Csákvári Géza
A poszt-covid készültség miatt szigorú szabályok szerint megtartott fesztivál inkább a filmművészetnek mint a vörösszőnyegnek kedvezett.
„A műsorváltozás jogát fenntartjuk” – áll emberemlékezet óta a legimpozánsabb műsor-plakátokon is, alul, a kisbetűsben. Ezt a kikötést két évvel ezelőttig – a mindenkori szervezőn kívül – senki sem vette igazán komolyan. Nem úgy, mint most, amikor a koronavírus ötödik hullámával úszva Németország minden magára adó kulturális intézménye feltételes módban tervezett, reménybeli közönségét nagybetűkkel emlékeztetve az aktuális járványügyi szabályokra. Sőt, 2022 első negyedévében egyáltalán nem volt biztos, hogy amit megszerveztek, azt meg is tudják rendezni, számos németországi rendezvényt az utolsó pillanatban lemondtak. A 72. Berlinale volt az, mellyel példát akartak mutatni, ez pedig a nyitógálán is kiderült, amikor az eseményre kirendelt politikusok a harcról beszéltek – konkrétan a coviddal szembeni küzdelemről, ha valakinek esetleg más jutna az eszébe.
Mindezek ellenére a Berlinale sorsát igencsak átírta a koronavírus, teljesen átformálta a 2019-ben még nagyszabású és élettel teli eseményt. Ma már nyoma sincs a régi karneváli hangulatnak, az amerikai világsztároknak, a tömegnek, a lökdösődéssel súlyosbított közelharcnak a vetítőtermek előtt és a hajnali kelésnek és sorbanállásnak a jegyekért – mindez immár a múlté. A jelen Berlináléja olyan volt, mintha csak ciánoztak volna. A több száz fős termekben mindössze egy-két tucat ember ült, cserébe kényelmesen: mellettünk senki nem jegyzetelt a mobil fénye mellett, az előttünk ülő néző sem takarta ki a filmvásznat. Az interjúk zömét a filmesek a járványveszélyre hivatkozva Zoomon keresztül adták, így számos olyan kolléga volt, aki otthonról tudósított: megnézte a laptopján a filmet (melyeknél ezt a jogtulajdonos engedélyezte) és digitális interjúk formájában tudta le a Berlinalét. Ám ez a foghíjas jelenlét nem véletlen: ha testi valónkban is szerettünk volna ott lenni a fesztiválon, akkor fel kellett mutatni három nyugati Covid-oltást, a napi antigén tesztet és elviselni, hogy oda ülünk a teremben, ahová a gép sorsolta a széket, mindezt természetesen FFP2-es maszkban, a vele járó oxigénhiánnyal. Egyszóval, a 72. Berlinale csak nyomokban hasonlított a megszokott formájára – meglehet, hogy a hagyományos fesztiválokat hosszú időre el kell felejtenünk. Mindezek ellenére állítjuk, hogy érdemes volt megrendezni a Berlinalét és személyesen részt venni rajta, még akkor is, ha a programján érezhető volt a pandémia hatása. Például nem voltak nagy amerikai stúdiófilmek (a Netflix is csak gyorsan romló árut küldött: Nikolaj Coster-Waldau főszereplésével készült A jég ellen volt a program mélypontja), így visszaszerezte az egyeduralmat a szerzői és a világfilm, a versenyben csupán egyetlen kommerszebb alkotás került be – igaz, hazai színekben. illetve, ha már így alakult, hogy a nagy fesztiválok a járvány miatt „elsétáltak” a megszokott időpontjaikról vagy egyszerűen elmaradtak, kissé kiegyenlítődött a mezőny – vagy éppenséggel csökkent Cannes előnye. Olyan rendezők is odaadták a filmjüket berlinieknek, akik korábban ezt nem nagyon tették meg, mint például Claire Denis vagy Ulrich Seidl. A legnagyobb erénye a mustrának az volt, nem kellett túl sokat variálni a különböző szekciók között, a verseny kellőképpen izgalmas volt, így csak akkor kellett a mellékszekciókból (Panoráma és Fórum) válogatni, ha egy általunk kedvelt alkotó valamilyen okból kísérletezőbb művel érkezett. A zsűri elnöke idén M. Night Shyamalan volt, a grémium kissé meglepő döntéseket hozott, ám ilyen apróságokon nem érdemes fennakadni.
