Sós B. Péter
Tőkehiány, csökkenő állami támogatás, szűkülő szponzori kör.
A producer ismeretlen szakma volt évtizedeken át a hazai filmgyártásban, de Európában is inkább csak hírből ismerik a szakma klasszikus képviselőit, a nagyhatalmú, szivarozó, tengeren túli pénzeszsákokat, akik arról döntenek, hogy egy ötletből vagy forgatókönyvből lesz-e film, kik szerepelnek benne, és ki legyen a rendezője. Ott akié a pénz, azé a film, ő a munkáltató, s övé a termék tulajdonjoga. Mindenki pusztán bérmunkát végez neki, és ezért megkapja a gázsiját. Ezzel szemben Európában a szerzői filmnek vannak hagyományai. Kontinensünkön a filmgyártásban az első ember általában a rendező-forgatókönyvíró. A producer itt „biztosítja” a film gyártásához az anyagi és a technikai feltételeket, és „tiszteletben tartja” a szerzők jogait.
„A világon sincs olyan, hogy a producer a saját pénzét teszi bele filmbe, ez egy legenda.” (Barbalics Péter, Magic Média. Magyar Narancs, 1997. 02. 06.)
Magyarországon a nyolcvanas évek végén az állami filmgyártás romjain kezdtek néhányan producerként dolgozni. Új szakma fogásait tanulták. Bár akadnak, akik úgy emlékeznek, hogy a régi rendszerben Herskó János vagy Nemeskürty István szinte „producerszerűen” vezették stúdiójukat. A filmgyári létszámleépítések után a rokon szakmák művelői, rendezőasszisztensek és gyártásvezetők váltottak a producerkedésre. Mellettük néhány szervezői ambíciókkal rendelkező, „edzői vagy szövetségi kapitányi” képességekkel bíró rendező vállalkozott még arra, egy-egy állami stúdió vezetőjeként, hogy pályatársai filmterveihez összeszedje a pénzt, és levezesse a gyártást.
„A rendezők szerzői jogát maximálisan tiszteletben tartom, és sosem kötök olyan szerződést, amit mint rendező nem írnék alá.” (Rózsa János, Objektív Filmstúdió)
Új filmes cégek jöttek létre, és kezdetben külföldi bérmunkákból, nagy produkciók szereplőválogatásának elvégzéséből, reklám- és referenciafilmek, tévéműsorok készítéséből izmosították meg vállalkozásaikat. Ma sincs magánproducer, aki ne ilyen „aprómunkákból” tartaná fenn cége biztos üzletmenetét. De az igazi producereknek persze a játékfilm, a celluloidra forgatott mozi a legnagyobb kihívás. Ezért akár hajlandóak keresztfinanszírozni, egyéb bevételeiket a filmgyártásba visszaforgatni.
Az állami stúdiók mellett huszonöt-harminc cég foglalkozik mozgóképgyártással, vagy filmes szolgáltatások elvégzésével. Barbalics Péter, Balogh Kálmán és Sipos László vezeti a Magic Médiát, ez a cég jegyzi Koltai Róbert sikeres Sose halunk meg című filmjét, valamint Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok, és Szász János Woyzeck című művét. Nagy produkciók – az Evita, A púpos, valamint Makk Károly A játékos című filmjének, amelynek koproducere az Objektív Stúdió – szolgáltatójaként ismert a TMA. Az egyik legrégibb cég Sándor Pál rendezőé, a Novofilm. Bacsó Péter filmjeinek gyártójaként hallhattunk a Szekeres Dénes és Sipos Áron vezette Focus Filmről, amelynek először sikerült elérnie, hogy nem magyar rendező filmje is pályázhasson a Mozgókép alapítványnál, az így készült Jónás, ki a cethal gyomrában élt című filmjük annak idején az év legjobb olasz filmje lett. Mások mellett ismert még a Göess Film vagy az Eurofilm Stúdió.
1994-ben tizennégy magánproduceri cég hozta létre a Független Magyar Producerek Szövetségét, amely társult tagként a Magyar Mozgókép Alapítványnál elérte például, hogy ne csomagtervek, hanem egyéni pályázatok szálljanak versenybe az állami támogatás elnyeréséért. 1995-ben a magyar mozgóképipar forgalmának egyharmadát már független produceri cégek termelték meg. A szövetség tagcégeinek forgalma akkor meghaladta az egymilliárdot, tavaly pedig megduplázódott ez az összeg. Ennek persze csak töredékét fordítják új magyar filmek vagy koprodukciós alkotások létrehozására, de a pénzforgalom növekedése mutatja a magyar producerek aktivitását, a filmes vállalkozások, a magánstúdiók életképességét.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolán tavaly szeptemberben vehette át diplomáját a négy éve Zsombolyai János által kezdeményezett és indított produceri szak első évfolyamának hat hallgatója. Az ifjú producerek elsősorban olcsóbb tévéműsorok létrehozásával kívánnak bizonyítani, majd a mostaninál alacsonyabb költségvetésű filmek készítésében akarnak részt venni.
