Boronyák Rita
Prágai prosti, hongkongi tüntetők, orvosok, parasportolók, hidegháborús disszidens, szobrász – a BIDF idei filmjei a bátorság történetei.
A Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) idei, 8. kiadása a bátorság köré szerveződött, s a nyolc versenyszekció zsűrijei javarészt kurrens tematikájú alkotásokat jutalmaztak. A nézők az aktuális krízishelyzetek mellett a kortárs dokumentumfilm-készítési trendekből is ízelítőt kaptak.
A kínálat szerzőség
szerinti két végpontját a szankciók miatt anonimitást választó HK Documentary
Filmmakers és a nemzetközi szuperprodukciót tető alá hozó dán sztárrendező, J.
P. Rasmussen képezték. A Vörös Falak foglyai a hongkongi PolyU protestáló
diákjait örökítette meg, akik a kínai hatalomátvétel, a kiadatási törvény ellen
tüntettek. Az amatőrfilmes dokumentáció valódi súlyát képen kívüli események jelentik:
a rendőrök durván megakadályozták a brutalitásukról tanúskodó éles helyzetek
felvételeit, s arról is csupán inzertekkel lehetett tudósítani, hogy egyedül
ezen a megmozduláson 1377 embert tartóztattak le.
Rasmussen Menekülés
című animációját mások mellett Riz Ahmed és Nikolaj Coster-Waldau jegyzi
producerként, s egyaránt tarolt a Sundance-on és az Annecy animációs fesztiválon.
A műfaji határátlépés csalhatatlan bizonyítéka, hogy Dánia három kategóriában is
jelölte Oscarra: dokuként, nemzetközi játékfilmként és animációként. Történetének
személyes kerete a rendező és főhőse, Amin több évtizedes barátsága. Tétje
pedig az, hogyan beszélhető el, amiről a harmincas éveiben járó, afgán származású
férfi mindaddig hallgatott. Amin kiskamaszként egyedül menekült el az 1980-as
évek háború szaggatta Kabuljából, s hosszas viszontagságok után egy dán
kisvárosban talált otthonra. A film nagyfokú bizalmat szavaz főhősének, s azt várja
nézőjétől is a doku-animációs forma, az álnév-használat, valamint az adatok
szabad kezelése miatt. „Amit a vásznon látunk, nem mindenben egyezik a
valósággal” – szögezte le a rendező. Rasmussen az animáció hatalmát tréfásan úgy
érzékeltette: végre ő is szőke lehetett, mint a barátai. A rendező családja a
zsidóüldözés elől kényszerült többszörös emigrációra, a saját bőrén tapasztalta,
hogy a „menekült” a legkevésbé sem identitásképző, hanem olyan körülmény, ami
bárkivel megtörténhet.
A litván Giedrė ®ickytė A
nagy ugrása ellenben pontos dokumentálás. Biztos kézzel alkalmazott archívok
támasztják alá a 90 fölött járó, ám ereje teljében lévő Simas Kudirkával tett
helyszínbejárások serkentette élénk emlékeket. ®ickytė a hidegháborús idők
egyik emblematikus litván „menekültceleb”-jének portré-életrajzában nem csak a
két világhatalom propagandagépezetét világítja át, de halk hitvallást is tesz
is a hazaszeretet mellett. Kudirka 20 évig teljesített szolgálatot szovjet
hajókon. Nagyapja tengerész volt, s nyomdokain Simas is szeretett volna
világot, főleg pálmafákat látni, de „megbízhatatlan elem”-ként soha nem léphetett
a szárazföldre. 1970-ben az USA partjainál egy tárgyalás idején átugrott az
amerikai hajóra, s menedékjogot kért. Felsőbb utasításra visszaszolgáltatták a
szovjet hatóságoknak, 10 év gulágra ítélték. Az amerikai tengerészeket
sokkolta, milyen brutálisan bántak Kudirkával, a hidegháborús nyugati sajtó
pedig a „vadállati Szovjetunió” rémtettei ellenében az Egyesült Államokat az
emberi és szabadságjogok védelmezőjeként ábrázolhatta, joggal. A kelet-európai
emigráns szervezetek életben tartották a Kudirka-ügyet, tüntetés tüntetést
követett. Simason kívül kevesen mondhatják el magukról, hogy két amerikai elnök
is szót emelt az érdekükben. A történtek idején Nixon erőfeszítései ugyan nem
vezettek eredményre, ám Gerald Fordnak sikerült a szinte lehetetlen. A véletlenek
különös együttállása révén kiderült ugyanis, hogy Kudirka anyja amerikai
állampolgár. 1974-ben a legyengült Kudirka kiszabadul a horrorlágerből, s családjával
kiengedik „hazájába”, melynek még a nyelvét sem beszéli. Az amerikai sajtó imádja
a naiv, ám éles eszű és praktikus Simast, s ő is szereti új környezetét, amely
olyan gazdag, hogy a fél lakását be tudta rendezni annak utcára tett „szemeté”-ből.
