Nádori Péter
Napjaink Magyarországát sokan kaotikus, pokoli helynek érzékelik. Erdőss Pál filmje az újabb próbálkozások egyike: beszéljünk erről a Magyarországról.
Fiatal és szép és ártatlan középiskolás leány vár a zöldre a budapesti Boráros téren. A zebra előtt külföldi rendszámú, kisebb méretű kamion áll. A kreol bőrű mitfárer odainti a lányt; kezében térkép, mintha nem találná az úticélt. A lány némi vonakodás után odamegy a kamionhoz, nem értik egymást – nyelvi korlátok, a forgalom zaja –, a mitfárer hirtelen kinyitja az ajtót, berántja a lányt, a lámpa zöldre vált, az ajtó becsapódik, néhány másodperc telt csak el, a kamion foglyával együtt robog tovább.
A mitfárer azonnal megerőszakolja a kétségbeesetten tiltakozó, zokogó lányt.
Családi ház valahol Szuburbiakülsőn. Anya ideges: a lány nem jött haza. Anya hazahívja apát, apa elmegy az öccséért, együtt keresik a lányt; nem találják. Kupaktanács, jelen vannak: anya, apa, kisfiú, apa öccse, szomszéd úr, szomszéd úr kamasz fia. Nincs mit tenni. Apa később bevallja anyának, hogy egymillió forint tartozása van; talán a hitelező raboltatta el a gyereket? Mindannyian mindenhol keresik a lányt. Apa és az öccse elmennek az uzsorás maffiavezérhez: nem te raboltad el a lányt? Nem, de a pénzt tessék megadni. Szomszéd úr szervezésében mindannyian keresik a lányt, de nem találják meg, apa és az öccse különböző véres és szomorú kalandokba keverednek, sokan segítenek is nekik, aztán a kamionosok kihajítják kocsijukból a lányt. Él, hála az égnek.
Tisztességes társadalomban egy ilyen film bemutatója után országos botrány törne ki.
Nem mintha akár egy tisztességes társadalomban túlzottan lelkükre vennék a polgárok, ha az elmúlt húsz év hazai mozijaiból százezredszer visszaköszönő képi sablonokat pakolnak eléjük, ha a sokadik játékfilmjét rendező rendező és a sokadik játékfilmjét író forgatókönyvíró megint nem szolgál nekik semmiféle meglepetéssel, izgalommal. A tisztességes társadalom tisztességes polgárai ilyenkor magukban dühöngenék kicsit, morognak valamit arról, hogy mi mindent lehetett volna ennyi pénzzel csinálni, és hogy mégis a kézilabdameccset kellett volna megnézni a tévében, ismerőseiket lebeszélik az alkotás megtekintéséről, legközelebb kétszer is meggondolják, elmenjenek-e olyan filmre, amiben nem játszik Harrison Ford (de legalább John Travolta), aztán minden megy tovább a maga megszokott rendje szerint. Erdőss Pál és Kardos István filmjével azonban nem az a legnagyobb baj, hogy a filmcsinálás minden elemében – dramaturgia, operatőri munka, színészválogatás, színészi játék, vágás, zene – a masszív dögunalmat produkálja. A Gyilkos kedvvel az a legnagyobb baj, hogy mivel közhelyekből építkezik, tisztességtelen mű lesz belőle.
Ezt a filmet persze csupán néhány száz, esetleg néhány ezer honfitársunk fogja megtekinteni a mozikban, éppen ezért legalábbis ebből az alkalomból megint nem fog kiderülni, vajon a magyar tisztességes társadalom-e, ám maradnak a további fájdalmas tények: a Gyilkos kedvet kitalálták, pénzt adtak rá, forgalmazzák. A Gyilkos kedvet elkerülhetetlenül be fogja mutatni előbb a Magyar, majd a Duna Televízió; talán majd akkor. Ne legyen félreértés: nem a bemutatót kellene megakadályozni, ha már megvan ez a film, mert nem véletlenül van meg. De fel kellene háborodni.
Nincs kétség afelől, hogy 1996 Magyarországát sokan kaotikus, pokoli helynek érzékelik. A Gyilkos kedv újabb próbálkozás arra, hogy beszéljünk erről a Magyarországról. Életképeket és típusokat szándékszik bemutatni, s életképeiből és típusaiból kikerekedik egy magyar világ. Itt van apa és az öccse, jó szándékú, kisstílű ügyeskedők, akik, ha normális körülményeket akarnak biztosítani családjuknak, rákényszerülnek arra, hogy a törvény melletti szürke zónában játsszanak. Nem derül ki, hogy miből élnek, csak az, hogy egy náluknál sokkal nagyobb kaliberű bűnözőtől kértek kölcsön, s hogy a nappali büszkesége, a nagyképernyős tévé nem tisztességes úton jutott birtokukba, meg persze az, hogy most nem ismernek sem istent, sem embert: elő kell keríteni a lányt. Itt van anya, aki összetartja a családot, tiszta ideg, mert nem tudja, hogy apa honnan szerzi a pénzt, s nem is meri megkérdezni. Itt van szomszéd úr, az exrendőr (ex-határőr? ex-háromperhármas?), kemény ember, aki megszervezi a keresést, s bölcs szentenciákkal látja el környezetét. De lám: egyik nap szomszéd úr kijelenti, hogy ő még a fiának is csak kamatra ad kölcsön, a következő napon bemondja a tévé, hogy a szülők felajánlottak százezer forintot a nyomravezetőnek, szomszéd úr pedig köteg ötezressel a kezében bejelenti, hogy ez nem kölcsön, ezt adja. És itt van a magyar maffiavezér: ő sokkal nagyobb házban lakik, testőre van, pitbulljai, cicababa felesége és – mint megtudjuk – pénzért vett gyereke, akit imád. Ő is kemény ember: ijesztésül ráereszti kutyáit a testvérekre, majd, hogy késnek a törlesztéssel, belövet egy sorozatot apa nappalijába. De lám: amikor apa végre elviszi hozzá a milliót, inkább meglepi egy mobiltelefonnal, visszaadja neki a pénzt, és megígéri, segít megtalálni a lányt.
