Bikácsy Gergely
A férfi bábu a nő kezében. Pierre Louys regényének öt filmvariánsa az Örökmozgóban.
Századvégtől századvégig. Az Örökmozgó és a Francia Intézet Az asszony és a bábu sorozatának legnagyobb felfedezése a filmtörténészek szerint „akadémikus, kissé nehézkes” francia némafilmrendezőnek, Jacques de Baroncellinek az elfeledett filmje volt. Rendkívül finom, artisztikus képi megoldások sokasága, a kép és a történetszövés intelligenciája jellemezte. Baroncelli filmjének elején egy Goya-festményt látunk. Három lány marionettfiguraként rángat egy férfibábot. Buñuelt gyakran, már-már bosszantóan hasonlítják Goyához, az ő filmjében mégsem jelenik meg ez a kép, nincs rá utalás.
Mint ahogy Pierre Louys regényében sincs. E nem érdektelen író a francia századforduló legjelentősebb erotikus (pornográf) szerzője. A Bilitis dalaiból Debussy szerzett zenét, Just Jaecsin rendezett giccsfilmet. Egykor magyarra Babits fordította verseit, Szini Gyula a regényét – néhány éve anonim ponyvakiadásban került aluljárói pultra egyik pornóműve. A francia erotikus irodalom antológiájában mindenesetre örökké helye van.
Buñuel láthatta az 1928-as francia filmváltozatot. Baroncelli ma már a filmtörténetek holt anyaga. De ez a filmje azt bizonyítja, a holt anyag is erősebb, mint ma a világ mozijaiban futó program.
Remekművekhez azonban nem elég magában az ihlető irodalmi és régi filmélmény. Más indíttatás is kell. Kicsit durvább. Az Utolsó leheletem című önéletrajzi Buñuel-könyvben olvassuk:
„Álmomban sohasem sikerült teljesen, kielégítően szeretkeznem. Az a leggyakoribb akadály, hogy néznek. Például mosolyogva néznek bennünket egy ablakból, mely szemben van azzal a szobával, ahol egy nővel vagyok. Átmegyünk egy másik szobába, sőt gyakran egy másik házba. Hiába. Megint ott vannak a kaján, kíváncsi tekintetek. Mikor végre-valahára belehatolnék a nőbe, kiderül, hogy be van varrva vagy tömve a nemiszerve; olyan, mint egy szobor sima felülete.”
Ilyet szürrealista képzelettel sem lehet kitalálni, ezt álomban vagy valóságban igazán át kell élni. Buñuel nemcsak átélte, hanem több filmjében a nézőtéren ülő minden férfi számára rémületesen újrarajzolta ezt az elhalványuló álom-félelmet. A vágy bánatos erejét illetően – nem kisrészt Buñuel hatására merem bevallani – férfisoviniszta vagyok. Nekem csak az a nőíró (költő, rendező, bármely női művész) bizonyítaná be a női vágy hasonló erejét, aki ugyanilyen erős, elfojthatatlan kudarcfélelemről számolna be. A frusztráció holtomiglanjáról. Hol a nők Csodálatos mandarinja? Amíg nem létezik ilyen remekmű, addig nem hiszek a nő halálos szerelmi vágyában (legfeljebb a nyáltól csöpögő buta bébigügyögésben: arra igen, arra olykor halálosan vágynak).
*
Mitikusan csábossá duzzadt színésznők olykor megtestesítik az álombeli félelem vágyott tárgyát. Csukott szemhéjunk mögül átugranak vagy átsuhannak a filmvászonra. Vászon-személyük reklám fűtötte varázsát felhasználva segítségükkel néha remekművek is születnek. De hogy nem mindig, arra épp ez a vetítéssorozat volt elgondolkodtató példa. Megtestesülnek, vászonra suhannak, jó, de az álom-alkotók mégsem ők; a vágyat egyedül, mitikus mivoltukkal nem képesek megéreztetni.
Dietrich élettársának, a tehetségét sokszor bizonyító Sternbergnek a filmje (Az asszony ördög) pompázatos sevillai karneválon indul, az álmatagon, elomlóan szőke Marlene virágokat dobál, meg rá dobálnak virágot, általában virágba fullad az egész díszlet. A filmnek hatalmas, kihegyezett dramaturgiájú párbaj a csúcspontja, ahol is az idős amorózó a levegőbe lő, de őt eltalálja ifjabb riválisa, akivel Párizsba menekülne a végzetes nő. De nem menekül, a pályaudvaron, a határról fordul vissza kínzott és sokszor megalázott idős szerelmeséhez. E vénülő szerelmes itt most katonatiszt – ez mereven germánossá teszi, vagy inkább Dietrich menthetetlenül fitos orrú hamvas északi jellege teszi tökéletesen anti-spanyollá a filmet? Van egy jelenet a dohánygyárban, már csak a Carmen zenéje hiányzik. Mindenféle irodalmi ősök közül nyilván a Carmen a legfontosabb e történetben, Sevilla, dohánygyár, és a fékezhetetlen, betörhetetlen nő.
Sternberg pompázatos díszletvilágot teremt, és néhány jelenetben meglepően hosszú kameramozgással járja be a pompás, néha lepusztultságában pompás díszletet, kissé Ophuls ötvenes évekbeli remekeire emlékeztetve. (Nagy eső zuhog, és az esőfüggönyön át bolyonganak a szereplők). De ez sem valami új és tudatosan használt formanyelv: Sternberg benne marad (vagy beleragad inkább) a történetbe, a forgatókönyv rabja marad, mindenféle avítt filmhagyomány dübörög a filmjében, részletértékei nem törnek át.
