Kovács Ilona
A vágy titokzatos tárgyának bábutáncoltató démona nem a képzelet szülötte, az ősforrás Casanova Emlékirata.
Casanova még a hanyatlás kezdetén is nagystílűbb másoknál: ahogy őt átverik (pontosabban, ahogy őt átejti egy 17 éves, ragyogóan szép londoni prostituált), az minta lesz a XX. századi utódoknak: róla mintázzák meg azt, hogyan kell elbuknia egy öregedő szerelmes férfinak. Igaz, részben homályban maradt a személye, mert elsősorban Pierre Louys közepes regénye (Az asszony és a bábu, 1898) közvetítette az utókornak a szívszorító történetet, kihagyva az eredetileg sokkal tragikusabb sztoriból az erotikus részleteket, és – sajnos – a humort is. Ennek ellenére, az erőtlenebb, sótlanabb változat szolgált alapjául több kitűnő filmforgatókönyvnek, köztük 1920 és 1977 között öt olyan filmnek, amelyek közt megtalálható Buñuel kései remeke, A vágy titokzatos tárgya (1977). A Casanova-filológiában 1910 óta ismert, hogy az Emlékiratok (Életem története, első hiteles kiadása Brockhaus–Plon, 1960–62) londoni epizódja, az úgynevezett Charpillon-történet (egy újabb, könnyen hozzáférhető kiadásban, a Laffont Bouquins-sorozatában III. kötet 219–257. és 262–267. oldal) ihlette Pierre Louyst a bábu-regény megírására. Edouard Maynial vetette fel először (nyomtatásban) azt az ötletet Casanova a maga korában című, 1910-es könyvében, hogy a kínos londoni epizód lelhető fel spanyol környezetbe helyezve, a szecessziós ízlésnek megfelelően megszelídítve a francia regényben. A két szöveg módszeres egybevetése nemcsak alátámasztja ezt a casanovista körökben elterjedt nézetet, de arra a kijelentésre is feljogosít, hogy Casanova története minden szempontból jobb, izgalmasabb, és szebben is van megírva. Az alaphelyzet mindkét műben azonos: egy meglett korú férfi (Casanova a történet idején 38 éves volt, de ettől az epizódtól számítja öregsége és hanyatlása kezdetét!) tehetetlen bábjává válik egy (majdnem) kiskorú lánynak, aki szűzkurva módjára ujja köré csavarja, és módszeresen az őrületbe (sőt, majdnem az öngyilkosságba) kergeti. Pierre Louysnál az a csattanó, hogy Don Matteo visszakéredzkedik az imádott-gyűlölt, de mégiscsak korábban már birtokolt nőhöz; Buñuel a szó szoros értelmében robbanással zár, mivel a terrorista szálhoz kapcsolja a befejezést (amely mindkét forrástól idegen), de megtartja az eredetiből azt a motívumot, hogy Mathieu Faber soha nem birtokolja a nőt, Casanovánál viszont egy ragyogó tréfa oldja fel a feszültséget! Miután egyetlen hajszál választotta el a teljes anyagi, erkölcsi és testi romlástól a Marianne Charpillon nevű örömlány miatt, Casanova a londoni papagájpiacon sétál, és támad egy ötlete. Vásárol egy fiatal papagájt, és otthon az ágya fölé akasztja a kalitkáját, hogy éjjel-nappal taníthassa. Két hét alatt sikerül is elsajátíttatni a madárral egy francia mondatot, amely szerint: „Charpillon kisasszony nagyobb kurva, mint a mamája”. Sőt, a madár megkedveli a beszédet: „Alig két hét alatt a készséges papagáj oly remekül megtanulta ezt a hat szót, hogy magától ezt ismételgette reggeltől estig, ráadásul a mondat után hatalmas kacagásban tört ki, amit pedig nem is állt szándékomban betanítani neki”. A bosszú magától kínálkozik: Casanova az inasával visszaviteti a madarat a Tőzsdepiacra, és jó borsos áron kínálja, hogy minél tovább fecseghessen a londoniaknak a papagáj anélkül, hogy rágalmazási pert lehetne a volt gazdája nyakába akasztani. A kalandor-író és kurva-hősnője mellett szól, hogy mindketten remekül szórakoznak a befejezésen, mert Casanova vidáman meséli, milyen sikeres volt végre a papagájjal a nőnél: „...a lány egyáltalán nem vette zokon az ötletet, sőt ragyogónak találta, és egy álló nap nevetett rajta”. Nem hiába hangsúlyozta Casanova annyit, milyen okos és szép ez a lány, és milyen ellenállhatatlan hatással van rá... Sajnos, ez a papagájos zárópoén nem illett bele sem Pierre Louys, sem Buñuel koncepciójába. Még egy példa arra, hogy mennyivel érdekesebb a forrás a későbbi változatoknál: minden feldolgozásában főhelyen szerepel a tettenérési jelenet, ahol a lány az idős és pénzes udvarló (Don Matteo, Mathieu Faber, vagy Casanova) szeme láttára szeretkezik fiatal kedvesével, egy olyan házban, amelyet az előbbi vett/bérelt neki, és ahonnan a lány kizárta őt. A filmbeli változat híven követi a francia regényt, Casanova viszont vaskosabban adja elő a történteket. A rajtaütés a lány otthonában történik, amikor Casanova váltóügyekben váratlanul betoppan, és Charpillont a pamlagon találja, de a fodrászfiú alatt. Ebből az alkalomból, a testhelyzet pontos érzékeltetésére, az emlékező Shakespeare-hez folyamodik, és Othello szavait idézi: „Making the beast with two backs”. Dühroham, verekedés (nem először), fogadkozás, de közben egyre jobban lobog benne a vágy a titokzatos-elvetemült lány után... Kár, hogy Buñuel és szerzőtársa a forgatókönyv-írásban, Jean-Claude Carrière, nem a forráshoz nyúlt vissza, holott Casanova szomorúan elmagyarázza, hogy itt ért véget az élete, ekkor indult el a halál felé vezető úton a vágy homályos tárgyát követve. (A Louys-regény magyar fordításai:
1899, Rózsa Gy.: Az asszony bolondja,
1918, Szini Gy.: Az asszony és a bábu)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1526 |
