Orosdy Dániel
Szédítő magasság és fullasztó mélység – a mozibolond Bogdanovich maga is átélt olyan tragédiákat, románcokat és komédiákat, amilyeneket filmre vitt.
Kevés rendezőnek jön össze
élete folyamán egy valódi mesterhármas, a mesternégyesről nem is beszélve. Hogy
egy filmes képes legyen relatíve rövid időn belül ennyi alkalommal maradandó,
anyagi és (főleg!) szakmai értelemben sikeres egészestés játékfilmet alkotni, ha
nem is fehér holló, de meglehetősen ritka eset, és nem csak kizárólag azért,
mert a tehetség nem tud mindig, minden helyzetben ugyanolyan fényesen
csillogni, hanem mert egy alkotás fogadtatása ezer más körülménytől is függ,
beleértve a szerencsét is. Még a legnagyobbak is félrenyúltak néha, vagy „leengedtek”
egy nagyobb munka után, így aztán nincs mesterhármasa még Steven Spielbergnek sem:
minden érdeme ellenére a Sugarlandi
hajtóvadászat (1974) nem azonos színvonal a Cápával (1975) és a Harmadik típusú
találkozásokkal (1977).
Ha volt bármi, ami pár
felületes hasonlóság mellett összekötötte a „The Directors Company” névre
keresztelt alkalmi társulás és produkciós cég három tagját, az a
mesterhármas/-négyes rendezésének képessége volt. William Friedkin a The Boys in the Band (1970), A francia kapcsolat (1971) és Az ördögűző (1973) hármasával alkotott
nagyot, melyekhez ma már akár A félelem
árát (1977) is bátran odasorolhatjuk, hála a Clouzot-remake egyre növő (és
abszolút megérdemelt) ázsiójának. Francis Ford Coppola A keresztapától (1972) az Apokalipszis
mostig (1979) egyszerűen nem tudott tévedni, még ha A magánbeszélgetés (1974) anyagilag nem is volt igazán sikeres. Peter
Bogdanovich ugyan soha nem mondhatta el magáról, hogy kulturális mérföldkővé, eseménnyé váló blockbustert rendezett
volna (mint amilyen Az ördögűző és A keresztapa), viszont a harmincas évei
közepére már hamisítatlan mesternégyes fűződött a nevéhez, és a második
filmjével sikerült beírnia magát a Mozi nagykönyvébe.
A Nagy Négyes
Bogdanovich 1939-ben
született New Yorkban szerb apa és osztrák zsidó anya gyermekeként. A filmek
világa nagyon korán beszippantotta, többszázat nézett évente, ami ma is szép
teljesítmény, de akkor – évtizedekkel az első videotékák megnyitása előtt –
valódi megszállottság kellett hozzá. A szenvedély az előadói és filmtörténészi-kritikusi
pálya fel tolta; jelképes, hogy első „mozgóképes” színészi munkája épp Sidney
Lumet egyik tévés produkciójában volt látható (az Ötven rongy című Hemingway-novella adaptációjában, 1958), míg
rendezőként egy Hawks-interjúval debütált (The
Great Professional: Howard Hawks, 1967). Az ifjú tehetség a francia
új-hullám ex-kritikusainak hatására jutott arra az elhatározásra, hogy neki is a
kamera mögé kell állnia, ezért feleségestül (a kosztüm- és látványtervező,
utóbb producer Polly Platt) Los Angelesbe költözött, ahol csakhamar egymásra
találtak Roger Cormannel. A Corman által biztosított „fura munkák” egyike A Vad Angyalok (1966) című Szelíd motorosok-előzmény volt, amin
ugyan az ifjú titánt csak asszisztensként tüntették fel, pedig valójában az
írástól a vágáson át a statisztálásig mindenből kivette a részét. Hasonló
megbízás volt A viharok bolygója
című, hazánkban is bemutatott szovjet sci-fi második (!) amerikai (pontosabban „Corman-izált”)
átdolgozása is – és bizony a Voyage to
the Planet of Prehistoric Women (1968) „extra” jeleneteinek forgatásakor
Bogdanovich már játékfilm-rendezői feladatokat is ellátott.