A Gyilkos kedv világában a magyarok némiképp elvadult, de lelkük mélyén jó emberek: úgy élnek, ahogyan tudnak és ahogyan mernek, de azt – kevés kivételtől eltekintve – tudják, hogy „a gyerek, az szent”. Nem a magyarok rabolják el a lányt, hanem két sötét bőrű idegen. Egy ócska amerikai krimiben is felháborító, ha a rossz fiúk mind feketék, sárgák, barnák, a jók meg mind szép szál fehér emberek. A Gyilkos kedv persze korántsem krimi, s az emberrablás-keresés-nyomozás motívum ellenére nem is használja a thriller, a suspense movie dramaturgiai elemeit: nincsen benne feszültség, apa a keresés során nem kerül közelebb a lányhoz, nem talál nyomokat, nem érte küzd, csak miatta. Egy társadalomábrázolási igénnyel fellépő filmben még súlyosabb jelentése és üzenete van annak, ha a világában megjelenő végérvényes gonoszságot az idegenek hordozzák. Márpedig ez vagy szimpla rasszizmus, vagy az utóbbi évek egyik legszerencsétlenebb metaforája.
Mindegy, hogy a Gyilkos kedv alkotói konkrétan avagy átvitt értelemben osztották az idegenekre Lucifer szerepét, hiszen így is, úgy is hazugság, amit mondanak. S ami szintén roppant szomorú: filmjük ettől a hazugságtól eltekintve tökéletesen üres. Az elrabolt lányt a film során sokszor és durván megverik, megerőszakolják, mindez azonban puha, semleges képeken jelenik meg. A kamera itt egyszerre részvétlen és hiteltelen, festettek a kék-zöld foltok. A lány karakterként nem létezik, a nézőnek fogalma sem lehet arról, vajon hogyan érezte magát családjában, mely család belviszonyainak ábrázolására nem történik még csak kísérlet sem. Apa keveset van otthon, anya ideges, és nem olyan már a kapcsolatuk, mint „régen”, nagyjából ennyi, amit megtudhatunk; a kisöcs olyan, mint a Csók, anyu óta minden magyar film minden kisöccse, de itt ez is erőtlen jelzés csupán. A párbeszédeknek nincs közük az ábrázolni kívánt valósághoz, lehetetlen szappanopera-ritmusban válaszolgatnak egymásnak a szereplők. Hemzsegnek az elvarratlan, logikátlan elemek, (miért dobják ki a kamionosok a kocsiból a lány hátizsákját? honnan szerzi meg apa a pénzt?), a semmi másra, mint az infernális magyar viszonyok közhelyszerű bemutatására szolgáló epizódok (fegyvervásárlás, prostituáltak, Moszkva téri tömeg), s ellenpont és reflexió híján egy idő után el kell hinnünk: szomszéd úr lapos, előítéletes szentenciái az alkotók szívéből szólnak a még ebből a mesterkélt közegből is kilógó modoros szinkronhangon.
Mert szomszéd úr arról beszél, hogy a „doboznak”, a televíziónak milyen óriási hatalma van az emberekre, hogy nem szabad feladni a reményt, hogy nem történnének ilyen tragédiák, ha nem lenne ez a fene nagy szabadság, meg ide-oda mászkálás. A Gyilkos kedv világában neki van igaza, neki, aki a tíz vagy húsz évvel ezelőtti rendet és nyugalmat sírja vissza. Lehet, Erdőss és Kardos metaforának szánták a két (török? jugó? bolgár?) kamionost, de akkor annál rosszabb. Mert akár metafora, akár nem, az elrabolt lányt áruba bocsátó, időről időre sátánian egymásra vigyorgó két idegen itt azt jelenti: mi magunktól jók lennénk, de kívülről ránk szabadult a gonosz. És ez önáltatás. A gonosz – legalábbis társadalmi szinten – mindig belülről jön. Ha szembe akarunk szállni vele, sem magunkat, sem egymást nem szabad átvernünk – és fel kell háborodnunk, ha valaki megpróbálja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1529 |
