Géczi Zoltán
A Top Gun: Maverick a hangsebesség sokszorosára gyorsulva szökik a valóság elől, visszatérve a hidegháborús békeidők idealizált világába.
Tom Cruise látványfilmje nem csupán az amerikai hadsereg nagyságát hirdeti, hanem a kétségek nélkül cselekvő, győztes amerikai katona éthoszát restaurálja; éppoly felülmúlhatatlan iparági toposz, mint egy 1966-os pajtalelet Ford Mustang kihívóan látványos restomod változata, ami az elektromos gépkocsik korában is büszkén hirdeti a detroiti autógyártás hajdani szupremáciáját.
*
1986 mozgalmas, emlékezetes pillanatokban bővelkedő év volt Hollywoodban. Cobra Cobretti felügyelő jeges pizzát falatozott tévénézés közben (Kobra), világsztárrá emelkedett egy semmiből felbukkant ausztrál vidéki suttyó (Krokodil Dundee), a Gyarmati Tengerészgyalogság különleges mentőalakulata végzetes csapdába került a Weyland-Yutani LV-426 kisbolygón üzemelő terraformáló telepén (A bolygó neve: Halál), a vaskalapos kritikusokat Cronenberg testhorrorrja sokkolta (A légy), Oliver Stone pedig elkészítette a vietnámi háború mozgóképes vádiratát (A szakasz). Az év legfontosabb filmes eseményét, ezzel együtt a legnagyobb, 352 millió dolláros bevételt mégis egy ismeretlen angol rendező és egy ifjú nyikhaj szállította, megteremtve az amerikai fegyveres erők mindenhatóságának kultuszát, a Reagan-korszak hidegháborús militarizmusának ikonját.
A szakasz nyitójelenetében hullazsákokkal szembesülnek a Vietnámba érkezett újoncok, a Top Gun főcímében a Haditengerészeti Légierő USS Enterprise hordozó fedélzetéről bevetésre induló, fenséges F-14A Tomcat vadászrepülőgépei nyűgözik le a nézőt; miközben Oliver Stone vívódó katonái sűrű aljnövényzettel, mérges hangyákkal és legfőképpen saját morális válságukkal küszködnek hiábavalóan, a kétségek nélkül cselekvő Tom Cruise uralma alá hajtja az eget.
Így ért véget, legalábbis a moziban, a Vietnám-korszak, amelynek meghatározó filmjei (Szarvasvadász, 1978; Apokalipszis, most, 1979; Rambo, 1982; A szakasz, 1986; Jó reggelt, Vietnám!, 1987; Acéllövedék, 1987) látványos paradigmaváltást jelentettek a második világháborús mozival szemben. Ez volt az az időszak, amikor Hollywood látszólag sutba dobta a kötelező patriotizmust, politikai és morális szempontból egyaránt fájdalmas kérdéseket fogalmazott meg, és nihilista hangvételű remekművekben mondott könyörtelen ítéletet az Egyesült Államok katonai szerepére vonatkozóan. A forgatókönyvírók fókuszában már nem a Pax Americana magasztos eszménye állt, hanem a háborúba vonuló átlagemberek gyötrelmei, veszteségei és félelmei, a dzsungelben rettegő lövészkatona perspektívája pedig nélkülözte azt az emelkedett hősiességet, ami meghatározta a klasszikus háborús filmek (Navarone ágyúi, 1961; A leghosszabb nap, 1962; A halál 50 órája, 1965; Kémek a Sasfészekben, 1968) narratíváját. Hollywood antimilitarista demonstrációja hézag nélkül illeszkedett a ’68-as hippigeneráció világnézetéhez, így nyerhetett polgárjogot a kritikai szemlélet a mainstream amerikai filmgyártásban – a Reagan-korszak azonban újabb generációs fordulatot hozott.
*
Ronald Reagan a Top Gun bemutatásának évében kezdte meg második elnöki ciklusát, folytatva az 1981-ben meghirdetett gazdasági reformokat és fegyverkezési programot, amelynek köszönhetően az Amerikai Egyesült Államok győztesen kerülhetett ki a hidegháborúból. Az amerikai gazdaság a recessziót követően 2,5 százalékos növekedésre váltott, folyamatosan csökkentek a munkanélküliségi mutatók, ugyanakkor az inflációt is sikerült megzabolázni. A Reagan-adminisztráció másik stratégiai célkitűzése a haderőfejlesztés volt: az elnök a politikai akarat hiányát okolta a vietnámi kudarcért („Amerika cserben hagyta a hadseregét”), és soha korábban nem látott forrásokat mozgósított a Pentagon számára: 1981-ben 144 milliárd dollárt költött a Fehér Ház a hadseregre, a rákövetkező öt évben pedig ez az összeg 295 milliárd dollárra duzzadt. Mindez bőven elég volt ahhoz, hogy a társadalmi folyamatokra érzékeny producerek felismerjék: napsütötte tengerparton esőkabátot árulni nem kifejezetten kecsegtető biznisz, a szélesvásznú bűnbánat és a keserű önostorozás helyett eljött az ideje egy új szemléletnek.