Első valódi (és névvel
vállalt) egészestés játékfilmjét ugyan még a „Corman-istálló” tagjaként
készítette, ám (ellentétben a hasonló lehetőséget gyakorlásra,
szárnypróbálgatásra használó, vagy pusztán pénzkereseti lehetőségnek tekintő
kollégáival) a relatíve korán érkezett munka már teljes harci fegyverzetben
mutatta az alkotót. A Célpontokon
(1968) nem sok érződik fogantatásának mostoha körülményeiből, azaz, hogy Boris
Karloff tartozott pár napi munkával Cormannek, aki így a második (!) bőrt,
pontosabban tollazatot húzhatta le A hollóról
(1963) a Terror – másik hazai címén Megfélemlítve (1963) – után. A Samuel
Fuller és Platt közreműködésével írt mozi hamisítatlan időkapszula létére a mai
napig friss alkotás, ami úgy képes jelenleg is aktuális (médiát, társadalmat érintő)
témákkal érdemben és szórakoztatóan foglalkozni, hogy közben mindent tartalmaz,
ami jellemző lesz a nagypályán játszó Bogdanovich-ra: bravúros, mégis
könnyedséget sugárzó vizualitás (az operatőr Kovács László, a vágó Verna
Fields), biztos műfajismeret, kiváló színészvezetés, humanista, akár érzelmes, ám
a hurráoptimizmust kerülő hozzáállás, az egymástól elütő hangulatok keverésének
képessége, találó zenehasználat, és távolról sem utolsó sorban a nagy elődök
(jelen esetben a Karloff képviselte Ó-Hollywood) iránti megszállott lelkesedés,
amihez azonban társul az invenció, a friss témák bemutatása és modern
módszerek-technikák alkalmazása iráni igény (az európai modernizmus öröksége).
A sokkolóan fiatal (még
csak 29 éves) alkotó mai szemmel is zavarbaejtő opuszt tett le az asztalra,
melyben Frankenstein brit úriemberként jelenik meg, míg a középosztálybeli, színamerikai
főszereplő jólfésült kisvárosi nyugalma zaklatott tömeggyilkost rejt, aki
családtagok lemészárlása után ismeretlenekre, autópályán közlekedő utazókra
kezd vadászni (a sztorit ihlető Michael Andrew Clark egyetlen ismerősét sem
ölte meg, viszont öngyilkos lett, mielőtt elkaphatták volna; a Célpontok érdekes módon elsősorban nem is
az ő esetével, hanem a jóval később elterjedő középiskolai vérfürdőkkel rezonál
erőteljesen). A nevetséges összegből készült mozi feltette Bogdanovich-ot a
térképre, tényező ugyanakkor következő
művének köszönhetően lett.
Az utolsó mozielőadás (1971)
még erőteljesebben képviseli a rendező világnézetének kettősségét, részben
ebből is nyeri máig ható erejét. Larry McMurtry regénye ugyan félig-meddig
önéletrajzi ihletésű, bár azt az író mindig is tagadta, hogy a szereplőket
valós alakokról mintázta volna – ennek ellenére egykori ismerőseinek nem esett
nehezükre azonosítani a figurákat és eseményeket (Cybill Shepherd karakterének
ihletője még memoárt is írt Mi történt
Jacy Farrow-val? címen). A cselekmény tehát konkrétabb és amerikaibb nem is
lehetne (még a forgatási helyszín is azonos volt McMurtry szülővárosával), a
film azonban olyan kérdéseket boncolgat, amelyek ugyanúgy érvényesek lennének
Afrikában, mint Magyarországon, a kilencvenes években, vagy akár századokkal
ezelőtt. És teszi mindezt ugyanazzal a letisztultsággal, ami Welles, Hawks és
Ford legnagyobb alkotásait jellemezte, csakhogy olyan szabadsággal (sőt,
gyakran szabadossággal), amiről
Ó-Hollywood nagyjai nem is álmodhattak – vagy nem is akartak róla álmodni,
szemben a kortárs európai mesterekkel. Bogdanovich formanyelve látszólag maga a
nosztalgia (számos ponton azért ez is vitatható), jóllehet szereplői és
konfliktusaik a külsőségek lehántása után egy modernista műremekből sem lógnának
ki (Kovács András Bálint konkrétan Antonioni hatását emeli ki e mű kapcsán Az eltűnés mestere című írásában:
Filmvilág 2007/11. szám).
