Huber Zoltán
Robert Eggers látomásos történelmi akcióeposza a viking mitológia esszenciáját ragadja meg.
Az Izlandi Egyetem egy 2007-es felmérése szerint az északi szigetország lakóinak bő hatvan százaléka nem kételkedik az elfek létezésében. A nemzetközi sajtóban anno nagy visszhangot keltett, első hallásra meglepő adatban, ha jobban belegondolunk, semmi rendkívüli nincsen. Mi is számtalan, a hegyes fülecskéjű manóknál jóval hajmeresztőbb mítoszban hiszünk, még ha erősen racionalizáljuk is őket. Az izlandiak a szigetükön élő elfeket a hétköznapjaik részének tekintik, az ő szemszögükből ezek a kedves lények tehát tényszerűen léteznek. Az Északi látomásos viking bosszútörténete hasonló világba kalauzol, ahol a realitás fogalma még egészen mást jelentett.
Nem ez az első alkalom, hogy az író-rendező Robert Eggers mítosz és valóság szétszálazhatatlan keveredéséről mesél. Az amerikai alkotó eddigi három filmjének központi motívuma a világba szivárgó természetfeletti, a szent és profán összjátéka, a két tükörvilág komplex viszonya. A néző az adott szereplő szubjektív nézőpontjából, a mozi sötétjében tapasztalhat meg az övétől merőben eltérő valóságérzékeléseket. E történetek más-más korokban és vidékeken, de egytől-egyig a civilizáció határán játszódnak, ahol a mítoszok ereje törvényszerűen nagyobb.
Eggers sokat emlegetett bemutatkozása, A boszorkány szó szerint határhelyzetben mutatja hőseit. A mélyen vallásos család a tizenhetedik század derekán, a New England-i vadonba kivonulva kezdene új életet, az ismeretlen környezet azonban fokozatosan összeroppantja őket. A házukat körülölelő vad erdő, a természet kihívásai és a nyomasztó izoláció gyorsan felszakítják a normalitás szövetét, életet adva egy gonosz entitásnak. A világítótorony tenyérnyi sziklán összezárt két tengerésze hasonló helyzetben találja magát annyi különbséggel, hogy ott a félelem helyett a klausztrofóbia és monotonitás erodálja az elmét.
A természetfeletti mindkét történetben természetes módon, ösztönös válaszreakcióként, az emberi psziché mélyéről lép át a valóságba. Míg A boszorkány a horror felől közelít a népmesék forrásvidékéhez, A világítótorony abszurd egzisztencialista drámaként is nézhető. A kényszerű összezártságra és tétlenségre utalt két férfi szürreális elborulásában nem nehéz megpillantani a létezésének célját és értelmét kereső ember univerzális tragédiáját. Akár Beckett, Mrożek vagy Ionesco is írhatta volna ezt a szürreálba hajló, éjsötét humorú drámát, hiszen a két tengerész nyomasztó világából szó szerint egy fénycsóva, a világítótorony istenné növesztett reflektora jelenti (a nem mellesleg totális őrületbe vezető) kiutat.
Eggers legújabb munkája, Az Északi a korábbiaknál egyszerre ambíciózusabb és szűkebb átfogású. A tizenegyedik századi Izland nemcsak időben és térben távolabbi, de a vikingek élénk hitvilága az életük elidegeníthetetlen része. A boszorkány és A világítótorony esetében a tudatalattiból feltörő víziók fokozatosan vették az uralmat a szereplők felett. Az Északi bosszútörténetében nem apránként szivárog be a természetfeletti, a normalitás hagyományos kérdése értelmezhetetlen. A valóságos és képzelt itt természetes egyensúlyban van, a határvonal elmosódik közöttük. A vikingek nem is értenék ezt a fajta megkülönböztetést, és éppen ez az izgalmas kollektív nézőpont Eggers filmjének legfontosabb különlegessége.
A jóval kisebb költségvetésű, ezért leginkább a karakterek mentális rezdüléseire fókuszáló elődök után Eggers ezúttal jóval nagyobb hangsúlyt fektethet a hőseit körbeölelő környezetre és közösségre. A képzeletet a hegyek, lángoló vulkánok és jéghideg tengerek formálják. A zord körülmények között nyilván csak ilyen élénk kollektív hitvilággal megtámogatva lehet túlélni, ennek távoli maradványa az izlandiak irigylésre méltó viszonya az elfeikhez. A viking közösségekben nem léteztek ateisták, a szent helyek és időszakok nem voltak szigorúan elhatárolva, mint a ma.
Az Északi akadálytalanul ingázik a fantázia és valóság között, miközben képes megragadni a sajátos természeti környezet mítoszteremtő minőségeit. Eggers az első két munkája után ezúttal jóval közelebb lép a fősodorhoz, mégsem köt vállalhatatlan kompromisszumokat. Az Északi fordulatos és feszes történelmi eposz vad és véres akciókkal, miközben imponálóan öntörvényű, végig szabálytalanul kavargó vízióként is működik.
A mindenkori popkultúra mindig is előszeretettel zsákmányolta ki a gazdag viking mitológiát, gyökerestől tépve ki és változtatva meg egyes motívumait. Elég csak a Marvel csapatát erősítő Thor szuperhősére gondolnunk, akit az amerikai kultúrális logika szerint manapság foggal-körömmel próbálnak kozmikus féreglyukakkal és hasonlókkal racionalizálni. Eggers totálisan más irányt követ és a nyugati emberre jellemző varázstalanító magyarázatok helyett azt próbálta elképzelni, miként láthatta a világot egy korabeli viking harcos.