A Vietnám-korszak mesterműveihez mérten a Top Gun esztétikai szempontból jelentéktelen, popkulturális szempontból kulcsfontosságú film. Átütő ereje a totális ideológiai elköteleződésben, a végletekig leegyszerűsített esztétikában, az úttörő technikai kivitelezésben és a kartonpapír-figurákban rejlik, amelynek köszönhetően egy kifestő kényelmes egyszerűségével, vastag kontúrokkal rajzolta meg a globális amerikai szupremácia képét.
Jerry Bruckheimer számára nem volt kérdéses, ha a Haditengerészeti Légierőről kíván filmet forgatni, akkor egyenruhába kell bújtatni a produkciót, sehol se lóghat ki a polgári hacuka. A Top Gun elkészítésének kritikus feltétele volt a Pentagonnal való együttműködés, ami, bár nem volt példa nélküli (Végső visszaszámlálás, 1980), számottevő diplomáciai erőfeszítést kívánt. Tekintettel a klasszikus trükktechnika fizikai korlátaira és a korabeli számítógépes képalkotási lehetőségek fejlettségi fokára, korszerű vadászgépekre, képzett pilótákra, valódi repülőgéphordozóra volt szüksége, amit csakis Washington tevőleges támogatásával szerezhetett meg. Az ilyesféle koprodukció nyilvánvalóan elvetemült költségeket igényelt, de a pénz önmagában nem jelentett volna megoldást, ha a film cselekményében és üzenetében eltér a Pentagon hivatalos propagandájától.
Évtizedek távlatából visszanézve meghökkentő, hogy a Top Gun hidegháborús moziként mennyire apolitikus (a Szovjetuniót egyszer sem nevezik meg, a Gonosz Birodalmát mindössze az ellenséges pilóták sisakjára applikált vörös csillagok jelképezik), ugyanakkor mily gátlástalanul hasznosította az 1950-es évek westernfilmjeinek meghatározó elemeit. Tom Cruise karaktere virtuóz és öntörvényű revolverhős, karizmatikus és individualista alak, aki nehezen illeszkedik be a rendszerbe. Nőknek ebben a közegben helye nincs, a vadászpilóták világa ellentmondást nem tűrő férfivilág; bár tessék-lássék módon ráeszkábáltak egy szerelmi szálat, amit a tesztvetítések tapasztalatai alapján valamelyest kibővítettek, a cselekmény ezen része látványosan működésképtelen, miközben ironikus módon a meleg szubkultúra az 1980-as évek legmenőbb filmjeként ünnepelte Tony Scott kasszasikerét.
A Top Gun valódi főszereplője az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének Légiereje. Az ereje teljében lévő haderőnem a Hadügyminisztérium támogatásának köszönhetően teljes pompájában került vászonra, sőt, az F-14A vadászgépeket gyártó Grumman közreműködésével speciális kameratechnikát fejlesztettek ki a filmhez, ami lehetővé tette a páratlanul látványos légiharc-jelenetek leforgatását, amit nagyban elősegített, hogy az általános műszaki támogatás mellett a legjobb műrepülő-pilótákat is leszerződtethette a produkció.
A film felrobbantotta a mozikasszát és rehabilitálta az amerikai hadsereg Vietnámban megroggyant reputációját. A bemutatót követő évben megötszöröződött a haditengerészeti vadászpilóta-képzésre jelentkező önkéntesek száma, újra menővé vált a Ray-Ban Aviator napszemüveg és a G-1 pilótadzseki, az igazi vagányok pedig Kawasaki Ninja ZX900 modellre cserélték motorkerékpárjaikat. Meglepő módon mégsem készült folytatás, sőt, ironikus módon maga Tom Cruise sem pártfogolta a második rész leforgatását, arra hivatkozva, hogy a film ideológiai üzenete kártékony hatást gyakorolna az amerikai fiatalokra.
*
2021 augusztus 30-án, magyar idő szerint 21:30-kor szállt fel az utolsó C-17 szállítórepülőgép a kabuli Hamid Karzai repülőtérről; az afganisztáni hadművelet végnapjaiban kialakult pokoli káosz, amelyről a világsajtó valamennyi felülete tudósított, megrendítő képekben hirdette a közel-keleti amerikai katonapolitika keserves kudarcát. A történelem megismételte önmagát: a kifutópályán gyorsuló repülőgépekre felkapaszkodni próbáló afgánokról készült felvételek kísérteties hasonlóságot mutattak az 1975 április 30-án készült fotókkal, amelyeken kétségbeesett vietnámi civilek ostromolják a saigoni amerikai nagykövetséget a helikopteres evakuáció reményében.
