Murai András
A volt szocialista országok többségében időben elszámoltak az ügynökmúlttal,
nálunk ez csak felemásan történt meg, a szembenézés feladata ezért jórészt a művészetre hárult.
Az államszocializmus idején működő, becslések szerint közel kétszázötvenezer besúgó már nagyságrendjével is igazolja a hatalom paranoid természetét. Az egypártrendszer vezetői mindent megtettek, hogy kilessék az állampolgárok titkait, szemmel tartsák a másként gondolkodókat, és sarokba szorított informátorokon keresztül gyűjtsenek anyagot a párt képzelt vagy potenciális ellenfeleiről. A beszervezett ügynökök újabb titkokat hoztak létre, kettős életük rejtélyét. A titok elszigetel egymástól barátokat, családtagokat, és határt húz jelen és múlt közé is: az ügynök-hálózat feltáratlan részletei a rendszerváltozást követően erősítették a társadalom tisztázatlan viszonyát a közelmúlthoz.
„Kádárkoros görcsök a gyomorban”, erről a kínzó érzésről ír Esterházy Péter a Javított kiadásban, mikor a kilencvenes évek végén a levéltárba tart, pedig még nem is tudja, hogy apjának a jelentéseit tartalmazó dossziékat fogja átvenni, csak sejti a bajt. A testet-lelket megbénító aggodalom Kádár-kori beidegződés: a rendőrállam idején a fenyegetettség érzése könnyen hatalmába keríthette az embert. A „titkos megbízott” beszervezésének aljas módszerei, és az ügynök kikényszerített tevékenysége alkalmas a szocializmus sötét oldalának bemutatására – amúgy hajlamos a társadalomi emlékezet a Kádár-korszakból csak a jót megtartani, s könnyen átadjuk magunkat a nosztalgia édesbús, múltat hamisító érzésének. Az ügynök titkos életén keresztül viszont megragadhatók az árulások és elhallgatások hálójából szőtt mindennapok, s a téma alkalmas arra, hogy a legvidámabb barakk kifejezést a helyén kezeljük: sokak számára a rendszer a meghurcolást, a tönkretett életet jelentette. Alkalmas a szerepek, a bűnösökre és áldozatokra osztott társadalom képének árnyalására is, hiszen az ügynökök közül sokakat megzsaroltak: a besúgó is lehet áldozat. S az informátor kettős élete feszültségteremtő elbeszélések terepe is lehet, épülhet rá szórakoztató, fordulatos ügynöksztori, mint a hazai fejlesztésű HBO-sorozat, A besúgó esetében.
Mi újat hoz A besúgó az eddig készült ügynökfilmekhez képest? Például a mai fiatalok nézőpontját, akik csak hallomásból ismerhetik a Kádár-korszakot. A korhű díszletekkel, gondosan válogatott zenével újrateremtett nyolcvanas éveket nézve úgy tűnik, az állambiztonsági szolgálat kontrolljával együtt a buli és kalandok ideje volt a pártállam utolsó évtizede. Az ügynök-kérdésről eddig készült dokumentum- és játékfilmek rideg világnak mutatják az egypártrendszer időszakát, ahol a hatalom alattvalói pozícióba kényszeríti a társadalom tagjait és felőröli tartásukat, elveszi becsületüket. A besúgó nem csupán az ügynökké vált egyetemista fordulatos történetével köti le a néző figyelmét, hanem a szédítő töménységgel rekonstruált kor hangulatával is. Nosztalgia annak, aki átélte, egzotikus időutazás annak, aki kimaradt belőle. Mindezzel együtt a sorozatban világosan kirajzolódik a „puha diktatúra” alapvető vonása: a kényszerű egymásrautaltság rendszerében senki sem lehet szabad.
Kimondott titkok – az ügynök dokumentumfilmen
Az ügynökfilmek tekintetében a 2010-es évek fordulója sűrű időszak volt, ekkor mutatják be e témában a dokumentum- és a játékfilmek többségét. Előfutár Az ügynök élete (2004), Papp Gábor Zsigmond összeállítása az 1958 és 1988 között készült belügyminisztériumi oktatófilmek – a rendszerváltásig szigorúan titkos – anyagaiból. Az állambiztonság apparátusának technikája és ideológiai szempontrendszere mai szemmel egyszerre nevetséges és rémisztő, hiszen világossá válik az értelmetlen erőfeszítés, amit a pártvezetés tett a megfigyelő hálózat kiépítésére. A hivatalos kiképző anyagok alapján a rendszer bornírtsága szembetűnő, azonban ha feltárul az ügynök személyes története, az már korántsem mosolyogni való.