Itt is vannak vérszomjas berserker harcosok és jövőbe látó jósok, de a hipnotikus állapotok lehetséges lélektani-orvostudományi okai helyett a rítusok és szertartások elemi energiája kerül a középpontba. Eggers csupán egy-két helyen engedi meg, hogy átszellemült résztvevőként és objektív külső szemlélőként egyszerre lássuk az adott jelenetet. Ezek a humoros pillanatok azonban csak még jobban kiemelik azt a rendkívüli perspektívát, ahonnan a vikingeket szemléljük.
Az Északi forgatását láthatóan masszív kutatómunka előzte meg. Eggersék régészek, történészek és nyelvészek bevonásával igen aprólékosan teremtették újra a korszakot. Ami azonban ennél sokkal fontosabb, Eggers a forgatókönyv megírásához a Sjón művésznevű izlandi író-költő segítségét kérte. A vikingek életéről ugyanis meglepően keveset tudhatunk, az egyedüli közvetlen kapcsolatot ezért a szájhagyomány útján fennmaradt mondák, illetve történeti elbeszélések, a sagák jelentik. Az Északi ezekből a forrásokból merít úgy, hogy nem dézsmálgatja az egyes elemeket, hanem a tartalom mellett a formát is tiszteletben tartja. Az Északi nem egyszerűen hiteles történelmi rekonstrukció, de próbál a lehető legpontosabban a múltba helyezkedni.
Ebben az esetben nem a felhasznált irodalmi források állnak a mozgóképes látványosság szolgálatában, hanem fordítva. A film vázát adó történet az apja halálát megbosszuló, saját nagybátyja ellen forduló herceggel sem véletlenül ismerős. Shakespeare egyik leghíresebb tragédiájában azért épp Dániában bűzlik valami, mert az angol írófejedelmet Amleth skandináv legendája ihlette. Az Északi persze nem holmi merész Hamlet-variáció, a hangsúlyok máshol vannak és az irányok is eltérőek.
A trónjától megfosztott fiú itt egy pillanatra sem kételkedik a bosszú jogosságában. Amleth céltudatos és elszánt harcos, aki szláv vidékeket fosztogat, így találva rá a szerelemre. Az apja szelleme helyett a sorsát egy boszorkány jósolja meg (mai szóhasználattal spoilerezi el), de a víziók, jelek és rítusok mindvégig kitüntetett dramaturgiai fontossággal bírnak a cselekményben. Nemcsak Amleth, de a gyilkos nagybátyja és az anyja is árnyalt, kifejezetten ellentmondásos karakterek, megkérdőjelezhető morális döntésekkel és komplex motivációkkal. A köztük lévő viszonyrendszer ezért korántsem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk. A megszállott Amleth eközben azzal is kénytelen szembenézni, van-e egyáltalán bármi a küldetésén túl, vagy kizárólag a bosszúvágy tölti ki az életét. A sztárgárdával megtámogatott történelmi eposzt így meglepően komoly karakterdrámák ellenpontozzák.
Az Északi ritkán tapasztalható filmélmény, mert a szent és profán izgalmas keveredése minden szinten átitatja. A Hamlet mellett egy másik fontos előképe például a Conan, a barbár, a hűvös északon így békülhet ki egymással Shakespeare és a nyolcvanas évek izmozása. A választott filmnyelvet tekintve Eggers szintén ínyenc, az egyes jeleneteket bevallottan olyan minták inspirálták, mint Akira Kurosawa nagyívű csatái, az Andrej Rubljov kompozíciói vagy Jancsó Miklós hosszú snittjei a Szegénylegényekből. Ha azonban a legközelebbi rokonát keressük, Az Északi egyértelműen a csodálatos Elfelejtett ősök árnyai multiplex-kompatibilis keresztgyereke.
Eggers szerencsére nem óvatoskodik és nem riad vissza a túlzásoktól sem. Manapság ritkán láthatunk meztelen izmos fehér férfiakat egy kitörő vulkán előtt harcolni, de Az Északi arra is rávilágít, mennyivel izgalmasabb a véres akciózás, ha az optimalizált algoritmusok helyett saját víziókkal bíró rendezők vezényelhetik le őket. Eggers filmjei ráadásul arra is emlékeztetnek minket, milyen szegényes és steril a mi szinte totálisan varázstalanított korunk. A ma embere nemcsak a szakrálist és természetfelettit kerítette be és szorította ki, de a kelleténél talán jóval élesebb határvonalat húzott a fantázia és a valóság közé. Ezért is kapjuk fel a fejünket az izlandi elfek hallatán, holott Eggers belehelyezkedő nézőpontja sokkal izgalmasabb.
AZ ÉSZAKI (The Northman) – amerikai, 2022. Rendezte: Robert Eggers. Írta: Robert Eggers és Sjón Sigurdsson. Kép: Jarin Blaschke. Zene: Robin Carolan és Sebastian Gainsborough. Szereplők: Alexander Skarsgård (Amleth), Anya Taylor-Joy (Olga), Claes Bang (Fjölnír), Nicole Kidman (Gudrun), Willem Dafoe (Heimir), Björl (Jósnő). Gyártó: Focus Features / New Regency / Universal Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 137 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 54-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15357 |