A melodráma műfajába új életet
lehelő mozi tökéletes ötvözete volt mindannak, ami jó egy kanonizált amerikai
klasszikusban és egy társadalmi-egyéni kríziseket kompromisszummentesen
élveboncoló ún. művészfilmben, sőt, ami azt illeti, Az utolsó mozielőadás maga tökéletes, így egyszerűen. Képességei
csúcsán álló forgatókönyvíró-rendező dolgozott minőségi alapanyagból kivételes
tehetségű színészekkel (köztük számtalan leendő sztárral) és stábbal. Közös
munkájuk a 9. legnézettebb film lett 1971-ben, többek között nyolc Oscarra is jelölték.
Peter Bogdanovich szinte máról holnapra lett ígéretes szakemberből aranyszobrokra
kacsintgató szenzáció, nős férfiből az általa felfedezett ifjú sztár szeretője,
lehetőségek után kutató (kvázi)függetlenből Hollywood ifjú hercege. Valaki,
akinek csaknem egyik pillanatról a másikra lehetősége nyílt valóra váltani az
álmait, és ő nem is habozott élni a lehetőségekkel.
És mivel nemcsak a western
és dráma nagymesterei, hanem a harsány komédia, a börleszk, az abszurditásokat
halmozó rajzfilmek iránt is lelkesedett, a „nagy profi” Hawks életművében pedig
bármilyen műfajhoz találhatott tökéletes mintadarabot – talált is. Választása a
Párducbébire (1938) esett, bár remake
helyett végül a pastiche mellett
döntött, a Mi van, doki? (1972) így egyetlen helyett számtalan screwball-klasszikushoz nyúlt vissza (például Preston Sturges
Lady Eve-jéhez [1941]), miközben jó
érzékkel parodizálta a korszak utóbb kultikussá vált nagy sikereit (elsősorban
a hazánkban több címen is ismert Bullittot
[1968] és a főszereplő Ryan O’Neal Love
Story-ját [1970]). Művészi színvonala talán elmarad Az utolsó mozielőadásétól (nem annyira egységes és a
jelenetek-poénok nívója is enyhén hullámzó), ám az alkotók (köztük újra Kovács
és Fields), valamint az ismét tökéletes színészgárda energiája és lelkesedése
minden apróságért kárpótolja a nézőt. A Mi
van, doki? ráadásul jól öregedett, akárcsak a Warner-rajzfilmek, melyekből
ihletet merített, így a mai napig az egyik legszórakoztatóbb, legviccesebb
mozi, és nem csupán a Bogdanovich-életműben, a filmtörténetben is.