„Egy rendezőtől utólag nem lehet számon kérni, hogy mire költötte a pénzt. Természetesen beletette a filmjébe.” (Fáy András, a produceri szak volt hallgatója. Népszabadság,1996. szeptember 4.)
A frissen végzettek úgy szeretnének dolgozni, hogy feladatuk ne korlátozódjon pénzszerzésre, hanem társszerzői lehessenek egy-egy alkotásnak. Főiskolás éveik alatt a rendező szakos hallgatók műveinek menedzselése lett volna a dolguk, de a költségvetésért egyedül a rendező volt felelős. Diplomamunkájuk elkészítésében éppen ezért már a Magyar Televízió drámai stúdiója nyújtott segítséget.
Szerteágazó tevékenység a produceré, esetenként több produkciónál egyszerre kell figyelnie az új ötletekre, a forgatókönyvek készítésére, a pénzszerzésre, a pályázatokra, a koproducerekkel való tárgyalásra, a forgatások szervezésére, az utómunkálatok felügyeletére, majd az elkészült munka menedzselésére. A film iránt kicsit is érdeklődők úgy képzelik, hogy a sikeres producer asztalán kazlakban állnak a megvalósításra váró forgatókönyvek. És valóban, a jó könyv megtalálásakor szinte eldől a produkció sorsa. Az élelmes producernek időben kell reagálnia, gyorsan meg kell vennie egy-egy filmre kívánkozó regényt vagy novellát, akkor is, ha aztán a megfilmesítés jogával évekig áll a könyv.
1994-ben úttörő vállalkozás volt az Objektív Filmstúdióé: a mozik közönségének visszahódítására meghívásos filmnovella- és forgatókönyv-pályázatot írtak ki. A beérkezett munkákból készült például Kern Sztracsatellája, és az idei év nagy sikerű filmének, Tímár Csinibabájának filmnovelláját is ide írta Márton Gyula. Júliusban zárul a Sundance forgatókönyvírói pályázat, amelyre csaknem száz könyv érkezett.
„Egy producernek nagyon kell hinnie a filmterveiben, hogy a falon is keresztülmenjen. De ha évente nem sikerül egy-két elsöprő közönségsikerű filmet csinálnunk, akkor eláshatjuk magunkat.” (Rózsa János, Objektív Filmstúdió)
A készülő munkák minőségét szavatolja, ha egy cég vagy stúdió körül kialakul egy olyan szellemi műhely, amelyben még a forgatókönyv megszületése és pályázatra való beadása előtt megvitatják a filmterveket. Általában a készülő játékfilmek költségvetésének 30–50 százalékát állami pénzből, az MMA-pályázaton kell megszerezniük ahhoz, hogy a többit európai koprodukciós partnerektől, az Európa Tanács médiatámogatási programjától, az Euroimages-tól, vagy más nemzetközi alapítványoktól (például a francia CNC-től, a brüsszeli Média-programtól, az angol Script Foundtól) összeszedjék.
„Ha az Alapítvány ad húszmilliót valamihez, az semmire sem elég, ezért tovább kell folytatni a pénz utáni hajszát.” (Árvai Jolán, Fiatal Művészek Stúdiója. Filmvilág 1996/15.)
Minden filmnek teljesítenie kell valamilyen feladatot – hangozhatna a producerek első alapszabálya. Vagy legyen közönségsiker, így a szponzorok szívesen adnak rá pénzt a várható reklámértéke miatt, ebben az esetben a harminc százalékos állami támogatás mellett akár hazai forrásból összeszedhető a többi. Vagy legyen esztétikailag értékes műalkotás, jusson ki a nemzetközi filmfesztiválokra, nyerjen díjakat. Egy-egy ilyen filmnek általában a felét fedezik költségvetési pénzből, a maradékot pedig koprodukciós partnerektől és nemzetközi alapítványoktól lehet előteremteni. A külföldi részvétel megkönnyítheti a film forgalmazását a nemzetközi tévés-mozis piacon is. Koltay Honfoglalását az olasz partner kínálja a filmvásárokon.
