Bárány Bence
Egy valós történelmi miliőben játszódó képregényklasszikus, ami legalább akkora figyelmet érdemelne, mint a kultikus gengszterfilm.
A különféle, valós és fiktív – vagy épp a kettő ötvözeteként előálló – bűnügyi történeteket feldolgozó regényeiről ismert Max Allan Collins 1998-ban megjelent Road to Perdition című képregénye a médium azon kevés remekműve közé tartozik, amely közvetett módon ugyan, de hazánkban is nagy népszerűségnek örvend. Ez a közvetettség abból fakad, hogy a szóban forgó graphic novel sztorija sokak számára elsősorban az Oscar-díjas Sam Mendes által rendezett, s a műfaján belül kultfilmnek tekintett adaptációból, A kárhozat útja című gengszterfilmből csenghet ismerősen. Az Al Capone vezette chicagói maffia célkeresztjébe kerülő apa-fia páros rögös útja azonban abban a formájában nyújtja a legteljesebb élményt, ahogyan Collins és illusztrátora, Richard Piers Rayner azt eredetileg papírra vetették.
A nagy gazdasági világválság idején játszódó Road to Perdition egy
szigorú családapa és idősebbik fia egyszerre megindító és vérgőzös bosszútörténetét
meséli el, melynek főszereplője Michael O’Sullivan, az amerikai középnyugat legrettegettebb
bérgyilkosa, aki saját gyermeke kíváncsiságának következtében egyik pillanatról
a másikra az Illinois állambeli Rock Island városát irányító maffia célpontjává
válik. Az alvilági körökben a Halál angyalának nevezett O’Sullivan sorsa a „nagy depresszió”
egyik legsúlyosabb évének telén pecsételődik meg, amikor az ifjabb Michael
szemtanúja lesz egy, az apja és annak munkaadói által elkövetett, szörnyű mészárlásnak.
A Rock Island felett teljhatalommal uralkodó gengszter, John Looney nem lát más
kiutat a váratlanul elé gördülő problémából: meg akarja öletni fogadott fiaként
szeretett „lojális katonáját”. Mindeközben Looney őrült fia, az örök másodhegedűs
Connor szintén kezébe veszi a mielőbbi megoldásra váró ügyet, s bár ő a kis
szemtanút szeretné véglegesen elhallgattatni, a véletlenek összjátéka folytán végül
az ifjabb Michael öccsét és édesanyját gyilkolja meg különös kegyetlenséggel.
Apa és fia tehát menekülni kényszerül Illinois államból, ám a Halál angyala mindaddig
nem nyugszik, amíg méltó módon revansot nem vett családja kiirtásáért. O’Sullivan a megtorlásban nem igazán számíthat
támogatókra – legkevésbé a Looney családdal jövedelmező üzleti kapcsolatban álló
chicagói alvilág segítségére, amely szövetségnek köszönhetően a bérgyilkos
likvidálásában még a hírhedt bűnvezér, Al Capone is érdekelt –, a félelmetes
precizitással gyilkoló férfit azonban a rá vadászó, kisebb hadseregnyi gengszter
sem képes megállítani abban, hogy célt érjen.
Függetlenül attól, hogy Max Allan Collins nem ezen mesterművével
szerezte első szerzői kreditjét a képregény médiumában – lásd a jóval korábbi Ms. Tree című
képregénysorozatot –, az alkotó mindmáig regényíróként tevékenykedik aktívabban.
A termékeny életművön belül szép számban találunk bűnügyi regénysorozatokat:
ebbe a kategóriába tartozik például az 1980-as évek óta futó Nathan Heller-széria,
vagy a hard-boiled klasszikus Quarry, amelyet 2016-ban a Cinemax adaptált televíziós
sorozat formájában, ám a hazánkban Préda címmel sugárzott, neo-noir
elemekkel fűszerezett műsort a csatorna egyetlen évad után elkaszálta. Collins
ezek mellett olyan hollywoodi sikerfilmek regényváltozatait jegyzi íróként,
mint a Célkeresztben,
a Ryan közlegény
megmentése vagy az Amerikai gengszter, illetve ő maga
is írt és rendezett nagyjátékfilmeket (pl. Mommy, Mommy’s Day). Mindazonáltal a
szerző munkásságában vitathatatlanul a Road to Perdition jelenti az
igazi áttörést, melynek világhírében nem elhanyagolható az Oscar-díjjal kitüntetett
filmadaptáció szerepe sem. A graphic novel címe egyébként egy magyarra lefordíthatatlan
szójáték, amely egyszerre utal az angol perdition [kárhozat] kifejezésre
– a filmváltozat esetében az itthoni forgalmazó ezt részesítette előnyben –,
valamint a két O’Sullivan úti
céljára, a Kansas államban található – nem mellesleg kitalált – Perdition városára,
ahol a Halál angyala biztonságba szeretné helyezni életben maradt gyermekét.
