Fekete Tamás
Az Elvis jóval több, mint lenyűgöző kiállítású életrajz: elégia az alkotó és az előadó szabadságáról
Hiába telt el immár több idő 1977-es halála óta, mint ahány év adatott neki, az Elvis Presley-ről szóló első életrajzi mozifilm bemutatására egészen idáig kellett várni. Pedig minden adott lett volna hozzá: nem csupán népszerűsége és közismertsége, filmjei és dalai sikere, ikonikus megjelenése, de még a könnyen és élvezetesen elmesélhető, jelentős részben jól ismert élettörténete is mind adott lett volna hozzá, hogy klasszikus, nagyszabású hollywoodi feldolgozást kapjon karrierje – viszont valószínűleg nem is kerülhetett volna jobb kezekbe Baz Luhrmann-nál.
Pedig Elvis – no meg
persze számai – jó néhány filmben feltűnt már, Jarmuschtól a Tarantino
forgatókönyve alapján készült Tiszta
románcon át a többszörös Oscar-díjas Forrest
Gumpig, alakja feltűnt A nyughatatlan
című Johnny Cash biopicban, majd ennek paródiájában, A lankadatlanban is, de Elvisnek maszkírozva láttunk már Las Vegas-i
kaszinórablást és lánykérést is. Igaz ugyan, hogy több életrajzi alkotás is készült,
ám ezek mindegyike televíziós produkció volt: így Carpenter 1979-es rendezése, az
1981-es Elvis és a szépségkirálynő,
Don Johnson főszereplésével, az 1988-as Elvis
és én, a két évvel későbbi, vagy a 2005-ös, egyaránt Elvis címet viselő minisorozat. Beszédes, hogy évtizedek alatt az
egyetlen mozifilm, amiben az énekes főszereplőként jelenhetett meg, Chris
Columbus 1988-as munkája volt (Heartbrak Hotel), ami viszont egyáltalán
nem tekinthető életrajznak, és nem csupán vígjátéki megközelítése miatt, hanem
mert az emberrablás története teljességgel és vállaltan fiktív.
A Király és az ő filmes
megjelenése tehát tökéletes analógiát mutat az énekes és híres imitátorainak
esetével: miközben rengeteg hasonmás tűnt fel itt-ott, akár egészen másodvonalbelinek
számító szórakozóhelyen és lebujban is, a valódi, csillogó ruhába bújt Elvist
élőben, testközelből lehetetlen volt látni. Akiknek mégis megadatott, azok
egész biztosan egy kivételes, exkluzív alkalomként és élményként tekinthettek
rá. Nem mondhatni, hogy a Király alakja hiányzott a filmekből – ám mindaz, ami
eddig elkészült, jórészt kisebb, olcsóbb és gyengébb kiadás volt (mint a
televíziós gyártások esetében), nyilvánvalóan fikcionalizált (mint a Heartbreak Hotel, a Forrest Gump, vagy A
lankadatlan képkockáin), csupán egy elképzelt alak (mint a Tiszta románcban), vagy már csupán az imitátorok
jelentek meg – a külsőségek, a fehér kosztüm, az arany és a napszemüveg, de a
valódi személy nyilvánvaló hiányával. Luhrmann filmje hasonlóképp vezeti elő a
valódi Elvist, az igazi látványosságot és grandiózus élményt, a korábban
elővezetett imitációk helyett.
Az első mozgóképes Elvis-feldolgozás
alig másfél évvel a sztár halála után került az amerikai közönség elé –
amennyiben 1979. február 11-én az ABC csatornáját választották, és nem a másik
két konkurens földi adó valamelyikét. A készítő, az elsősorban horrorjai révén ismert
John Carpenternek három és fél hónappal korábban mutatták be Halloween című slasherjét, és ez a
minden tekintetben hagyományos felfogású biopic a mai napig egyszeri
kísérletnek tekinthető (saját bevallása szerint már lezártként kezelendő)
rendezői pályáján. A film sajnos az érezhető műfaji tapasztalatlanság, a
televíziós formátum és a közönség elvárásainak maximális teljesítése (valamint
valószínűsíthetően a hozzátartozók beleszólása miatt is) teljesen hagyományos,
sokszor látott karriertörténet, két lemezre is elég betétdallal. Kurt Russell
alakítása mellett (akivel Carpenter később még négyszer is együtt dolgozott)
pár emlékezetes kép miatt mégis figyelemreméltó a film: a meghasonlott, saját
árnyékát néző és hozzá beszélő énekes jelenete akár még horrorfilmes
motívumként is felfogható.
Noha az életút ekkor már
lezárt volt, és a történet – a műfaj szokott készletrendszere szerint – egészen
a főhős gyerekkorától kezdi a történetet, a karrier mégis megáll 1970-ben, az
első Las Vegas-i fellépés estéjén. A film szerint Elvis életútja minden
nehézség és megtorpanás dacára igazi sikertörténet; nem a 42 évesen elhunyt
sztártól búcsúzunk, hanem attól, aki képes volt sok év kihagyás után
visszatérni és újra megnyerni magának a közönségét. Erre erősít a fináléban
elhangzó Glory, Glory Hallelujah is, ahogy a középkorú és a fiatal Elvis
képének egymás mellé montírozása is: korban és megjelenésben van ugyan
különbség köztük, de népszerűségben és sikerben nincs.