Úgyszólván naponta interjúznak vele, levelek ezreit kapja. Csaknem 50 év után azt
is megtudja, hogy a zászlórudat, melyen egy riportban (szigorúan alsó
kameraállásból véve) fölhúzattak vele egy szabadon lengedező amerikai zászlót, a
képsorok kedvéért rakták a házuk elé. D. L. Rich tévéfilmet is forgatott róla,
melyben a kor nagy sztárja, Alan Arkin alakította Simast (The Defection of
Simas Kudirka, 1978), s melyet ő, noha könnyes szemmel, de „nagyon amerikai”-nak
tart. Akkori életének kettősségét a „kipucoltam a vécét, majd beszédet mondtam”-fordulattal
összegzi, nem lankadó energiával igyekezett ugyanis tenni nem csak a
Szovjetunió-beli, de a világ valamennyi politikai elítéltjéért Venezuelától Argentínáig.
Aláírásokat gyűjtött, petíciókat írt, ám erőfeszítései ismertsége dacára
hiábavalóak maradtak. A politika egyik legnagyobbja, Kissinger véleménye szerint
csak egy olyan „jó szándékú, ám színtiszta amatőr”, mint Ford érhette el, hogy
Simast kiengedjék a szovjetek. Csoda volt, nem napi gyakorlat. 2007-ben Kudirka
és felesége visszatértek az immár szabad Litvániába, s vidéki házuk előtt egy impozáns
zászlórúdon vidáman szárnyal a litván lobogó. Érdekesség, hogy a filmet a
nemzetközileg is sokat foglalkoztatott Thomas Ernst, számos magyar doku és játékfilm
(Overdose, Szerelempatak) vágója jegyzi.
A BIDF a Magyar Kultúra
Napján startolt, a hazai jelenlét azonban a szervezők által bevallottan magasra
tett mérce miatt elenyészőnek volt nevezhető. Intő jel lehet ez a hazai
dokuszakmának, hiszen amit ma nem örökítenek meg, annak képi mása végérvényesen
elvész, s nagy eséllyel elfelejtődik. Az idei életműdíjas, Almási Tamás öt
alkotása mellett itt volt a premierje Sós Ágnes és ifj. Petróczy András Tiszta
sváb című hiánypótló alkotásának. Idős emberek töredezett történetei puzzle-darabok
módjára, együttesen mondják el a malenkij robotra hurcolt, Németországba telepített
német ajkú kisebbség ellen elkövetett jogsértéseket.