A Kádár-rendszerben a besúgók 8-10 százaléka az egyház állományához tartozott. Időre volt szükség a szembenézésre, az első dokumentumfilm a besúgók és az egyház viszonyáról 2009-ben került a nyilvánosság elé. A Hitvallók és ügynökök, Kabay Barna, Petényi Katalin filmje a katolikus egyház és a szocialista állam viszonyát a Rákosi-korszaktól a Kádár-éra konszolidációjáig mutatja be, mikor is fokozatosan megtörténik az egyház „domesztikálása”. A behódoltatás többek között az ügynökök jelentésein keresztül vált lehetségessé: a felső papság közel fele az állambiztonsági szolgálat kezében volt. Varga Ágota munkái még közelebb merészkednek a sokáig tabuként kezelt jelenséghez, egyéni sorsokat tárnak fel és ezzel jelentősen hozzájárulnak a szembenézés, a bűnbánat és megbocsátás folyamatához. A papok megfigyelésével és beszervezésével foglalkozó trilógiája (A tartótiszt, 2013, Operatív érték – a besúgottak, 2014, Bokros jelentések, 2017) közül kiemelkedik A tartótiszt, ugyanis ebben vállalja először arcát (nevét nem) nyilvánosság előtt ezt a hatalmi pozíciót betöltő személy. A belügyi szervek mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az általuk veszélyesnek tartott papokat, de tragikus volt a beszervezett egyházi személyek sorsa is, akiket zsaroltak, tönkretettek (ugyanakkor tudni olyanról is, aki túlteljesítette az elvárásokat). Varga Ágota rendezéseinek sajátossága, hogy szembesítést kezdeményez az egykori hatalom képviselői és a nekik kiszolgáltattak, a megfigyeltek és megfigyelők között, így láthatjuk azt is, hogyan viszonyulnak a jelenben az államapparátus kiszolgálói múltbeli szerepeikhez. A Bokros jelentésekben például a III/III-as osztály operatív főtisztje találkozik az egykor megfigyelt pappal, és a kamera előtt annak tudatában kedélyeskedik, hogy évtizedekig jól végezte munkáját. A tartótiszt címszereplője is leginkább szakmailag értékeli saját tevékenységét, a munka kihívásairól és szépségeiről beszél – erkölcsi önvizsgálatot tőle sem várhatunk.
Velünk élő titkok – az ügynök játékfilmen
Nem bővelkedünk a Kádár-korszak besúgóival foglalkozó filmekben, s közülük is csak kevés váltott ki komolyabb figyelmet: az Apacsok és A vizsga vált a témában hivatkozási ponttá, a többi hamar feledésbe merült. Mindeddig négy, különböző stílusú játékfilm (Apacsok, 2010, Az ügynökök a Paradicsomba mennek, 2010, A vizsga, 2011, Drága besúgott barátaim, 2012) központi témája a beszervezés és az ügynök tevékenysége, s további kettőben (a Kéthly Annáról szóló az Utolsó jelentés Annáról című életrajzi filmben, 2009, és a vámpírokkal részben alternatív Kádár-rendszert vizionáló Drakulics elvtársban, 2019) fontos cselekményszál a megfigyelés.
Az ügynökfilmek alkotóinak dönteniük kell arról, elvezetik-e a besúgó történetét a jelenig, a titok felfedésének hatására is figyelve. Ez azért fontos kérdés, mert a tartótisztek és a beszervezett ügynökök kiléte, kapcsolata számos, a nyilvánosság számára tisztázatlan kérdést tartogat ma is. A szerzői munkák közül a Drága besúgott barátaimnak és az Apacsoknak kifejezett célja a társadalmi diskurzushoz kapcsolódni, míg az 1957-ben játszódó, a tartótisztet főszereplőnek megtett A vizsga a thriller és a kémfilmek műfaji elvárásait követi nagy hatásfokkal, és nem szándékozik az ügynökkérdésre közvetlenül reflektálni.