*
Az Arany Medve díjas alkotás, a Carla Simón rendezte Alcarràs családi dráma és társadalomkritika elegye. A történet középpontjában álló Sole család nemzedékek óta él a gyümölcstermesztésből, virágzó barackligetük azonban veszélybe került: a termőföld tulajdonosa haladni szeretne a korral és kivágatná a fákat, hogy helyükön napelem-mezőket hozzon létre. Ezt nem nézik jó szemmel a termelők, hiszen hagyományaik és megélhetésük a tét, de nem igazán tudnak mit tenni, mert a nagypapa-generáció nem szerződött, annak idején, csak egy kézfogással egyeztek meg arról, hogy meddig „bérlik” a földet. Carla Simón rendező biztos kézzel építkezik a művében. Miközben bemutatja a családot és annak tagjait, folyamatosan bomlanak ki a bizonytalanná vált jövő miatt érzett feszültségek, így a mű képes egy igazi, közös európai problémára rámutatni, a helyi minőség és a globalizációs tömegárú ellentétére, testközelbe hozva a fenyegető emberi katasztrófa legapróbb részleteit.
A legjobb rendezésért járó Ezüst Medvét is rendezőnő. Claire Denis kapta a Penge mindkét éle (Avec amour et acharnement / Both Sides of the Blade) felfokozott emóciókkal teli drámájáért. Egy igencsak labilis nő, Sara (Juliette Binoche) és naiv párja, Jean (Vincent Lindon) mindent elsöprő szerelmét ismerhetjük meg. Pontosabban fogalmazva, egészen addig, míg a múltból fel nem tűnik egy bizonyos François (Grégoire Colin), aki a férfinak munkát ajánl, a nőnek pedig a testét. Sara csapdában találja magát, mivel sérült személyisége lévén mindent akar: a két férfit egyszerre – és mégsem. Így a tragédia elkerülhetetlen. A színészi játék – mint Claire Denis-nél mindig – makulátlan, azt azonban nehéz eldönteni, hogy Sara karakterének illogikus és sokszor felfoghatatlan döntései miatt érezzük olykor hiteltelennek és tét nélkülinek a látottakat, vagy tulajdonképpen a néző zavarba hozása volt-e az alkotó célja. Mindazonáltal Claire Denis rendezői díja mintha nem annyira idei filmjének, mint inkább az életműnek szólt volna. Ez fokozottan igaz A regényíró és a filmje (The Novelist’s Film) esetében: Hong Sangsoo legújabb műve pontosan olyan, mint a korábbiak: lassú és sokat beszélnek benne, de ennek ellenére szerethető. Jelen esetben egy sikeres írónő áll a középpontban, aki sérelmezi, hogy a filmrendező nem forgatta le a könyvéből a filmet, amit megígért. Így, amikor az írónő összetalálkozik a színésznővel, rábeszéli, hogy forgasson vele. Aki látott már filmet a koreai mestertől, pontosan el tudja képzelni a formát és az atmoszférát. Ez azonban most csak kevésbé sikeres önismétlés és a zsűri nagydíja pedig túlzott udvariasság.
*
A svájci Michael Koch filmje (Drii Winter / A Piece of Sky) generált Claire Denis filmjéhez hasonló vitákat – igaz, csak elismerő oklevelet kapott. A protagonista Anna (Michèle Brand), a falusi postáslány és egyben kocsmáros egyedül neveli a gyerekét és férfit keres magának. Az alpesi faluban összejön Marcóval (Simon Wisler) a síkvidékről érkezett robosztus béressel és úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben, ám az esküvő után nem sokkal baljós jelek jelentkeznek a férfinál és kiderül, hogy agytumora van. Anna a biztos boldogságból a legmélyebb kétségbeesésbe zuhan, és ehhez a rendező megtalálta a tökéletes formát, hogy a lehető leginkább felzaklassa a film a nézőt. Ahogy haladunk előre a játékidőben, úgy válnak a jelenetek egyre ridegebbé és érzelemmentessé. Miközben tulajdonképpen egy ember haldoklásának a fázisait kellene átélnünk. Közhelyesen hangzik, hogy valaki újfent arról készít filmet, hogy a betegség milyen tragikus következményekkel járhat, ám Michael Koch igyekszik a lehető legízlésesebb módon elkerülni a hatásvadászatot és inkább az emberi önzés természetrajzára összpontosítja figyelmét, háttérben az Alpok egyszerre lenyűgöző és klausztrofób képeivel.