A sportfilmek között az
izlandi Magas mérce (Guðjón Ragnarsson) unikum, mert a küzdőképesség belső
feltételeire helyezi a hangsúlyt. Az egyelőre részeredmény, hogy a 8-13 éves kosarazó
lányok nem játszhatnak fiúk ellen, a legfontosabbat megtanította nekik az
edzőjük: csak akkor bánthatják meg őket, ha hagyják. A lányok pontosan tudják,
hogy azért kiabál velük a tréner, mert azt akarja, hogy jobbak legyenek. Világszerte
vitákat generál, hogyan kéne jól nevelni, Ragnarsson edzőjének krédója: úgysem
lehet mindentől megvédeni a gyerekeket, praktikusabb küzdőszellemmel
felfegyverezni őket a világ és a támadásai ellen.
A Magányos halál (Ensar
Altay) megrázó képei azt tanúsítják, hogy a társadalmi figyelem és a személyes bátorság
hiánya együttesen lehet oka az önelhanyagolásnak, s így a magányos halálnak. A hírhedten
magas öngyilkossági adatok mellett a magukra maradt idősek számának meredek
emelkedése vezetett oda, hogy tavaly a japán kormány magányosságügyi minisztert
nevezett ki. A sokak által rettegett magányos halál annyira mindennapos a
szigetországban, hogy külön szó jelöli: kodokushi. A film a jelenségre
épült kisvállalkozások egyikét, egy takarítóbrigádot követ, amelynek 40 körüli
vezetője számot vet azzal, hogy rá is hasonló sors várhat. A film nem hallgatja
el azt sem, hogy a nagycsaládok felbomlása óta az idősek elmagányosodása sajnos
természetes, amin az előrelátóan ápolt kapcsolatok enyhíthetnek valamelyest.
A Svájcban élő ukrán származású Lesia Kordonets
diplomafilmje, a Kitolt határok sokat mutat a megnyerhetetlen küzdelmekből,
s eggyel mindig többet abból, hogyan lehet nem föladni. A sármos sportdiplomata,
Valerij Szuskevics elmeséli, hogyan jegyezte el magát egy életre a mozgással mozgásképtelenként.
Amikor gyermekbénulást kapott, az ápolók kivitték, lefektették a tengerpartra, s
egyesével vitték a vízbe őket. Versenyeket is rendeztek, amihez a folyosón
mankókra támasztották a gyerekeket. „Ádázul vágytunk rá, hogy immobilitásunk
mobilitássá váljon.” A paralimpikonokat segítő alapítvány ott épített sportcentrumot,
ahol akkor a Krímben a tengernél voltak. Amikor Oroszország annektálta a félszigetet,
az ukrán parasportolók elveszítették edzőbázisukat. A film négy aktív sportolót
követ, akik a sanyarú körülmények, a háború dacára ukrán színekben aratnak
sikereket a riói olimpián. A filmvégi inzert tudatja: Valerij pénzt gyűjt az új
központra.
A BIDF közel 50 versenyfilmje a gyakorlatban ismét bizonyította, milyen változatos tartalmak közlésére alkalmas a dokumentumfilm. Megmutatta, hogy milyen eltérő eszközökkel lehet élni, s ismét fölvetette azt a kérdést, alkalmazhatók-e játékfilmes hatáselemek, illetve működhet-e az animáció a valóság-alapú képek kiegészítőjeként, sőt kiváltásaként. Az emberi történetek, riportok, helyzetjelentések e sora abban is megerősíthette nézőit, amit Marcus Aurelius nyomán bízvást kijelenthetünk a jó dokuról: „Minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.” A fesztiválon nem keltett különösebb feltűnést Barak Heymann Dani Karavanról készített portréja (Nagy ár), ám a „kicsi mérges öregúrral”, az impertinens, 90 fölötti szobrásszal töltött minden egyes perc színtiszta örömöt jelentett. A film a közhelyes, riporterrel fölvett interjú, helyszíni szoborbemutatás vagy híres emberek – köztük Wim Wenders – nyilatkozatai mellett nem alkalmazott sem újítást, sem speciális eszközt. A hatás egyesegyedül azon állt vagy bukott, ahogyan Heymann bevezette nézőjét Karavan világába, ami a legkevésbé sem harmonikus. És működött.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15280 |