Nem kell spórolnunk a
szuperlatívuszokkal a Papírhold (1973)
kapcsán sem, amely mintha az előző két alkotás csak előnyös tulajdonságokat
öröklő édesgyermeke lenne: irodalmi alkotáson alapuló, fekete-fehérben
forgatott, a múltban játszódó, elégikus-nosztalgikus hangulatú, mégis
végtelenül emberi, szívet melengető és humoros mű, tele kikacsintásokkal a „nagyokra”,
és persze felejthetetlen jelenetekkel, mondatokkal, figurákkal, illetve
színészi, operatőri, vágói, rendezői remeklésekkel. A kritika eleinte nem
fogadta annyira lelkesen, mint „szüleit”, amúgy komoly anyagi sikere ellenére
is jelentősen elmaradtak bevételei a Mi
van, doki?-éitől (amit csak A keresztapa
és A Poszeidon katasztrófa tudott
legyőzni a pénztáraknál), mégis a Directors Company „zászlóshajója”, egyben
Peter Bogdanovich nagy szériájának utolsó darabja lett. Pár évvel később már
nemcsak a Directors Company és Új-Hollywood diadalmenete a múlté, komoly
csapások érik a sikergyáros szakmai és magánéletét, művészi integritását egyaránt.
A magas ló
Peter Bogdanovich karrierje
következő szakaszának – azaz újabb három stúdiófilmjének – igazi tragédiája
valójában nem is az, hogy egytől egyig megbuktak, hanem hogy a maguk idején
annyi elismerést sem kaptak, amennyit minden további nélkül megérdemeltek
volna. Az okok számosak, de elsősorban a direktor ellentmondásossá vált megítélése
(válás a közeli és fontos munkatárstól, egyúttal viharos kapcsolatba bonyolódás
egy jóval fiatalabb protezsálttal), a sikeréből következő arroganciája, pár elhibázott
döntése, no és persze a váratlanul felbukkanó balszerencse együttese állt a
szomorú eseménysor mögött.
A Daisy Miller (1974) talán meg se bukott volna, ha nem a rossz
sajtójú Shepherd alakítja a címszereplőt; ma már leginkább csak értetlenkedni lehet
rajta, miért nem kellett senkinek ez a távolról sem hibátlan, mégis erőtől
duzzadó és magabiztos tehetséget sugárzó alkotás, és persze azon, hogyan lehetett
ennyire pontos előzménye-előképe a nagyjából tíz évvel később kimondottan
divatossá váló, patinás irodalmi műveken alapuló kosztümös-romantikus drámáknak
(leginkább James Ivory hasonló műveinek).
Némileg bonyolultabb a
helyzet a Várva várt szerelemmel
(1975), aminek előkészítésekor az író-rendező több nagy hibát is vétett (például
a forgatáson „élőben” énekeltetett sztárokat, akik eleve nem az énekhangjukról
voltak híresek, köztük Shepherd mellett egy újabb felfedezettjét, az olasz
Duilio Del Pretét). A Cole Porter dalain alapuló musical mégsem ennek
köszönhette rossz hírét, hanem annak a dühnek, amivel a média nekiugrott, hogy
szabályosan ízekre szedje: ez a komoly hiányosságai ellenére is figyelemreméltó
alkotás minden idők egyik legrosszabb filmjeként híresült el, ami nyilvánvaló
túlzás. Ráadásul egy sor abszurd körülménynek köszönhetően hosszú ideig maguk a
nézők sem győződhettek meg róla, igaz-e a nagyzoló állítás, ugyanis a mű sokáig
szinte hozzáférhetetlen volt a nagyközönség számára, de még az ilyen-olyan
formában elérhető (például tévén sugárzott) kópiái is jelentősen eltértek
egymástól, mivel a direktor, a stúdió, de még a forgalmazók is saját verziókat
készítettek belőle. A változatos (minimum 98 perces, maximum 2 órás) játékidejű
és többnyire gyenge minőségű megjelenéseket végül egy szerencsés véletlennek
köszönhetően maga az alkotó nyugdíjazhatta, amikor 2013-ban kihozta a 123
perces rendezői változatot. Ezt a filmet már sokkal jobban méltányolta a
közönség, beleértve olyan szakmabelieket is, mint például Rian Johnson, aki a 6.
helyre tette a kedvenc hetvenes évekbeli musicaljei között.
