Kolozsi László
Agatha Christie detektív-történeteit nem lehet modernizálni, csak a hajdanvolt boldog békeidőkben hitelesek.
Az Agatha Christie krimik alapvetően úgy vannak felépítve, hogy az olvasó a detektívvel együtt nyomozhat (a nyomozó minden gyanúsítottat kihallgat, nyomokat rögzít, és azokat az olvasó elé tárja, aki ily módon esélyt kap a figyelmes elemzésre, az analízisre, tehát a regény azt a képzetet kelti, hogy megoldhatóvá válik a benne foglalt rejtély), a legnépszerűbb Christie regények mégis azok, melyeket az olvasó nem tud megoldani. Melyeknek a megoldását vagy a narráció vagy az elkövetési mód képtelensége, kizárja. Ilyen a Tíz kicsi néger, Az Ackroyd-gyilkosság, Az ABC-gyilkosságok vagy a legnépszerűbb Gyilkosság az Orient Expresszen is. Ezek különböző módszerekkel, teljesen elfedik, ki a gyilkos.
Az
Agatha Christie által művelt krimi-típusban a gyilkos személye, kiléte a
leglényegesebb kérdés, és ha a gyilkos megvan; ha a nyomozó, mondjuk Hercule
(és semmiképpen sem Herkules) Poirot feltárta, ki volt az elkövető, helyreállni
látszik a világ rendje. Az olvasó úgy érezheti, a megoldással egy tisztább, erkölcsösebb,
normálisabb világba juthatott vissza. A nyomozó, mint racionális, hideg
analitikus lény, nem felette áll, hanem mellette. A detektív nem egyszerűen
nyomoz, hanem reparál. A bűn olyan, mint egy folt, ami kitisztítható, nem
tartozik a világ állapotához, nem jellemzi alapvetően az emberi berendezkedést.
A humánum makuláitól meg lehet szabadulni a nyomozás kényes és figyelmet
igénylő eljárásában pusztán a józan ész, a gondolkodás segítségével, a tények
egymásra helyezésével, súlyozásával. A húszas-harmincas évek, a Christie regények
ideje, újfajta viszonyt hoztak a tudományos szemléletbe, a tudomány – és nem
mellékesen az analitikus filozófia – ekkor emelkedik fel. Ez az idő a nagy
tudomány-filozófiai áttörések ideje, a tudomány ekkor lép abba a státuszba,
amelyben egészen az elmúlt évtized közepéig tartózkodott. A tények és a
bizonyítások, a hideg analízis bűvöletében élő ember világképének ideája az
analitikus krimiben jelent meg. Ebben a világban úgy tűnt, semmi sem
megfejthetetlen, csak egy okos ember kell hozzá. Poirot tulajdonképpen nem egy
detektív, hanem az egoista, kissé lökött, tehát valószínűsíthetően enyhén
aspergeres tudós paródiája. Nem véletlen, hogy Christie-t a saját nyomozója egy
idő után már nagyon idegesítette, szemben az önképének tekinthető, szerethetőbb
Miss Marple-el.
Az
egyik legmegfejthetőbb és leginkább kitalálható Agatha Christie mű a Halál a
Níluson. Ha az olvasó vagy a néző, elég komolyan figyel, akkor elég hamar
rájöhet, ki is ölhette meg a gazdag örökösnőt, mi lehetett az elkövetési mód. Bár
ez utóbbi, a módszer leleplezése sokszor érdekesebb az Agatha Christie
krimiben, mint a gyilkos leleplezése – például a Poirot karácsonyában a
szörnyű halálhörgés kiváltó okának feltárása – azért e krimik csúcspontja mégiscsak
az, hogy a detektív rámutat a gyilkosra. A Halál a Níluson olyan krimi,
amiben nem is e gesztus, a gyilkosra mutató ujj a lényeges, hanem a
végkifejlet. Ilyesfajta végkifejlet nem egy Agatha Christie krimiben fordul
elő, de ez is a makula eltávolítását szolgálja. Bűn nem maradhat büntetlen. Ha
a gyilkos kiléte kitalálható, akkor csak egy ilyen végkifejlet hozhat
meglepetést.
„A régi
művek – írja Agatha Christie az Életem című (egyébként némi joggal,
egyik legjobb könyvének mondott) emlékiratában, még egyfajta tanmesék voltak, amelyekben
a Gonosz elnyerte méltó büntetését, a Jó pedig győzött.” Ha arra keresünk
indokot, Kenneth Branagh a frissített Agatha Christie adaptációiban miért
alkalmaz szuperhős filmekből ismerős sztárokat (Letitia Wright és pláne: Gal
Gadot), akkor ebben a mondatban találhatjuk meg a választ. Ahogy arra is, hogy
mi szükség lehet egyáltalán egy újabb Gyilkosság az Orient Expresszen
vagy Halál a Níluson verzióra.
