Varró Attila
Docteur Petiot – francia, 1990. Rendezte: Christian de Chalonge. Írta: Dominique Garnier. Kép: Patrick Blossier. Zene: Michel Portal. Szereplők: Michel Serrault (Petiot), Pierre Romans (Drezner), Bérangère Bonvoisin (Georgette), André Julien (Forestier). Gyártó: Ciné Cinq / Sara Films. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 102 perc.
Szemben amerikai kollegáikkal, a francia sorozatgyilkosok elvétve kapnak hazájuktól filmfeldolgozást: a ritka kivételek azonban rendre szerzői rendezők interpretációi, legyen szó Chabrol Kékszakáll-filmjéről (Landru) a francia Hasfelmetsző-sztorit feldolgozó Tavernier-drámán át (A bíró és a gyilkos) Cedric Anger komor thrilleréig az oise-i gyilkos csendőrről (Legközelebb a szívre célzok). Noha a kompánia leghírhedtebb tagja, az 1946-ban kivégzett Marcel Petiot – aki Párizs megszállása alatt több mint húsz zsidóval és ellenállóval végzett, a beígért külföldre csempészés helyett a másvilágra küldve őket –, már 1944-es lebukásakor óriási médiafigyelmet kapott, a filmvásznon mindössze közvetett módon (az 1945-ös Sortilèges álnok harangozója képében) vagy csupán nevében kapott helyet (az 1973-as Petiot bűnei gyatra hispán giallója egyetlen árva flashbackben utal a valós alakra). Ám Christian de Chalonge és Michel Serrault párosának köszönhetően „Docteur Satan” 1990-ben hírnevéhez méltó művészfilmet kapott, amely három fejezetben és egy szívszorító epilógusban dolgozta fel rémtetteit, kíméletlen analógiát teremtve a Diadalív árnyékában meglapuló mini-haláltábor (ciáninjekciók, krematórium, hullarablás) és a francia kollaboráció között.
De Chalonge korábbi filmjeihez híven (lásd a L’alliance szürreális románcát, a Mások pénze kafkai hangulatú társadalmi drámáját vagy a Malevil posztnukleáris disztópiáját) ezúttal is egy lidércnyomásos víziót mutat be, lazán összefüggő epizódfüzérre tördelve az életpálya utolsó három évét, amelynek ördögi köreiben rendre visszatérünk egy-egy motívumhoz, színhelyhez, figurához, mintha csak a főhős monomániás elméjébe zárva keresnénk kiutat a lázálomból. Míg a vizuális megformálás csak hébe-hóba illeszkedik ehhez az álomszerűséghez (például a mozis nyitány vagy a Nosferatut idéző éjjeli kerékpárutak), a zsánerben veteránnak számító Serrault (Kisvárosi fojtogató, Őrizetbevétel, Halálos kószálás) eksztatikus színészi ámokfutása minden torzító halszemoptika és harsány színözön nélkül is egyfajta Félelem és reszketés a náci Párizsbanná varázsolja a francia filmtörténet legbizarrabb sorozatgyilkos-opuszát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/04 64-64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15311 |