A Road to Perdition nagy ívű, izgalmasan szerteágazó és
sodró lendületű története az ifjabb Michael O’Sullivan narrációjában, az ő felnőttkori
visszaemlékezésein keresztül bontakozik ki. Ötletes szerzői fogás ugyanakkor,
hogy az elbeszélő korántsem egyfajta mindentudó narrátor, aki megkérdőjelezhetetlen
információkat közöl a múltról, mivel a graphic novel egyik visszatérő motívuma,
amint a karakter – elsődlegesen az apját övező mítosz feltárása során – arra
hivatkozik, hogy bizonyos eseményeket – amelyek alkalmával ő maga jellemzően
nem volt jelen – pusztán a fennmaradt bűnügyi újságcikkek, beszámolók és leírások
alapján képes rekonstruálni. Azok a narrátori megjegyzések, amelyek Michael saját,
másodlagos forrásokból származó tudására vonatkoznak, ráadásul olyan határvonalakat
ékelnek a cselekményfolyamba, melyekhez igazodván a képregényben pontosan
meghatározható ütemben követik egymást a sztorit ténylegesen előremozdító történések
és a brutálisan naturalisztikus akciószekvenciák.
A kendőzetlenül erőszakos akciójelenetek – Richard Piers
Rayner zseniális rajzai által megteremtett – dinamikája olyannyira beszippant
minket, olvasókat, hogy az izgalmak szédületes tempójú fokozódásával egyre lázasabban
lapozzuk egyik oldalt a másik után. A címben sugallt vallási aspektus révén
viszont mélyebb mondanivalóval is gazdagodik ez a vértől tocsogó történet,
amelynek köszönhetően az alkotás az olvasás befejeztével hosszú ideig elkísér még
bennünket. Michael O’Sullivan – a
látványosan pszichopata Connor Looney-val ellentétben – ugyanis nem egy hidegvérű
tömeggyilkos, aki perverz élvezetet lel az emberi életek kioltásában, hanem egy
mélyen hívő ír katolikus – innen a bibliai hangzású „művésznév” –, aki hűséges
katonaként teljesíti ugyan a feladatait, de minden egyes gyilkossága után
templomba megy, hogy gyertyát gyújtson az általa megölt emberek lelkéért, majd
meggyónja bűneit. Vallásos szemléletét fiának is igyekszik átadni; ebből fakadóan
tehát a kárhozat Perdition városába vezető útja nem csupán egy hónapokon át tartó,
folyamatosan halálos veszéllyel fenyegető kocsikázás, hanem „belső”, lelki utazás
is, egy vég nélküli „út”, amelyen az ifjabb Michael a jelent képező felnőttkorban
– immáron a katolikus egyház kötelékében, papként – szakadatlanul halad tovább.
Vizuális szinten legalább ennyire lenyűgöző és sokrétű alkotás
a Road to Perdition.
Richard Piers Rayner bámulatosan részletgazdag, fekete-fehér rajzain a
harmincas évek Amerikája egymást nem kizáró módon mutatkozik szemet gyönyörködtetően
festőinek – függetlenül a „nagy depresszió” nyomorától –, visszataszítónak,
valamint fenyegetőnek, ahol minden sarkon a Halál – vagy annak angyala –
leselkedik az emberre. A film noir stílus karcosságát idéző képek között
gyakran bukkanhatunk tiszteletteljes kalapemelésekre olyan klasszikus, szintén
a bűnügyi műfajokhoz sorolható filmek előtt, mint A harmadik ember vagy – a képregény
vallási motívumaihoz szorosabban illeszkedő – Meggyónom című Hitchcock-film,
de a leginkább szembetűnő hommage a történet idejével azonos évben, 1931-ben
bemutatott legendás gengszterfilm, A közellenség plakátjának konkrét
felvillanása az O’Sullivan
kiiktatásával eredetileg megbízott Tony Lococo által olvasott újság hátoldalán.
Külön érdekesség, hogy a valós történelmi személyek megrajzolásához Rayner a
gengszterekről (Al Capone, Frank Nitti) és nyomozókról (Eliot Ness szövetségi ügynök)
fennmaradt fényképeket vette alapul, melynek eredményeképp csaknem
fotorealisztikus ábrázolásban elevenednek meg a képregény lapjain a valóságban
is létezett karakterek.