Chris Columbus 1988-ös Heartbreak Hotelje után a 2002-es Bubba Ho-Tep volt csak a következő
mozifilm, ahol Elvis főszereplőként jelenhetett meg, és bár egyikük sem a
dokumentarizmus igényével készült, utóbbi egészen messzire megy – ez persze már
a rendező személyét tekintve sem meglepő, hiszen Don Coscarelli nevéhez fűződik
a 80-as évek egyik VHS-kedvence, A vadak
ura is. A Joe R. Lansdale azonos című elbeszéléséből készült filmben Elvis
egy idősotthon lakója immár évtizedek óta, Sebastian Haff álnéven. Még
fénykorában döntött a visszavonulás mellett, miután elvált, barátaiban
csalódott, és a jólétbe is egyre inkább belefáradt. Titokban cserélt helyet az
imitátoraként dolgozó Haff-fal, akinek a szíve aztán nem bírta a megterhelést,
míg az igazi Elvisnek egy fellépés során megsérült a csípője, és így került be
az intézménybe. Az egyik lakóval, a fekete bőrszíne ellenére magát Kennedy-nek
kiadó Jackkel közösen szállnak szembe egy többezer éves múmiával.
A mindössze egymillió
dollárból forgatott Bubba Ho-Tep végtelenül eredeti és nagyszerű, sötét
humorú műfajkavalkád, ahol épp olyan természetességgel kerül egymás mellé a
komédia és filléres B-horror, mint a két halottnak hitt híresség. Stílusában a
fiatal Peter Jackson, vagy a Gonosz halott-trilógiát készítő Sam Raimi
őrült világához áll legközelebb, és ezt jelzi az is, hogy Raimi állandó
színésze, Bruce Campbell alakítja a főszerepet, hasonló kedvvel és
intenzitással.
Azonban a Bubba Ho-Tep
elsősorban nem Elvis életéből, inkább a halálából indul ki: azt a közismert
összeesküvés-elméletet gondolja tovább, ami szerint a sztár valójában nem hagyta
el az épületet, hanem a nyilvánosság elől elbujdokolva boldogan él egy zugban.
Az ágyhoz kötött férfi feltápászkodása, a férfiasság visszanyerése és a rejtély
utáni nyomozás hasonló másodvirágzást jelez, mint amit Elvis a Las Vegas-i
koncertterem színpadán elért.
*
2016-ig kellett várni az
első olyan mozifilmre, amelyik tényleg valós eseményeket mutatott be; az Elvis & Nixonban a Bubba Ho-Tephez
hasonlóan ismét a Király és egy elnök a főszereplő, ám a film alapjául szolgáló
találkozás tényleg megtörtént. 1970 decemberében egy hirtelen ötlettől
vezérelve kiemelt FBI-ügynöki címet szeretett volna kapni, hogy ezzel segíthessen
a drogok elleni háborúban és az ország szellemi-lelki hanyatlásának
megállításában – a kettejük kézfogásáról készült fotó ma már közismert. (Ugyanezt
a randevút több mint 20 évvel korábban már feldolgozta egy tévéfilm is, ráadásul
csaknem ugyanezzel a címmel – Elvis Meets Nixon –, amely 2000-ben a
Titanic Fesztiválon is látható volt.)
Elvis és Nixon a korszak talán
két legismertebb, és az amerikaiak pillanatnyi életére talán legnagyobb
hatással bíró embere volt, akik megítélése azonban egyáltalán nem volt annyira
egyöntetű. Bár teljesen másként értelmezték a világot, és saját helyüket benne,
a rövidke találkozó alatt az éppen visszavonult zenész, és a pár év múlva
méltatlan körülmények között leköszönő elnök hamar megtalálta a közös hangot,
legyen szó az M&M’s golyókról, a Dr. Pepper-üdítőről, a kommunisták és a
kábítószer fenyegetéséről, vagy éppen a sajtó kelletlen és kényelmetlen
kíváncsiságáról. Liza Johnson rendezése Elvis társának nem a gyerekkorban
elhunyt ikertestvért, vagy imádott anyját teszi meg, hanem az Egyesült Államok
leginkább elutasított elnökét. Az énekes megérzi a 60-as évek mámoros felszabadultságának
végét, a világ átalakulását pedig aggodalommal figyeli, de félreértelmezi saját
szerepét és határait; alakja ettől lesz egyszerre tragikus, komikus és esendő.
Az Elvist alakító Michael Shannon pedig játékával is egy újfajta karaktert
formáz meg: nem csupán egyáltalán nem hasonlít külsőleg a Királyra, de gesztusaiban
és beszédmódjában sem hajlandó az ismert és elvárt eszköztárral élni – mintha
színészi módszerével is figurája önfejűségét és az elvárásokkal szembeni
tudatos ellenállást hangsúlyozná.