„Másfél éve készítjük elő Gothár Péter Jancsi és Juliskáját. Talán amerikai támogató is akadna, ha Disney-mesefilmet akarnánk forgatni. De Gothár olyat nem csinálhat.” (Barbalics Péter, Magic Média)
Ideális esetben a forgatáson szerzőtársa a rendezőnek a producer. Nem pusztán a költségvetés betartása felett őrködik, hanem felhívhatja figyelmét a hibákra. Ha koprodukcióban készül a mű, akkor a szerződés, a könyv minden oldalát aláírják a partnerek. Ha a forgatáson ötletei támadnak a rendezőnek, ezt előre egyeztetnie kell a producerrel, és neki a társproducereket is meg kell győznie arról, hogy az esetleges költségtúllépés indokolt.
„...a producereknek az az érdekük, hogy túlfinanszírozás jöjjön létre, ezáltal a filmek átlagos bekerülési költsége nő. Mivel a filmek utóélete meglehetősen bizonytalan, s a forgalmazás nem kecsegtet semmilyen nyereséggel, a producer nem visel anyagi-esztétikai felelősséget a készülő produkcióban.” (Czabán György–Pálos György, Közgáz Vizuális Brigád. Filmvilág, 1996/12.)
Az állami stúdiók talán még erősebbek az előkészítő dramaturgiai munkában, de a magánproduceri irodákban jobban vigyáznak a túlköltekezésre, és általában alacsonyabb rezsivel dolgoznak. De a producerek egybehangzóan állítják, hogy a túlfinanszírozásban nem érdekeltek, mert az MMA pályázati kiírása szerint a megítélt összeg tíz százalékát fordíthatják rezsiköltségre. Ha túlzó a költségvetés, saját munkájukat nehezítik meg, mivel a másik felét, vagy kétharmadát más forrásokból kell előteremteniük. A produkció befejezése után tételes elszámolást adnak arról, hogy mire költötték a pénzt.
A tengerentúl a produceri hatalom megtestesülése a végső vágás (final cut) joga. Minél rangosabb egy rendező, annál több kiváltságot köthet ki magának, de általában a tulajdonos „hozzányúlhat” a kész műhöz.
„A rendező ilyenkor egyet tehet csupán: a megváltozott kópia ismeretében rendelkezhet arról, hogy nevét feltüntessék-e a filmen vagy sem.” (Dr. Kricsfalvi Anita: A Filmrendező és a producer)
Magyarországon a végső vágás joga a rendezőt illeti meg.
Minden a marketing – tartják a hollywoodi producerek. Ott zömében olyanok a produkciók, amelyek – ha eleget költenek a promóciójukra – bizonyosan visszahozzák a befektetett pénzt. A kis magyar mozgóképpiacon egy átlagos játékfilm árának megtérülésére senki nem számít. Abban is egyetértenek a magyar producerek, hogy a marketinget tanulniuk kell még. Nagyon ritka, hogy egy film költségeinek tervezésénél erre is félretennének. A forgalmazók sem kényeztetik el pénzzel, ötletekkel, nagy kampányokkal a magyar filmeket. Bár az utóbbi években akadt egy-két példamutató kampány (Sose halunk meg, Sztracsatella, Csinibaba). Ha a gyártók és a forgalmazók optimálisan költenének egy film reklámjára, legalább ennek a költségeit bizonyosan behozná a mozi- és a videóterjesztés.
A szakma legnagyobb gondja a tőkehiány, az állami támogatás csökkenő értéke, és az egyre szűkülő szponzori kör. De a nehézségek ellenére sokat várnak a kereskedelmi televízióktól, mivel a médiatörvény hazai készítésű új műsorok sugárzására kötelezi majd az új megrendelőket. Abban bíznak, hogy több pénzből több film készül majd, és hamarabb megvalósulhat egy filmterv. Az esetleg megszülető filmtörvénytől a szakma kiszolgáltatottságának csökkenését, a filmjogok és a szerzői jogok körüli rendezetlenség megszűnését várják. A produceri szakma jövőjének optimista „forgatókönyve” szerint minden sikerük könnyíti az utána következő terveik elfogadását. Az elismert művek egyengetik a rendezők következő munkájának előkészítését. Az ünnepelt filmek producerei pedig akár látatlanban is kapnak majd támogatást a szponzoroktól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1524 |