Max Allan Collins az évtizedek során összesen hat folytatást
írt az alapműhöz; ebből négyet graphic novel – ezeket már más illusztrátorok közreműködésével
–, kettőt pedig regény (Road to Purgatory és Road to Paradise) formájában. Az
első három képregény voltaképpen felfogható egy nagyobb terjedelmű graphic
novel egy-egy fejezeteként is – ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a különálló,
de ugyanazon időszakot felölelő alkotásokat 2004-ben egy könyvként adták ki –,
amelyek a Road to
Perdition cselekményének köztes idejéből válogatva mesélnek
el újabb kalandokat a két O’Sullivan alvilág
elleni háborúja kapcsán. Az On the Road to Perdition című sorozat kötetei (Oasis, Sanctuary
és Detour)
a chicagói maffia pénzének megszerzése céljából elkövetett bankrablásokat
helyezik fókuszba, amely akciók változatosan bonyolítják tovább a bosszúra esküdött
apa-fia páros egyébként sem könnyed útját. A spin-offal Collins meglepően ügyesen
és szórakoztatóan lehel új életet saját alapművébe, az összképen ugyanakkor
sokat ront, hogy az egyes kötetek oldalain zajló, s a főszereplők számára olykor
egyenesen sorsfordítónak bizonyuló események logikailag nehezen illeszthetők az
eredeti képregénybe. Példának okáért a Detour címet viselő zárófejezetben
Connor Looney megszökik az Al Capone jobbkezeként ismert Frank Nitti védőőrizetéből,
hogy személyesen számoljon le a Halál angyalával; a csúcsponton Connor és
Michael szemtől szembe kerül egymással, ám egy előre megszervezett közbeavatkozás
folytán O’Sullivan várva
várt megtorlása későbbre – a Road to Perdition végére – tolódik, az alapkönyv lapjain
azonban egyetlen utalást sem találunk, ami erre az elszalasztott lehetőségre
vonatkozna.
Ezidáig a 2011-ben megjelent Return to Perdition az utolsó graphic
novel a franchise-ban, amely – szakítva a gengszterek aranykorával – az 1970-es
évekbe kalauzolja az olvasót, hogy bemutassa az O’Sullivan család következő generációjának rátérését
a kárhozat bűnökkel kikövezett útjára. A Road to Perdition cselekményének
elemeire erősen építő képregényben Collins a politikai thriller műfajának bevonásával
toldja meg az eredeti képletet, ám a végeredmény még így is elbukik – legalább
– két szinten. Egyfelől a sztori minden, elsőre ígéretesnek tűnő történelmi
aspektusa (például a vietnami háború, a Kennedy-gyilkosság) ellenére is fárasztóan
vontatott, másfelől a mind-blowing típusú(nak szánt) fordulat nem éri el kívánt
hatását, mivel némileg zavaró, hogy a képregény kétharmadáig nem tudjuk,
kicsoda pontosan a főhős, s hogyan kapcsolódik az ő története a korábbi Perdition-kötetekhez.
Sam Mendes filmrendező 2002-ben szenzációs színészi gárdát
felvonultatva – a teljesség igénye nélkül említem itt Tom Hanks, Paul Newman,
Daniel Craig és Jude Law nevét – adaptálta mozivászonra Collins ikonikus alkotását,
jóllehet A kárhozat útja
– bizonyos szempontból – meglehetősen szabadon kezeli alapanyagát, mivel a különbségek
felsorolása nagy eséllyel egy egész cikket is kitenne. A kultikus gengszterfilm
festői szépségű, noiros fény-árnyék hatásokkal operáló képi világa ugyan hűen
idézi Rayner vizuális stílusát, atmoszférája viszont jóval melankolikusabb, a történetszövés
pedig érezhetően lassabb, mint a harminc-negyven oldalanként kisebb tömegmészárlásba
torkolló Road to
Perdition-ben. David Self forgatókönyve az „apa-fia” kapcsolatok
– legyen szó akár a két O’Sullivanről,
akár John Looney-ról és az idősebb Michaelről – fokozatos formálódására irányítja
a reflektorfényt; ennek folyományaként például Connor esetében nem annyira a
karakter pszichopata jelleme, mint inkább az apja és Michael közötti szoros kötelék
miatt érzett féltékenysége dominál, amely mindent romba döntő, borzalmas tettét
is motiválja majd. Ezek a hangsúlyeltolódások felerősítik azt, ami a grandiózus
akciószekvenciák árnyékától a graphic novelben kevésbé tűnik kidolgozottnak; így
azonban az alapmű és az adaptáció két, egymástól eltérő hangvételű, de a maga
nemében egyaránt értékes és emlékezetes verziót kínál ugyanabból a történetből.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a Road to Perdition legalább
akkora – ha nem nagyobb – figyelmet érdemelne, mint a belőle készült
gengszterfilm; emiatt is érthetetlen, hogy a magyar kiadók miért nem látnak
potenciált ennek az epikus, minden ízében lebilincselő képregényklasszikusnak a
lefordításában.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 37-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15283 |