Az elhazudott múlt máig tartó hatására legélesebben a Kovács Kriszta és Bereményi Géza darabjából készült, Török Ferenc rendezte tévéfilm, az Apacsok reflektál. A jelenben játszódó kerettörténet szerint egy fiatal rendező készül filmet forgatni a rendszer ellenállójának hitt nagyapjáról, akiről váratlanul kiderül számára, hogy besúgó volt. Ezt azonban nem a családjától, hanem véletlenül tudja meg, épp attól, akinek apjáról az ő nagyapja jelentett. Az Apacsok (akárcsak A vizsga) visszanyúl a Kádár-rendszer hazugság-gépezetének origójáig: az ’56-os forradalom leverését követő konszolidáció árát fizettette meg velünk a hatalom oly módon, hogy újjáépítette a Rákosi-rendszerből örökölt besúgó hálózatot. Az Apacsok hősei fiatal értelmiségiek, akik a kádárizmus szürkeségéből menekülve játszanak halálosan komolyan indiánosat. Lelkes kis csapatukból megzsarolják és beszervezik Horváthot (Fekete Holdat), ám mint később kiderül, az állambiztonság emberét nem az „indián törzs” érdekli, hanem az indiánok főnökének, Szoboszlay (Szürke Sas) 56-os szereplése miatt börtönbüntetését töltő apjának fényképe. Ez a kép leleplezheti a Kádár-rendszert szolgáló rendőrt, aki ’56 őszén a forradalmárok mellett állt. Semmi és senki sem az, aminek mutatja magát: a tartótiszt egykor forradalmár volt, Fekete Hold felesége pedig örökre tartja a titkot – tehát hazudik – férje ügynöki múltjáról. Így a családi emlékezetbe is hamisan épül be a nagypapa legendája, amiről aztán majdnem e tévhit alapján forgat filmet unokája.
A besúgó bűnös vagy áldozat, elítéljük vagy szánjuk, esetleg mindkettő? S mi a helyes magatartás, ha jó barátomról kiderül, évekig jelentett rólam? A Drága besúgott barátaim ezeket a kérdéseket járja körül, úgy, hogy a nézőt az első, talán elhamarkodott ítélettől (az ügynök csak bűnös lehet) elvezeti a másik oldal nézőpontjához. A besúgó érveire is figyeljünk, javasolja Cserhalmi Sára filmje, próbáljuk megérteni a bűnre kényszerített (művei kiadásával megzsarolt) neves író élettragédiáját. Ezt a sorsot emeli a film a becsapott, elárult barát nézőpontja mellé, és bizonytalanítja el vele a besúgókról esetleg prekoncepcióval rendelkező nézőt – mindezt anélkül, hogy az ügynök tettének súlyát kisebbítené, s bűnét bagatellizálná.
A nyolc részes új hazai sorozat, A besúgó nem követi az Apacsok és a Drága besúgott barátaim analitikus-szerzői filmes megközelítését, és távolságot tart a történelmi thrillertől is. A kádárizmus utolsó szakaszának életérzését és a rendszer mechanizmusát kívánja megragadni, úgy, hogy a kor emblematikus szereplőjének tekinti a besúgóvá kényszerített átlagembert.
Ó, azok a ’80-as évek! – A besúgó
Ilyen merészen és átütő erővel magyar film még nem alkotta újjá a kádárizmus utolsó dekádját: forrongó ország képe alakulhat ki a nézőben A besúgó hőseinek életét nézve. Itt nyoma sincs annak a szürke és reménytelen világnak, ami a Kádár-korszakról él kollektív emlékezetünkben (amit például a Fehér tenyér, vagy az Eltörölni Frankot képvisel). A sorozat alkotója, a filmes előélettel egyáltalán nem rendelkező Szentgyörgyi Bálint meglátta a rendszer ügynökfigurájában a lokális és nemzetközi színtéren egyaránt értelmezhető és élvezhető történet lehetőségét, a valóságtól elrugaszkodva kiélezett helyzetekbe hozta és a kémtörténetek sémáit alkalmazva felturbózta történetét. A főhőst, Gerit (Váradi Gergely), az első tíz percben beszervezik, mikor vidékről a fővárosba tart, hogy elkezdje egyetemi életét. A vonaton a tartótiszt (Thuróczy Szabolcs) puncstortát eszegetve taszítja egy pillanat alatt erkölcsi határhelyzetbe: jelent az egyetem ellenzéki csoportjáról, vagy beteg öccse nem kapja meg csakis nyugatról beszerezhető gyógyszerét. Ebben a jelenetben ott találjuk a sorozat két meghatározó vonását. A puncsszelet közelijében a nyolcvanas évek tárgyi világának és hangulatának intenzív rekonstrukciós szándékát, az egyszerre agresszív és szánalmas tartótiszt fenyegetésében pedig a főhős kettős életét. A besúgó játszmáit és a megidézett évek életérzésének arányát nézve ez utóbbi hangsúlyosabb, ami azért is érdekes, mert a sorozat kreátora a rendszerváltozás után született (Miklauzic Bence és Mátyássy Áron rendezők, valamint az operatőr Szatmári Péter emlékei bizonyára hozzájárultak a korszak feelingjének megteremtéséhez). A nyolcvanas évek kapcsán eszünkbe juthat a Moszkva tér, amiben szintén a díszletek biztosítják a letűnt kor felfedezésének varázsát. Török Ferenc filmjének fiataljai azonban épp ellenkező habitusúak, mint Szentgyörgyi Bálint egyetemistái. A Moszkva tériek a politikai iránt közömbösek, saját jövőjüket illetően céltalanok, A besúgó-sorozatban viszont kivétel nélkül aktív, cselekvő hősöket látunk, akik lendületesen támadják az elnyomó rendszert, vagy pillanatig sem nyugodva szervezik kisstílű bizniszüket (Varga Ádám remek alakítása az üzletelő kádergyerek). Könnyű elképzelnünk, hogy közülük kerül ki a rendszerváltozás utáni politikai-gazdasági elit.
