Török Ervin
Bódy rendezőként és teoretikusként elsők között figyelt fel Közép-Európában a mozgókép forradalmi változásaira.
A Bódy
Gábor életművét gondozó kritikai kiadás, az
Egybegyűjtött filmművészeti írások utolsó, harmadik kötete az MMA kiadónál
jelent meg (az első kötet még az Akadémiai kiadónál). A harmadik kötetet
Peternák Miklós szerkesztette; a sorozat valamennyi darabja könyvként is lenyűgöző;
íráskép, grafikai kivitelezés, kép-szöveg kapcsolatok szempontjából a harmadik
kötet mintha ingadozna a kritikai kiadás hagyományosabb célkitűzései és az
önálló intermediális alkotás státusza között.
Ahogy azt
Peternák a kötetzáró szerkesztői jegyzetekben említi, a sorozatcím csalóka
lehet: ugyanis a harmadik kötet nem a hagyományos értelemben vett filmre, hanem
a számítógépes és elektronikus képalkotásra, a videóra és a televízióra
koncentrál. Másrészt a kötetben közölt írások csak egy része teoretikus
jellegű; a kötet nagyobbik részét Bódy videómunkáinak és tervezeteinek leírásai
teszik ki.
Bódy
Gábor esetében különösen félrevezető lehet elmélet és (művészeti) gyakorlat
szembeállítása. Bódy amiatt is teljességgel atipikus jelensége a 70-es, 80-as
évek magyarországi szcénájának, hogy elméleti szakemberként, kinematográfusként
(„Filmrendező vagyok – írja a Videó és film című írásában –, de lehet, hogy
tíz év múlva videorendezőnek fognak nevezni. Mondjuk úgy idegen szóval, hogy
kinematográfus vagyok, azaz képíró, és a képírást foglalkozásszerűen próbálom
űzni.”), művészetközvetítőként és intézményszervezőként is jelentőset alkotott.
Munkásságának sokszínűsége olyan alkotókéval állítható párhuzamba, mint Pier Paolo
Pasolini, vagy (ha képfogalmaink történeti-mediális meghatározottságára való
éles figyelmet tekintjük a kályhának, akkor) Victor Burgin. Bódy mondhatni
filozófiai szigorral bontja ki korszakos tanulmányaiban (különösen az első
kötetben publikált Jelentéstulajdonítások a kinematográfiában) a film
mint nyelv, mint jelentésstruktúra és mint jelentéstulajdonítási folyamat
kérdését. Annak ellenére, hogy a filmes szemiotika vonzereje megkopott,
fejtegetései – például a szeriális szerkesztés kérdéséről – azért hatnak máig
vizionárius erővel, mert átfogóak, elegánsak és ugyanakkor elég általánosak
ahhoz, hogy egy nem szemiotikai keretrendszerbe is áthelyezhetők legyenek
(például David Bordwell jóval később forgalomba hozott „parametrikus elbeszélése”
minden további nélkül tekinthető Bódy szerialitás-fogalma egyik
applikációjának).
A 3. kötet,
amely alkotói korszakának második felére koncentrál, durván a 70-es évek
legvégétől 1985-ös haláláig, Bódyra mint médiakutatóra és kinematográfusra
tekint, akinek a technikai és művészeti kísérletei a film lehetőségeinek
kiterjesztései és a mediális környezet változási irányainak vizionárius előrejelzései.
A harmadik kötet azon van, hogy néhány szempontból újrasúlyozza az első kötet
keretét.
Van
olyan elképzelés forgalomban, amely szerint Bódy a Nárcisz és Psyché leforgatása után radikálisan váltott, és valami
egészen új, a videó felé fordult – magyarán, hogy Bódy egész pályáját az ilyen
jelentős szakítások határozzák meg. A kötet azonban mintha gyengítené ezt az elképzelést,
vagy legalábbis egymás után helyezve a vele készült interjúkat, leadott terveit
és előadásait, mintha Bódy kevésbé lenne elfoglalva a szakítással és a rendszerből
(adott esetben a filmkészítés intézményéből) való kilépéssel. Nem úgy tűnik, hogy
a médiumokkal való kísérletezését az ellenállás pátosza hajtja, hanem az
autonóm felfedezés őszinte kíváncsisága. A képek számítógépes tárolhatósága,
lehívhatósága, a képekhez való valós idejű hozzáférés, kép és hang egyidejű
kezelhetősége, valamint a videó – ahogy ezt különösen hangsúlyozza –
intimitásában Bódy nem egy egészen új társadalmi és művészeti gyakorlatot
ünnepel, hanem (az általa idézett Gene Youngblood kifejezésével élve) a
videóban a film (totális) kiterjesztését. A Peternák szerkesztette kötet
törekvése, hogy kirajzolja azt a szellemi teret vagy útvonalat, ahogy Bódy
életpályáján végbemegy ez a mediális fordulat. Ha Bódy szemiotikai tanulmányai felzárkózást
jelentettek egy kurrensnek számító, a modernista, avantgárd művészeti gyakorlatokkal
szövetséget alkotó szemlélethez, az a mediális fordulat, amelyet Bódy
nyelvében, kérdéseiben megfigyelhetünk, valami olyan kezdeményezés, melynek
nemhogy Magyarországon, de Nyugat-Európában sincs ekkor bejáratott fogalmi
kerete.