A globális terror ellen folytatott hadműveletek, az amerikai hadsereg elmúlt két évtizede nehezen értékesíthető szeplőtlen diadalként, a közvélemény pedig, köszönhetően a szüntelen éberségben lévő online sajtónak, a Twitternek és a WikiLeaksnek, immáron soha nem látott mennyiségű információhoz fér hozzá katonai ügyek vonatkozásában. A Top Gun népszerűsége által feltüzelt militarista mámor periódusát a kijózanodás filmjei követték: a Sólyom végveszélyben (2001), A királyság (2007), a Bombák földjén (2008), A túlélő (2013), az Amerikai mesterlövész (2014), a 13 óra: Bengázi titkos katonái (2016), A helyőrség (2019) szakítottak a propaganda csőlátásával, szélesebb kontextusba helyezve a kötelességét teljesítő amerikai katona figuráját. A realizmus igényével fogant katonai drámák újhulláma a sokáig támadhatatlannak vélt amerikai hírszerzőközösség mindenhatóságának mítoszát is kikezdte (Zöld zóna, 2010; Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza, 2012; Snowden, 2016; Homeland-sorozat, 2011-2020), rávilágítva, hogy az átláthatatlanul szövevényes globális fenyegetések korában a történelmi-politikai közeg éppoly fontos a narratíva megértéséhez, mint maguk a cselekvő hősök. Ezek a filmek igen kényelmetlen alkotások, deprimáló végkövetkeztetések levonására késztetik a nézőt, hiszen valódi háborúkról beszélnek, esetenként pedig a fegyveres konfliktusok feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaira is képesek rámutatni.
*
Soha nem volt rá példa a hollywoodi filmgyártásban, hogy 36 év elteltével mutassák be egy kasszasiker folytatását – a kockázat hatalmas, hiszen három és fél évtized alatt gyökeresen megváltozott a katonai, politikai és popkulturális környezet. A vezető producerek, Tom Cruise és Jerry Bruckheimer mérhetetlen nagyvonalúságot gyakorolva tettek úgy, mintha a két film között semmi sem történt volna, és az eredeti mozi fakszimile kiadása mellett döntöttek. Az észak-amerikai közönség pedig, csodák csodájára, visszaigazolta a vakmerő koncepciót: a Top Gun: Maverick 124 millió dolláros hazai bevétellel zárta a nyitóhétvégét, ami box office rekordot jelent Tom Cruise pályafutásában.
Az ezredfordulós válságkorszak remekműveihez mérten a Top Gun: Maverick esztétikai szempontból jelentéktelen produkció, az amerikai haderő megtépázott reputációjára nézve varázshatású balzsam. Produceri perspektívából a feltételezett nézői elvárásokhoz való igazodás professzionális toposza, az eredeti legapróbb részletekig hűséges, mesteri másolata, politikai üzenetét, illetve annak tökéletes hiányát tekintve pedig valódi bravúr: egy háborús film, ami semmit sem mond, mert semmit nem is akar mondani a háborúról.
A hidegháborús időszakban a katonai konfliktus oka és természete nem szorult sem bemutatásra, sem különösebb magyarázatra; a terrorizmus elleni háború korában a forgatókönyvírók oly módon oldották fel ezt a terhes dilemmát, hogy cselekményen kívülre helyezték az ellenséget. Lehet találgatni, hogy a bevetés célpontjaként kijelölt titkos urándúsító létesítmény Iránban vagy Észak-Koreában keresendő, de a narratíva szempontjából egyszerűen nincs jelentősége a szemben álló fél kilétének. A nézőnek el kell fogadnia a klasszikus westernfilmek axiómáját, miszerint az indiánok rosszak, a fehér emberek jók, kérdésnek helye nincs – ennek megfelelően kizárólag befogadói attitűd kérdése, hogy szentimentális örömöt vagy csillapíthatatlan irritációt okoz a moziban töltött 131 perc.
TOP GUN: MAVERICK (Top Gun: Maverick) – amerikai, 2022. Rendezte: Joseph Kosinski. Írta: Ehren Kruger, Erric Warren Singer, Christopher McQuarrie. Kép: Claudio Miranda. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Tom Cruise (Maverick), Miles Teller (Rooster), Jennifer Connelly (Penny), Jon Hamm (Cyclone), Ed Harris (Hammer), Val Kilmer (Iceman). Gyártó: Skydance Media. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 131 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/07 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15409 |