Nem ez volt az egyetlen alkotás, mely a család intézményének gyakori diszfunkcionalitását igyekezett megmutatni. A francia Ursula Meier rendezése, A vonal (The ligne) volt a Berlinale legígéretesebben induló műve: Margaret (Stéphanie Blanchoud) verekszik az anyjával (Valeria Bruni Tedeschi) és mostoha apjával. Csattannak a pofonok, lenyűgöző lassításokban látszik a felszínre törő állati agresszió – kár, hogy a főcím után a film nem képes megtartani ezt a stilizációt. A verekedés miatt a hatóság távolságtartó végzést hoz Margaret ellen, amit ő nem igazán akar betartani. Miközben eleinte szinte biztosak vagyunk abban, hogy a Margaret a „rettenetes gyerek”, lassan kiderül, hogy az anyja „rettenetes szülő”, akit mindazonáltal nagyon szeretnek a gyerekei, így végül is nem elérhetetlen a családi béke, de ahogy Truffaut fogalmazott a Les films de ma vie című könyvében: nagyon sokat kell küzdeni a megoldásért – mind a vásznon, mind a nézőtéren.
*
A veterán német direktor, Andreas Dresen legújabb munkája volt a kakukktojás a versenyprogramban. Egyrészt a Rabiye Kurnaz vs. George W. Bush volt az egyetlen komnersz produkció a versenyprogramban, illetve, hogy két elismerést is kapott: a legjobb főszerep és a legjobb forgatókönyv kategóriában. A mű „igaz történetet” dolgoz fel – (túl) sokszor látjuk ezt a csalóka védjegyet álomgyári filmek elején. Rabiye Kurnaz (Meltem Kaptan) példás bevándorló török családanya, akinek nincs más dolga, minthogy a fiait nevelje és furikázzon a Mercedesével. Éppen ezért meglepő fordulat, hogy a mű azzal kezdődik, hogy egyik fia, Murat egyszer csak bejelentés nélkül elutazik Brémából a Közel-Keletre, hogy tanulmányozza a Koránt. Mikor azt gondolnánk, hogy ez afféle radikalizálódási történet lesz, melyet már sokszor láttunk, jön a fordulat: az anyuka lesz a történet intrikusa. Kap egy levelet, melyben közlik vele, hogy a fia Guantanamóban van. Mivel akkor ő még nem tudja pontosan, hogy ez mivel jár, besétál az emberjogi ügyekre szakosodott Bernhard Docke ügyvédhez (Alexander Scheer), aki belekezd a végtelenül hosszú folyamatba, hogy visszaszerezze a családjának Muratot. Docke nyilván a jogi folyamatok motorja, de Dresen azt sugallja, hogy Rabiye Kurnaz lehengerlő személyisége is kellett a sikerhez. A téma roppant érdekes, de a rendező igyekezett „üzenetét” a lehető legérthetőbben szájba rágni, így ez lett a verseny legkommerszebb darabja. Persze, jópofa, ha egy fajsúlyos témát komédiába csomagolunk be, de azért egy kicsit túl sokszor sütik el a viccet, hogy Rabiye Kurnaz nagyon török, így mindent borzasztó édesen eszik vagy iszik, ennek megfelelően kövér és igazából az életben csak a piaci alkudozás izgatja. Dagályos giccshangulatból sincs kevés a műben, ezeket, mintha csak Hollywoodról klónozták volna. Ám arról sokkal kevesebb szó esik, hogy miért is volt fontos, hogy Rabiye Kurnaz kiállt fia mellett az Egyesült Államokban is, sőt az ügyvéd még Donald Trumpot is beperelte nevében. A film erőssége Docke figurája, aki azért fontos pillanatokban csak kimondja a lényeget: annak idején a vörös-zöld német kormány semmit sem tett az ügy megoldásáért, Joschka Fischer, az akkori német külügyminiszter pedig dilettánsnak bizonyult. Érdekesség, hogy a filmet, annak eklektikussága miatt a német és a nemzetközi kritika ki nem állhatta, de Andreas Dresen szerencséje, hogy egy B-kategóriás hollywoodi filmes volt a zsűrielnök, aki nyilvánvalóan értékelte a közönségbarát megközelítést. Nem mondom, hogy a címszerepet alakító Meltem Kaptan nem volt jó a szerepben, vagy, hogy Laila Stieler forgatókönyvíró nem végzett alapos munkát, de azért egy fesztiválon mégiscsak a művészi teljesítménynek kellene lennie a legfontosabbnak.