Bódy
médiaelméleti írásai (még csak nem is rendszertelenül) felvetnek egy egész sor
új fogalmat és kérdést, amelyek aztán a posztmodern kulturális környezet 90-es
évekbeli kezelésekor megkerülhetetlenné válnak. Ilyen például az „új
narrativitás” fogalma; a videókép „intimitásának” kérdése, amelyet csak részben
magyaráz a filmkép és a videokép, azaz a fotokémiai és az elektronikus
jelrögzítés technikai jellege. Bódy arra utal, hogy a képértésünk ontológiája
változik meg. A „képek személyes kisajátításának”, „újra-artikulációjának” a
mai vizuális kultúrából ismerős kérdését, az „egyetemes tárolási szisztéma”
(amit ma központi szervernek hívunk) problémáját és még sok egyéb kérdést feltesz,
amelyek a jelenből visszanézve pontos prognózisoknak bizonyulnak. Lenyűgöző,
hogy Bódy médiaelméleti kérdései mennyire rendszeresek és összetett voltak, ráadásul
megállapításai nemcsak a jelenből való visszatekintés perspektívájából lényegesek.
Vagyis Bódy vizsgálatait nem érdemes a tisztán technikai értelemben vett
médium-környezet megváltozására vonatkozó prognózisai felől értékelni. Legalább
annyira fontos, hogy ez nála szorosan összekapcsolódik a művészetre törekvéssel.
A videó lehetséges új társadalmi használati formái (melyeket mindig áthatnak
utópikus elvárások) nagyobb alkotási szabadságot és kötetlenséget adnak,
valamint megteremtik a hozzáférés és az újra-fogalmazás újszerű intimitásait. Bódy
szerint „ez által csatlakozik a kinematográfia vagy videográfia a kultúra
egészébe, az összes többi, nagy, létező, kultúr-érdeklődési körhöz. Ahogy a
fotográfiáról [mondják] Walter Benjamin óta […], hogy a többi művészet is
megváltozik attól, hogy van, tehát nem azt kell kérdezni, hogy mi a videó –
ahogy annak idején sem az volt az érdekes, hogy mi a fotográfia –, hanem hogy
az összes többi művészet megváltozott a fotográfia óta, és a videónál is ez a
helyzet.” (Beszélgetés Bódy Gáborral, 66. o.)
Bódynál
a videóval foglalatoskodás a művészeti formák és ágak radikális időbeliségével
kapcsolódik össze: „A művészeti szituáció elválaszthatatlan valamilyen kultikus
helyzettől. […] egyáltalán nincs az sem előírva, hogy a filmnek mint médiumnak léteznie
kell, és örökké lesz. Az sincs megtiltva, hogy ne támadjon fel, és ne érjen meg
nagy korszakokat bizonyos helyeken […]”. Egy másik helyütt médium, kultikus helyzet
és művészet összekapcsolódását esztétikai jelenség és észlelés („aisthesis”)
etimológiailag rögzített összefonódásaként mutatja be. Röviden, Bódy a médiumok
és a KÉP kérdésének ugyanolyan átfogó jelleggel fogott neki, ahogy korábban
filmnyelvi kérdéseket boncolgatott, és talán túlzás nélkül állítható, hogy ez a
kötet arról tesz tanúbizonyságot, hogy mind művészeti, mind elméleti
szempontból ezen a téren az összeurópai szcéna legizgalmasabb alkotói közé
tartozott.
A könyv
nagyobbik részét Bódy Gábor videómunkái, szövegkönyvei és a videókból vett
képkivágatok eredeti kollázsa adja (személyes kedvencem a Vagy-vagy a kínai
negyedben): a kötet nagyon erős impulzust adhat Bódy ezirányú munkássága
recepciójához. Legalább ilyen fontos továbbá az INFERMENTAL, a Bódy ötletéből
előálló és 11 számot megért, első nemzetközi videóművészeti magazinhoz
kapcsolódó anyagok egybegyűjtése. Bódy és alkotói közössége kisebb alkotói
műhelyek egybefogásával nemzetközi alkotói és terjesztési hálózatot épít; személye
nemcsak a magyar alternatív nyilvánosság egyik legfontosabb csomósodási pontja,
hanem a legnagyobb természetességgel válik a független alkotói közösségek
nemzetközi hálózatának kezdeményezőjévé.
Talán
azért tartom az Egybegyűjtött
filmművészeti írásai-sorozat közül ezt a kötetet a legszemélyesebbnek, mert
ebből sugárzik át a leginkább Bódy intellektuális, művészeti és személyes alkata,
ahogy nagyon is pragmatikus, technikai, szervezési, intézményi kérdésekre visszafordít
elméleti kérdéseket, felnyitva azokat lehetőségeik előtt. Bódy olyan
természetességgel közvetít a nyugat-német egyetemi világ, a kísérleti videoművészet,
a mediális kísérletezés, a magyar alternatív nyilvánosság között, mintha ez teljesen
magától értetődő lenne, mintha sem intézményes keretek, sem információhiány,
sem semmiféle határ nem tudná szétválasztani azt, ami eredendően összetartozik.
Nehéz Bódyt érteni az egész alkatát átható utópikus energia nélkül. És ebben
nagyon sokat segít a Peternák Miklós szerkesztette kötet.
MMA
Kiadó, 2021.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15271 |