*
A rég várt első nagyköltségvetésű,
valós eseményekből kiinduló életrajzi filmet az a Baz Luhrmann jegyzi, aki bemutatkozó
filmje, a Kötelező táncok óta megszállottja a szórakoztatóipar
működésének. Bár filmcímként éppen úgy a sztár keresztnevét használja, mint korábban
három másik, a televízió számára készült produkció, valójában két, szinte
egyenrangú szereplője van történetének. Luhrmann soha nem kedvelte a magányos
hősöket, mindig adott melléjük – vagy épp ellenük – egy másik, hasonló fajsúlyú
szereplőt is, sőt néha az is megkérdőjeleződött, ki is a film valódi főhőse.
Elvis párja ebben a filmben nem elhunyt testvérének árnya, anyja, felesége,
vagy esetleg egy amerikai elnök, hanem a karrierje alatt a háttérben maradó
Ezredes. Alakja olyannyira előtérbe kerül, hogy ő lesz a film narrátora is; ezzel
pedig nem csupán az ő olvasatát kapjuk a történtekről, de szinte önmaga
védőbeszédével áll elő, bebizonyítva, hogy a vádakkal ellentétben nem ő ölte
meg Elvist, sőt, épp ellenkezőleg, ő teremtette meg őt.
Luhrmann művészportréi nem
csupán minden esetben, kötelező jelleggel tragédiával kell hogy végződjenek, de
a halál mellett komoly fenyegetést jelent a pénz képviselője, a mecénás.
Egyetlen szava és pillanatnyi döntése nem csupán műalkotások létrejöttéről vagy
eltűnéséről dönthet, hanem akár komplett művészi irányokról is. Az Ezredes a Moulin
Rouge! Hercegének örököse: ő az, aki irányt szab a szerzőnek, és szükség
esetén felül is bírálja annak szellemi termékét, felsőbbrendűségének, üzleti
szimatának és dörzsöltségének biztos tudatában (ahogy nevükkel is hangsúlyozzák
különállásukat és kiválasztottságukat). Ilyen módon pedig ők is társszerzőkké
lesznek, megkérdőjelezve a tényleges alkotó függetlenségét és önállóságát, még
egy olyan, látszólag egyetlen személyre épülő produkcióban is, mint amilyen
Elvisé volt. Az Ezredes döntései évtizedek alatt alapvetően formálták Elvis imázsát
(mint ez az ellentmondásos kapcsolat 1993-as tévéfilm-krónikájából, az Elvis
and the Colonel: The Untold Story-ból is kiderül), a katonai szolgálattól
kezdve a Las Vegas-i koncertekig. Teremtőnek az Ezredes természetesen
egyáltalán nem mondható, de az anyagba mélyedő ujjai nélkül egészen más lett
volna az előadó pályája, ahogy élete és halála is.
Az Ezredes alakjának azonban
nem csupán Luhrmann életművében találjuk meg elődjét, hanem egy sikeres
színpadi műben, illetve az abból készült filmben is. A megöregedett, magányos,
halálra készülő, betegágyát elhagyó Colonel megragadja a lehetőséget, hogy
elmondja az eddig titokban tartott részleteket, és beavassa a nézőket, mi
történt pontosan, hogyan és miért halt meg fiatalon a korszak körberajongott
bálványa, és hogy vajon ki volt a gyilkosa. Mintha az Amadeus megölésével
vádolt Salieri modernkori verziója botladozna előttünk, lelkiismeretfurdalástól
gyötörten. A Forman-életrajzi film bécsi komponistához hasonlóan az Ezredes is
leesett állal szembesül azzal, ki áll vele szemben, és ő is azonnal felismeri,
milyen vitathatatlan tehetséggel van dolga. Bár benne nem a féltékenység
dolgozik, hanem a meggazdagodás lehetősége, újból és újból összecsap az általa
képviselt középszerűség a vitathatatlan zsenialitással, végül pedig ugyanúgy
eléri, hogy kettejük közül ő legyen a túlélő.
A múlt század egyik
legjelentőseb szórakoztatóipari alakjának régóta kijárt volna egy ilyen nagyságú
és megmunkáltságú emlékmű; Luhrmann a pomádés haj és a barkók mögé mégis
azoknak a művészeknek az (esetenként elhízott és verejtékben úszó) arcát
rejtette el, akiknek bilincsben kell táncolniuk és úgy játszani a zongorán,
hogy valaki bármikor rácsaphatja a kezükre a billentyűzet fedelét.
ELVIS (Elvis) – amerikai, 2022. Rendezte: Baz Luhrmann. Írta: Sam
Bromell, Craig Pearce, Jeremy Donner és Baz Luhrmann. Kép: Mandy Walker. Zene:
Elliott Wheeler. Szereplők: Austin Butler (Elvis), Tom Hanks (Ezredes), Olivia
DeJonge (Priscilla), Helen Thomson (Gladys), Richard Roxburgh (Vernon). Gyártó:
Bazmark Films / The Jackal Group. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
159 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 30-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15430 |