A
szuperhős filmek bár olykor tesznek lépéseket a komplexebb karakterépítés felé,
alapvetően olyan karakterológiával dolgoznak, mint a „régi könyvek”. Régi
könyvek alatt Agatha Christie olyan, a jó és gonosz oldalt éles határvonallal elválasztó
művekre gondolhatott, mint a Dickens regények. A friss verzióban – melyben maga
Branagh alakítja a kackiás bajuszú nyomozót –, a jó detektív kedvence,
mondhatni egyetlen olvasmánya, Dickens.
A Branagh-verziók
esetén arról beszélhetünk, hogy Branagh éppen az átlátható törvények szerint
működő világot szeretné helyre állítani. A tudomány stabil világát, azt, amelyben
a tudomány a racionalitást és a módszertant testesíti meg. De ez a törekvése, a
fake news és az áltudományok, az irracionalitás uralta közegben
meglehetősen naiv. Nem veszi észre, hogy a szuperhősök világa éppen az
irracionalitásból, éppen a tudomány megkérdőjelezésének világából is sarjad,
népszerűségük oka éppen egy olyan közállapot, amely merőben más, mint az, ami
Agatha Christie korában volt. Ebben a helyzetben az, hogy az Abu Szimbel
templom a CGI segítségével sokkal jobban néz ki, mint abban a remek verzióban,
melyben a legjobb eddigi Poirot, David Suchet játszott, nem sokat segít. Nem sokat
segít a CGI-krokodil, a törékeny naplemente képe, a Níluson minden eddiginél
szebben úszó Karnak hajó, a szépséges kosztümök.
A Gyilkosság
az Orient Expresszen végén Poirot nagy dilemma előtt áll: mit tegyen,
feljelentse-e a gyilkosokat. A Branagh-féle színes, szagos, nagyszabású,
hatalmas havazást és függőhidat a vászonra álmodó verzióban Poirot azt mondja,
számomra mindennél fontosabb a racionalitás, nem engedhetek az érzelmeimnek; és
ezért, hogy mégis csak engedni tudjon, összeeszkábál egy próbatételt. A
szereplők, pontosabban a legfőbb szereplő, a meggyilkolt gyermekhez legközelebb
álló nő (egyébiránt az őt játszó Michelle Pfeifferről is elmondható, hogy szuperhős
filmsztár), kiállja a próbatétet. Ezért szabadulhatnak a gyilkosok, ezért
engedheti el őket Poirot.
A
logika megborul. Ennek a filmnek a megoldása, már a második világháború után
korszerűtlennek tűnt. Hiszen a gyilkosság oka egy családi trauma. Egy kisfiú
elvesztése mindenkit megváltoztat, mindenkinek az életét tönkreteszi. Ez a
megoldás a haláltáborok, a nem csupán személyes, hanem egyenesen népcsoportokat
érintő traumák után kevésbé tűnhetett erősnek (és elfogadhatónak). Az Agatha
Christie krimikből nem véletlenül nem lehet olyan modern verziót készíteni,
mint a másik egomán detektív, Sherlock Holmes történeteiből. Az Agatha Christie
krimi a legkevésbé sem modern. Agatha Christie alapjában kiegyensúlyozott világába
nem keverhető bele a mondén és véres huszadik század: Christie Angliája a közép
és felső osztálybeli fehérek világa, és ezért is hat kissé idegenül mindaz a
törekvés, hogy a legújabb filmváltozat alkotói mindenféle kvótáknak megfeleljenek.
„Az
1914-es háború idején – írja Christie – a gonosztevő még nem számított hősnek:
az ellenség rossz volt, a hős pedig jó. Nem vájkáltunk lélektani dolgokban,
folytatja (elég ékesen bizonyítva, hogy milyen ellenérzései vannak a
pszichologizálással szemben), hanem felléptünk a bűnözők ellen, és az áldozatok
pártját fogtuk”. A Halál a Níluson úgy kezdődik, mintha az 1917
című Sam Mendes filmben járnánk vagy egy kosztümös Guy Ricthie verzióban.
Halállal, háborúval. Éppen ezért, mert ma már hamisnak hatnak Agatha Christie
idézett mondatai (mert nem gondolhatja komolyan egy tisztes angol lady sem,
hogy bármilyen háborúban a jók és a gonoszak voltak az ellenfelek), ezer nem
lehet hiteles az a jelenet sem, lett légyen bármilyen jó, ami bevezeti az új
verziót. De az a kétségtelen előnye mindenképpen megvan, hogy most legalább megtudjuk,
miért olyan bajuszt növesztett Hercule Poirot, amilyennel a világ megismerte
őt.
HALÁL A
NÍLUSON (Death on the Nile) –
amerikai, 2022. Rendezte: Kenneth Branagh. Írta: Agatha Christie regényéből
Michael Green. Kép: Haris Zambarloukos. Zene: Patrick Doyle. Szereplők: Kenneth
Branagh (Poirot), Gal Gadot (Linnet), Annette Bening (Euphemia), Russel Brand
(Linus), Armie Hammer (Doyle), Ali Fazal (Andrew). Gyártó: Kinberg Genre /
Scott Free Productions. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 127 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15274 |