Kifejezetten szerethető és
egész jó kis film Az ötcentes mozi (1976)
is, ami azonban egész egyszerűen hidegen hagyta a közönséget, dacára a Mi van, doki? megidézésére szánt
gesztusoknak, illetve Ryan O’Neal, Burt Reynolds és a Papírholdért Oscart nyert Tatum O’Neal jelenlétének (Bogdanovich
ezúttal egy Jane Hitchcock nevű modell karrierjét próbálta beindítani az
eredetileg Shepherdnek írt szereppel, teljesen eredménytelenül). Egy mozi a
mozi szerelmeseiről a mozi szerelmeseitől a mozi szerelmeseinek – a fiaskó sokatmondó,
ahogy az is, hogy Irwin Winkler producer szerint Bogdanovich gyakran lóhátról rendezett,
az ennek okát firtató kérdésre pedig mindössze annyit válaszolt, hogy „Mert
John Ford is így csinálta.” Peter Bogdanovich képtelen volt leszállni a magas lóról,
amit éveken át olyan biztosan megült, és ennek maradandó következményei lettek.
Fakuló rendezősztár
sikerfilmet keres
A városban, ahol mindenki
annyit ér, amennyit az utolsó filmje (dollárban), Bogdanovich három bukást
hozott össze három éven belül, ráadásul az egyikért (Várva várt szerelem) még nyilvánosan bocsánatot is kért. Újabb három
év után egy megújult (a magánéletben is váltó, azaz Shepherddel végleg szakító)
alkotó tért vissza, méghozzá egy olyan alkotással, ami egyrészt ugyan
visszatérés volt a gyökerekhez (ismét Corman a producer, a költségvetés
alacsony, a hangvétel realisztikus, a forgatókönyv regényen alapul), másrészt
viszont friss szemléletet képvisel (a technikai tökély másodlagos, ahogy a régi
mesterek megidézése is). Egy picit is igazságosabb világban a Saint Jack (1979) legalább méltányolható
anyagi sikert arat és igazi visszatérésként üdvözli a szakma – nem így történt,
Bogdanovich legjobbjainak egyike, a kócos remekmű eltűnt a süllyesztőben. És ez
még csak egyetlen egy volt a kiábrándító, sőt, tragikus események sorában.
A sok szempontból hasonló,
mégis erőtlenebb (se zenés filmként, se vígjátékként nem tökéletesen működő, de
például Quentin Tarantino és Wes Anderson által is kifejezetten szeretett) És mindenki nevetett (1981) csődbe
juttatta a forgalmazást is magára vállaló direktort, ám ez semmiség lehetett az
igazi csapás mellett: az egyik főszereplő, egyben Bogdanovich új szerelme, Dorothy
Stratten röviddel a forgatás befejezése után szörnyű gyilkosság áldozata lett.
Újabb szünet következett, ami alatt a rendezőnek azzal kellett szembesülnie,
hogy az őt ért személyes válságok már jobban érdeklik a szakmát és a közönséget,
mint a munkái, ráadásul hol tragédiaként dolgozzák fel az életét (Egy aktmodell halála [1983] – Bob Fosse
megrázó filmje a Stratten-esetről), hol vígjátékként (a Kibékíthetetlen ellentétekben [1984] Ryan O’Neallel játszatták el a
filmest, aki elválik sikerei kovácsától egy üresfejű szőke kedvéért). Ennek
ellenére sikerült még egy rangos díjakra is jelölt sikerfilmet letennie az
asztalra (ez volt az jó alakításokat felvonultató, érzékeny Maszk 1985-ből), mielőtt moziba szánt
alkotások rendezőjeként végleg elhagyta volna a szerencse.