Dietrich és BB nem érdektelen így egymás mellett. A félig bevallott biszexualitásával is legendás Dietrich persze jobb színésznő, mégis avultabb. Bardot durcásan duzzadt fiújellege mérsékelt képességei ellenére is sokkal érdekesebb. Duvivier nyilván az És Isten megteremté a nőt... sikerét szerette volna felülmúlni, de komikusan elmarad mögötte. Irodalmias, papírvirágízű, csinált és kimódolt az opusza. Bántóan aktualizál; nála Conchita nem Conchita hanem Éva, sőt nem is spanyol, hanem egy Sevillába emigrált nácibarát és denunciáns francia író lánya (a papát egy epizódban felpofozzák). Lehet, hogy erre majd jobban emlékszünk, mint az egészre.
Pierre Louys regénye a feminista eszme és mozgalom minden hívének elrettentően gyűlöletes példája lehet: a fékezhetetlen, és szüzességét hódolójának át nem adó, ám annak pénzét elfogadó lány akkor hajlik meg, amikor e megalázott (és addig trubadúrosan esdő, finom viselkedésű) hódoló végre véresre pofozza. „Csak most érzem, hogy szeretsz, oly jól esett, oly édes volt a verés” – mondja a lány ekkor rajongva. Feminista szerzőkre hagyom a felzúdulást. Hogy vigasztaljam őket, figyeljünk csak Brigitte Bardot-ra; vele ilyesmit nem lehet eljátszatni. A fékezhetetlenül fiús lányt, az És Isten megteremté a nőt... vadócát nem lehet veréssel megszelídíteni, kár lenne megpróbálni is. Duvivier filmjében a (korántsem vénülő, sőt hódítóan negyvenes amorózó) férfi a lány vándorszínész-táncos truppjával együtt utazik, teljesen lezüllve. Adna néhány nyaklevest a lánynak, de az a vége, hogy őt intézi el néhány profiöklű matróz: irtózatosan összevereti magát egy tengerészkocsmában. Így összeverve már szeretheti a nem-Conchita Éva, és sebeit csókdosva szállodaszobájába viheti. Ekkor már nem csapja be... Álságos és üres happy end-illata van ennek a záróképnek. Buñuel már 57-ben majdnem filmre vitte, nagy szerencse, hogy mégsem: a Szobalány, a Hajnalodik – akkori francia filmjei – nem a remekművei közül valók. Legközelebbi rokon témája a Szuka, Renoir filmje: ott a papucsférj kishivatalnok beleszeret egy démonba, aki tönkreteszi. Renoir-nál Michel Simon legendás nagy szerepe volt ez. Később Fritz Lang vitte filmre, Edward G. Robinson másképp nagyszerű játékával. Egyébként a hetvenes években francia producerek többször is kapacitálták Buñuelt a Szuka új megfilmesítésére, de csak odáig jutottak, hogy Buñuel többször újraolvasta (a még Pierre Louysnál is inkább elfeledett) Fouchardière regényét, újból és újból megállapítva, hogy „még mindig tetszik”.
Mert nyilvánvalóan alapsémáról van szó, a férfi életét széttépő démoni nő alapsémájáról. Filmben ennek maradandó monumentuma a Kék angyal (nem véletlen tán, hogy Sternberg észrevette Az asszony meg a bábuban a Kék angyalt újrázó lehetőséget), meg a most említett Szuka (Renoir, Lang). Buñuelnél azonban a nőfigurának meg kell változnia. A magánemberként igazi spanyol machóságát soha le nem küzdő rendező – művészetében megfeledkezve erről – a férfiaknál értékesebb, érdekesebb, méltóbb nőalakokat teremtett. Viridiana, Tristana: iker-remekműveiben a nő több is, kevesebb is, mint egyszerű (bár titokzatos) tárgy. Ők irányítják a férfiak életét, de nem gonosz vagy szeszélyes és végzetes „nőiségben” merül ki szerepük: ez a séma ilyen hagyományos közhely mivoltában teljesen idegen Buñueltől. A jólelkű és gyenge bábférfiúkat tán sajnálja kicsit, de az ordas-okosságú kemény nőket többre becsüli.
Szinte véletlenül alakult úgy, hogy Conchitát A vágy titokzatos tárgyában két színésznő játssza: az már nem véletlen, hogy megint csak a női szerep (és figura) a gazdagabb, nem a jámbor és jóságos úriemberé, Don Matteóé. A férfinak itt halált hozó kudarcai hoznak nagy pillanatokat. Buñuel filmjének leghagymázosabb epizódját a hosszú és szorosan összevarrt, erényövvé jezsuitásodó „hálóbugyi” kínálja: Don Matteo nem tudja belőle kibontani a rég vágyott, és most végre felkínálkozó lányt. Bár szerepel a regényben, érdekes és jellemző módon a többi feldolgozás elhagyja: nevetséges és groteszk, s épp ilyesmivel nem tudtak mit kezdeni.
*
Egy pornográfiát is művelő, századeleji író elavult regénye? A többi feldolgozás ezt bizonyítja, a Buñuelé az ellenkezőjét. Azt se feledjük, hogy nála egy tízéves kislány anyukájával együtt hallgatja a felszarvazott (vagy felszarvazásba menekülő), nemeslelkűen buta férfiút.
A vágy titokzatos tárgya ajánlott ifjúsági filmalkotás kislányoknak és anyukáknak. Apukák és kisfiúk úgyis tudják.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1525 |