A besúgóban a történelmi kor megjelenítése nem merül ki tárgyak, jelmezek felvonultatásában. Igaz, néhány jelenet eltúlzott és hiteltelen, hiszen a nyolcvanas évek közepén nem hangozhatott el egy egyetemi előadáson, hogy „ruszkik haza”, a tartótiszt és az ügynök kapcsolata is inkább a kémsztori izgalmát erősíti, s nem a történelmi hűséget. Ugyanakkor kirajzolódik a kádárizmus meghatározó vonása: mindenki függ valakitől. A rendőr alezredes kizárólag a felettesétől remélheti a nagyobb lakást, Geri nem csak a tartótisztjével szemben kerül kiszolgáltatott helyzetbe, de szobatársa is zsarolja, a neves író pedig a publikálás lehetőségéért és ellenzéki lánya védelmében adja el magát az ördögnek, vagyis az állambiztonsági szerveknek. Mindezzel együtt a sorozat szerint a nyolcvanas évek egyáltalán nem taszító kor, még ha benne bizonyos figurák azok is; épp ellenkezőleg. Olyan kor, amely értelmet ad a lázadásnak, a politikai berendezkedés ellen éppúgy, mint a rendszert kiszolgáló, a rendőri ranglétrán előrébb mégsem jutó apjával szemben Juditnak (Szőke Abigél).
A történelmi témájú magyar filmek Kádár-rendszerben kialakult hagyománya az áthallásos beszéd, a párhuzam állítása a múlt választott korszaka és a jelen között, ami azonban az utóbbi évek történelmi thrillerjeiből lényegében kiveszett (lásd erről Hirsch Tibor esszéjét a Filmvilág, 2019/júliusi számában). Ezzel szemben A besúgó első epizódjában az ellenzéki karizmatikus vezér Száva Zsolt (Patkós Márton) tüzes szónoklatát hallgatva asszociálhatunk a mai politikai hatalomra, az egykor kollégiumi kapcsolatokból kialakuló kormánypártra (is). „Van egy dolog, amiben hihetetlenül bénák vagyunk. És ezt úgy hívják demokrácia.” Fiatal forradalmárokból lett öreg zsarnokok irányították a 20. században az országot, folytatja az ellentmondást nem tűrő fiatal egyetemista (s talán majd vezető politikus néhány évvel később a már demokratikus rendszerben) beszédét az egypártrendszer ellen. A szónoklat ugyan anakronizmus, ez a jelenből visszatekintett értelmezése Kádárnak, ám része a sorozat koncepciójának, miszerint az alkotók maira hangolják a közel negyven évvel ezelőtti időket (többek között pár régi dal kortárs feldolgozásának beemelésével). Ezek az áthallások, a nyolcvanas évek jelenidejűsítése teszi lehetővé, hogy a sorozatot azok is maguknak érezhessék, akik nem éltek a megidézett években. A besúgó a „kádárkoros görcsök” emlékét inkább eltávolítja, semmint felidézi a túlszínezett és dinamikus nyolcvanas évek világával, felsejlik viszont benne a kortárs magyar valóság, mint a közelmúlt öröksége.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15355 |