1985 után mindegy volt,
mivel próbálkozik Peter Bogdanovich, jó vagy rossz-e a végeredmény, a bemutató
idejének közönségét minden hidegen
hagyta, amit letett az asztalra. A szerelem
jogán (1988) elhibázott screwball comedy-je vagy éppen a nem túl érdekes
tévéfilmek esetében ez érthető is, Az
utolsó előadás történetét folytató (bár azt természetesen utol nem érő) Texasville (1990), a humor terén a Mi van, doki?-val is versenyre kelő Függöny fel (1992), a szerelem- és
útkereső fiatalokról empatikusan mesélő Amit
szerelemnek hívnak (1993), vagy a legendás hollywoodi anekdotát feldolgozó,
hibái ellenére is emlékezetes Pénzeszsák
(2001) esetében viszont annál kevésbé. A kilencvenes években másodszor is anyagi
csődöt jelentő alkotó renoméját az életműve iránt előítélet nélkül lelkesedő
fiatalabb kollégák állították helyre szépen lassan, ő maga pedig főállású filmkészítő
helyett egyre inkább afféle élő intézménnyé vált. Karakterszínészként (például Noah
Baumbach filmjeiben és a Maffiózókban)
és filmtörténészként (kommentárok, dokumentumfilmek) ismét jelentőssé tudott
válni, idővel pedig még egykor megbukó filmjei jó része (vagy éppen azok utóbb
forgalomba hozott rendezői változata, hiszen szinte mindhez készült) is
kultmozivá avanzsált. Így ma már nagyon kevesen emlegetik lenézéssel, pláne
megvetéssel a Daisy Miller – Várva várt szerelem – Az ötcentes mozi egykor közmegegyezés
szerint röhejesen rossz hármasát (érdemes egy pillantást vetni a Kibékíthetetlen ellentétek vonatkozó
jelenetére, melyben „Albert Brodsky” a tehetségtelen, drogos szeretőjét
instruálja az Elfújta a szél
vagyonokat felemésztő és csúfos kudarcot valló musical-változatának forgatásán,
de egyesek szerint még a Hooper, a kaszkadőrben
[1978] látható ellenszenves filmest is Bogdanovich ihlette).
Ha nem is nevezhető
tökéletes hattyúdalnak, tulajdonképpen méltó búcsú volt a Megőrjít a csaj (2014) screwball vígjátéka. Persze nem ér fel a legjobbakhoz
(ideértve akár a bemutató óta jelentős rajongótábort gyűjtő, színházi közege
miatt a rendezőhöz különösen közel álló Függöny
felt is), viszont hamisítatlanul az övé, a játékos, könnyed, néha kicsit
szentimentális, de menthetetlenül humanista és filmbolond Bogdanovich-é. Ahogy
Tüske Zsuzsanna találóan írja (Filmvilág, 2015/7.), a mű a „Bogdanovich-vígjátékok
szerzői elemeinek újkori összefoglalója” bolondos bajkeverő fruskával,
börleszkbe illő összecsapásokkal, a vágy titokzatos tárgya utáni nyomozással, életet
utánozó színházzal, régi kabalaszínészekkel, filmes kiszólásokkal.
*
Bogdanovich persze több volt
ennél – leginkább talán hivatásos mozirajongó, ami számtalan formában öltött
testet (utolsó egészestés munkáját Buster Keatonnak szentelte, ahogy az egyik
korait John Fordnak), és lehetővé tette számára, hogy némi szerencsével egy
fontos korszak meghatározó figurája legyen. Kevés rendezőnek jön össze élete
folyamán egy valódi mesterhármas, a mesternégyesről nem is beszélve, ám a siker,
elismerés és jelentőség nem minden. Peter Bogdanovich filmesként és
magánemberként egyaránt megtapasztalta, milyen a csúcson és a gödör legalján
lenni, kacskaringós, soknemű (könyvekkel, előadásokkal, alakításokkal kerek)
életműve azonban akkor is bőven figyelemreméltó lenne, ha azt a bizonyos Nagy
Négyest kihagynánk belőle. Halálával a modern filmművészet és Új-Hollywood egyik
karakteres hangja tűnt el örökre.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/03 10-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15266 |