*
Bár Ulrich Seidl legújabb filmjét, a Riminit tartottam a fő befutónak az elismerésekre, a zsűri nem így gondolta, így aztán csak a saját dicséretemet tudom megosztani. A felszín alatt rejtőzik az igazi énünk – a kíméletlen szókimondásáról ismert Seidl immár nem először szembesít minket azzal az egyedi képességével, hogy a saját gyarlóságunkat tálalja nekünk ezüsttálon szervírozva. Azaz, az emberi természet olyan kellemetlen tényeit mutatja meg, melyekről tudunk, de nem nagyon akarunk beszélni róla. A pince című művében beavatott minket a nacionalista osztrákok rejtett – szó szerint földalatti – világába, most, kissé fineszesen a másik oldalt mutatja meg. Idegenvezetőnk Rimini groteszk dolce vitájában egy lehengerlő karakter: Ritchie Bravo egykor szebb napokat látott slágerénekes, aki afféle szegény ember Elvis Presley-jeként énekli az osztrák, olykor az olasz sanzonokat. Méghozzá a téli Riminiben. Az elhagyatott adriai üdülőváros is magáért beszél, ilyenkor olcsóbb szállodasora, szezonon kívüli hangulata csak egy bizonyos réteget vonz – illetve a migránsokat. A Seidl leleplezte kegyetlen valóság – a tőle elvárt vitriolos dokumentarizmus – Bravo figuráján keresztül érkezik. Megnézhetjük, ahogy ez a hakniember milyen elviselhetetlenül ripacs és hogy rajongói köre mennyire szereti őt, olykor a szó szoros értelmében, mert a szolgáltatás nem csak a színpadon látható, hanem privátba is kérhető, mely konkrét disznólkodásokba torkollik. Azaz, bőven nézhetünk idős testeket szexelni, ilyet pedig mozivásznon nem nagyon szokás mutatni. Az egész pedig amennyire visszataszító, annyira szuggesztív, a Ritchie Bravót alakító Michael Thomas briliáns alakítást nyújt, már ennyi is elég lenne a jó filmhez. Seidl azonban, most túlépett a dokumentarizmuson és mintha csak szintén osztrák kortársa, Michael Haneke előtt emelne kalapot, társadalmi kérdésekbe is belemegy a maga éles, sebészi pontosságú módszerével. Persze, mindez szorosan kapcsolódik Bravo karakteréhez és családtagjaihoz, elfekvőben szenvedő apjához, furcsa testvéréhez és muszlim környezetbe „beházasodott” lányához. Erről jut eszembe a szarkasztikus mondás: mi már a szakadék szélén állunk, de nyugat egy lépéssel mindig előttünk jár.
*
Ha már ennyire elégedetlen voltam a zsűri döntéseivel, okkal kérdezhetné az olvasó: én ugyan kinek adtam volna az Arany Medvét? Egyértelmű a válaszom: a társadalmilag legérzékenyebb film a versenyprogramban a kínai Return to Dust volt (címét némi újságírói szabadsággal így fordítanám: Újfent porrá leszünk) Li Ruijun író-rendező zenét és festészetet tanult, ez meglátszik nyolcadik játékfilmjén is: jelenetei gondosan megkomponáltak, melyek igazi mélységet adnak a kifejezetten mély és árnyalt love story-nak, valamint a szerelmi szál mögött meghúzódó társadalomkritikának és emberi tragédiának. Adott egy Isten háta mögötti kínai falu (a rendező a mongol határszélen, Gaotai vidékén született), ahol két nagy család meg akar szabadulni egy-egy „el nem kelt” tagjától, így érdekházasságba kényszerítik őket. A nem túl beszédes Ma Youtie és a testi fogyatékossággal küzdő Cao Guiying különös párosa – annak ellenére, hogy a falu alárendelt, hátrányos státuszba kényszeríti őket – fokozatosan felépíti a közös életüket. A szívszorítóbb dráma a nőé, akit a családja annyira sem kímélt, mint egy szamarat, mert nem tudja kontrollálni a vizeletét és nem lehet gyereke. Ezért orvoshoz sem vitték soha. Döbbenetes képsorokat látunk arról, ahogy Kína egyes részein a földművesek életét még mindig áthatja és megkeseríti a feudalizmus. Li Ruijun művében bőven lehet a sorok között olvasni, hiszen kritikát mond a szegények és az elesettek kizsákmányolása, a vidéki hagyományok központosított terv szerinti folyamatos lerombolása, a direkt városiasítás és egy olyan kegyetlen társadalom felett, ahol simán el lehet pusztulni. A vörös Kínából sokkal inkább lelkesítő művek szoktak érkezni, az Újfent porrá leszünk elismerésre méltó kivétel, mely elementárisan erővel mutatja meg, hogy Kína lendületes modernizációjának milyen ára van. Li Ruijun egy jellegzetes kínai problémával szembesít, de egyetemes szinten is érvényes. Filmje egyszerűen és őszintén beszéli el felkavaró történetét, de épp ezzel az egyszerűséggel éri el, hogy olyan érzésünk van, miután leperegtek a képsorok, hogy most a kevesebb tényleg sokkal több volt. Sőt, rengeteg.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/05 44-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15321 |
