maradtak,
a hasát is le kell szorítania mielőtt felveszi a csillogó ruháját – az
öltözőszoba helyett a kazánházban. A hotelek konferenciatermeiben vagy bárokban
tartott fellépéseit egyre kevesebben látogatják, így keresetkiegészítésként le
is fekszik azokkal a nőkkel, akinek a rajongása az egóját is ápolja. Önámítását
a porosodó ereklyékkel teli lakása jelzi, valamint az is, hogy minden
mozdulatában és megszólalásában magával hordozza a színpadi manírokat. A show
soha nem állhat le. Még akkor sem, amikor hazamegy anyja temetésére, vagy
amikor a 18 éve nem látott lánya felkeresi, hogy pénzt kérjen és apja fejéhez
vágja az évek alatt felgyűlt sérelmeit. Richie-t az alkoholizmusa is
megtámogatja abban, hogy álomvilágában élhessen. Idővel kiderül, hogy elvágyódó
szerelmes dalaival sosem ért el akkora sikert, mint szerette volna.
Seidl végtelen
cinizmusa, az emberi torzságra kihegyezett vizsgálódása, az alsó középosztályt
már-már kizsákmányoló ábrázolása a korábbi filmjeihez képest mintha enyhült
volna, szerencsére most kicsivel több empátiával fordul nem csak a
főszereplője, de a többi karakter felé is: emlékezetes jelenet, amikor Claudia
Martini alakította Annie a szexet
félbehagyva inkább a beteg anyját kezdi gondozni, és Richie öregotthonban lakó,
náci dalokat éneklő szenilis apjának is jut valamennyi ebből az együttérzésből.
Seidl,
a kortárs osztrák film több alkotójának közegábrázolásához és korábbi
filmjeihez hasonlóan, Rimini városát is afféle „nem-helyként” használja, amit precízen
megkomponált statikus képekkel mutat meg. Nem kizárólag a főszereplő lelki tája
lesz az esős, majd havas tengerpart, az üres büféivel, játszótereivel, félig
kihasznált vagy már gazos, üres hoteleivel, de a kortárs európai társadalmi
egyenlőtlenségek is kirajzolódnak a külső felvételekből és a bizarr
enteriőrökből. Már a Szerelmet a feketepiacról határozott álláspontot
fogalmazott meg a globális kizsákmányolásról és elnyomásról, a Rimini újabb
verziója ennek a gondolatnak. A nyugdíjas turistacsoportok mellett hajléktalan
menekültek népesítik be a várost, viszont sokszor csak afféle látványelemként,
biodíszletként. A film előrehaladtával sem tudunk meg arról sokat, hogy ők hogyan
élik meg a „nem-polgárságukat”. Szándékos, abszurd gesztus lehet Seidltől, hogy
csak a fehér perspektívát mutatja meg, mivel Richie, jó pár szalonrasszista
megjegyzés után elénekel egy dalt Winnetou szemszögéből: „a fehér ember az összes
álmunk elvette” szól a szöveg. De a hiány így is velünk marad és ez az egydimenziósság
megakadályozza Seidlt abban, hogy mélyebb kritikát fogalmazzon meg.
RIMINI (Rimini) – osztrák, 2021. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Veronika
Franz és Ulrich Seidl. Kép: Wolfgang Thaler. Zene: Fritz Ostermayer. Szereplők:
Michael Thomas (Richie), Tessa Göttlicher (Tessa), Inge Maux (Emmi),
Hans-Michael Rehberg (Apa), Claudia Martini (Annie). Gyártó: Ulrich Seidl
Filmproduktion / Essential Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos.
114 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15441 |
